5.
5.
De a Gastonról akarok beszélni - hogy rosszul felelt a történelemből, és éppen a Nagy Sándor csatáit nem tudta - no mi ez? Persze a tanár lesett rá a múltkori után, ő pedig ezt épp nem valami szívesen tanulta, ezt az adathalmazt - mindez érthető - de mégis - ha tudnátok ami következett... Először is, hogy ez nem kicsiség - hogy ez iszonyú összeomlás volt neki, megalázás! - képzeljétek a tanár diadalát! Akárkitől nem fájt volna, mint ettől! És hogy még azt sem mondhatta: igazságtalanság! Volt most «tompa melankólia», ábrándozások, hogy majd a vizsgán, így-úgy, lefőzi, megsemmisíti, elkábítja a tudásával - aztán megint a reakció: hátha őt is úgy kérdi, hogy lehetetlen legyen felelni? ha a tanár nem akarja, hogy tudjon, tudhat-e? - a «hatalom vak fölénye»: értitek? Nekünk: semmi, neki: életkatasztrófa, - zsarnokság, szégyen, végzet, tragikum - és mind Nagy Sándorért! Tegyük föl, hogy ez a Nagy Sándor, ez az elgyöngült vén szellem, nem röstelli... Gondoljátok, hogy a halottak élete csupán passzív élet? Úgy értem, hogy egyszerűen elfogadják tőlünk az életet, amit kegyeskedtünk nekik alamizsnába adni? Egy Nagy Sándor belenyugodna, hogy ne is hederítsenek rá? Ha minden meg akar maradni, még a lelketlen anyag is: nincs-e a halottaknak is akaratuk? Például, hogy úgy hirtelen eszünkbe jutnak, maguktól - nem vettétek még észre? Emlékszem, Zsüliett.
- Én sokszor éreztem - azt mondta - hogy a halott kényszerített továbbgondolni a gondolatát... Lenyűgözött, rabbá tett... Élni akarnak és követelik tőlünk az életet...
Én még tréfáltam rá:
- No én nem lehetek jó talaj a halottjaidnak... Én rajtam nem fognak...
- Nem persze magán - mosolygott Zsüliett - de akiben már egyszer megfogantak... - és éppen akkor, azon este, jött a Gaston álma! Ezt Zsüliett lepte meg: a másik szobában volt, olvasott és várt engem, aki valami összejövetelen elmaradtam, egyszerre Gaston nyög és forgolódik. Átmegy lábhegyen, fölkölti:
- Rettenetes álmom volt - susogja a fiú, s felül meredt szemmel, magánkívül, mint aki még mindig fél... Zsüliett épp akkor lépett ki a szobából, ajkára tett ujjal, mikor én megjöttem:
- Szegény gyerek - mondta - egészen kiverte az izzadság! - és kitűnt, hogy a fiú Nagy Sándorról álmodott! és megmagyarázhatatlanul rémeset. Mi csak összenéztünk Zsüliettel - ugyanaz a gondolatom volt, ami őneki:
- Már az álmaiba is betolakodik... Élni akar a szellem... több életet akar... persze akkor magam se hittem még ezt szószerint. De azért, tudjátok: hogy Zsüliett okoskodott a Nagy Sándor karakteréről - hogy megváltozhat-e az ember karaktere a halála után:
- Életvágyó volt, dicsvágyó - azt mondta - hódító, zsarnok volt... és nem elégítette ki az élet... korán halt meg... és nem elégíti ki az Emlékezet sem... Szegény kis öcsikém! - azt mondta:
akkor mégis jól tudom, valami borzongást éreztem ott az éjjeli teraszon, ahol nagy szürke éjbogarak csapkodtak a falnak és az ember arcába... és szellemek csapkodtak az árnyban, fontak... rontottak, gyűrűztek... erőszakosak... féltékenyek... életre és bosszúra éhesek...
