II.
II.
Barutival azonban nem a béke, hanem a vakmerő aggodalma, a nagyravágyó ködösen ziháló képzelete, ravasz tervek sötétje, harc és véres bonyodalom úszott könnyű ladikján a bazokok falvai felé.
Az első nap nem evett, gyomra ideges görcsben összehúzódva fölnyomult szívéig, benseje lüktető remegését két izmos karja vette át, s Baruti őrült erővel hajtotta kánuját. Szemét a déli hőségben is kerülte az álom: vad tervek zakatoltak agyában, amelyek szeme bogarát cent nagyságúra tágították, s véres vízrajzi térképet ereztek szeme fehérjére. Maga elé bámult, s lankadatlan erővel hajtotta le, csak lefelé a vízsodrás közepén suhanó kánuját. Az Aruwimi habos háta hömpölyögve rohant a csónakkal, s bolondos csobogása fura terveket motyogott fáradatlanul. A magas partszegély, mint végtelenbe nyúló tenyér terelte új élet felé a merész fiatal legényt. Az őserdő óriásai egymás ciklopsi hátára könyökölve ingatták komoly, bozontos fejüket, lábuk alá sodort fehér kunyhók ijedt nyája pislogott fekete ajtó-szemekkel elébe, utána. A felhők megrökönyödve taszigálták egymást fehérből szürkére, szürkéből feketére az úszó fölött hátrarohantukban...
Baruti csak evezett.
Az erdő morogva rázkódott meg, s a durva szélroham alatt nagyot sikoltott, de nem a gyávák ijedelmével, hanem a küzdelemre sorakozók harci dühétől. Egy százados vén dühödten verte a csaták tam-tamját kinyújtott görcsös karjával egy villámsújtott kopasz fa derekán. A fiatal sudarak aggódva himbálództak tűzkeresztségük rejtett esélyei előtt. Az öregek egymás vállát átölelve hátraszegett fejjel bőgték csatadalukat a vágtató szélparipák szörnyű rohama alatt. A folyó elsötétülve igyekezett elrohanni a veszedelemből, csacska habjai egymás hátára tolongva fecsegték össze-vissza rémületüket. A bokor sűrű, mint harcra nevelt kutyák falkája, az öregek szavát lesve neszelt mozdulatlanul a feje fölött viharzó tombolásra. A szélhadak láthatatlan vezére most ellökte markából a tüzes dárdát, amely csattanva csapott el az égen, dörömbölve fúródott az öregek közé, egyet szügyön lökött úgy, hogy az agg harcos hanyatt vágódott, szürnyű rést hasítva a csatasorban esésével: recsegve-ropogva szakadt ott derék, kar és comb, peregve durrogott az apró ágak számtalan leszakadása, zizegve berrent a levélmiriád szerte alá, s fel magasan a haragvó égre, ahonnan szédülten kavargott vissza. Az iszonyú agg magasra hányta gyökérszövevényes lábát, iszapot és százados rothadás televényét fröccsentve még álló bajtársai arcába... s a jajongás robogva száguldott át a hadsorokon.
Baruti menekült: a partnak irányította táncoló csolnakát, oda, ahol kíváncsi vének száz méternyire nyúltak ki egy tömegben a folyó fölé, mulatságos és zavaros futását figyelve évszázadok óta. Itt, a lomb és a poshadó víz valószínűtlen barlangjában csönd, homály és nyugalom aludtak egymás mellén pihegve, resten.
A szélhadak ura már a túlsó part fölött kurjantgatta dörgő káromkodását, az innenső part hadsorai kiegyenesedve félvállról tekintettek át a távozó ellenség tehetetlen dühére, s büszkén állták a békítő föllegszakadás ezernyi apró dobjának bánatos, sietős szapora pergését.
Barutiban is megoldódott a nagy idegfeszültség, s amint a zápor szennyesen remegő függönyét nézte, amely barlangja bejárata elé omlott zubogva, hirtelen rájött, hogy szörnyen éhes és álmos. Hátat fordított hát az esőnek, beljebb evezett, s valami furcsa körrajzú gyökérlugas alá érve kikötötte csolnakát, az egyik vadásztáska tartalmát, csokoládét, kétszersültet, s néhány doboz olajos halat gyorsan fölfalt, hanyatt feküdt, s mire a szűnő zápor után az éj is leomlott, Baruti már mélyen aludt.
Még alig pitymallott, amikor ismerős éles visongásra és szabályosan, lassan pergő kopácsolásra ébredt: valami vén bolond csimpánz kopogott valahol egy doronggal a fák törzsein, s rikoltozva örült az életnek. Feje fölött mindenféle legyek és bogarak rongyos fekete kendője lobogott zümmögve; legfönt, a lombok között rekedt papagájok tartották szokott reggeli rikácsoló paláverüket. Távolabb, mintha gyorsvonat robogott volna: elefántcsorda törtetett a sűrűben. Szóval a közelben maniok-, vagy pizáng-ültetvény, tehát emberi lakóhely van - gondolta magában Baruti, s ez sietésre ösztönözte. Először is királyi öltözéket szerkesztett magának: cipőt, nadrágot magán tartott, inget, ilyesmit, felső testéről mindent levetett, de rézpitykés kabátját a nyakon egy zsineggel tágan összefogva panyókára vetette, derekát felövezte a Smith és Wesson féle revolver szíjával, s fejébe nyomta a fejedelmi fejéket, amelyet csinos kis ellenzős sapkájából, s a jambujai élelemszerző harcokban elesett ellenséges vitéz tollkoronájából állított össze. A folyó tükre félelmében remegve verte vissza a bazokok új uralkodójának méltóságos megjelenésű alakját. Baruti csak nézte, nézte a gyáva vizet, elmosolyodott utóbb, s megvetése jeléül beleköpött. Aztán lekuporodott a ladikba, egy kis hordóba parányi csapot dugott, kulacsát megtöltötte a sötét aranyos barnán csurgó folyadékkal, vigyorgott és csemcsegett az élvezetes munka közben, a hordót újra bedugaszolta, a kulacsból nagyot húzott, elmerülve élvezte az ital kábító és mégis erősítő ködét, amely meleg öleléssel fogta át agyát, megtöltötte fegyvereit, eloldozta a kánut, s óvatosan kievezett a nyílt vízre, a sodrás közepére. Kettőzött erővel vágta ott a habokba lapátját, s valami egyhangú dalt motyogva rohant lefelé a folyón.
