II.
II.
Az erdei ház ablakai kitárultak és repesve vergődtek a szélben. Valamelyiken kihajolt az egyik öreg úr, körülnézett a párás, selyemfátylas, hűvös korareggeli tájon, soká vizsgálgatta a felhőket, aztán visszafordult és leadta a véleményét:
- Ma nem lesz eső.
S néhány perc múlva már jött kifelé mind a hat sötéterdei Rytter testvér, kurta vadászharisnyában, puskával a vállukon, vagy derékre szíjazott bányászköténnyel, fényes sárgarézméccsel, meg kis hegyes kalapáccsal. Mindnek a hátán zöld tarisznya. Szótlanul gyülekeztek a kiskapunál, igazodtak sorba és indultak el egymás nyomán a keskeny, kanyargós úton, be, a fák homályos sátora alá.
A fennsíkon megálltak, búcsúzkodtak. Hárman leereszkedtek a völgybe, ahol púpos kunyhók csöppnyi ablakaiból sima hajú tót leányok köszöntötték őket, s ahol a bánya tátott fekete szájánál érezni lehetett a föld meleg lélegzetét. A három másik, aki kint maradt a félénk reggeli napsugarak simogatta erdőn, jó lesőhelyet keresett magának, ott földbeszúrta a botját, oldalt ütötte a tetejét és ráült. Aztán a térdére fektette a puskáját, s nézte csendesen a zöld homályt, s a be-betévedő napsugarakat. Négy óra tájban a kis bányatelepi kocsmában ebédeltek a saját alumínium tányérjaikról, amit mindenki megcsodált abban az időben, utána pedig rágyújtottak, s beszámoltak egymásnak a délelőtti tapasztalataikról.
Egy órácskai üldögélés után megindultak megint. Gyalogoltak egy nagyot, gyönyörködtek a zólyomi havasok messze fénylő ködképében, s este, csillagkelésre hazatértek, zsákmánnyal a vállukon, kavicsokkal a zsebükben, gondolkozva és hallgatagon. Bejöttek az udvarba és kiáltott a legidősebb, aki elöl ment:
- Vendel!
S akkor előjött a hetedik öreg fehér szakácskötényben, hegyes házisipkával és meghajolt előttük.
- Mi újság, Vendel?
Máskor erre valami tréfa következett és a házőrző kutya csaholva szaladt elő. De ma a Vidrát nem látták sehol, az erdőben olyan csend volt, mintha a fák mind aludtak volna már és Vendel nagyra nyitott szemmel emelte fel a mutatóujját:
- Csitt, Eusébius úr!
A hat öreg úr meghökkenve bámult reá. Vendel szó nélkül nyitotta az ajtót, s ők beléptek az ebédlőbe, ahol vacsorára terítve várta őket az asztal.
- Ejnye, - szólt Eusébius, - talán ült valaki a székemen?
Visszafordította a nagy, cifrahátú tölgyfaszéket és leült. Halkan égett a lámpa, kiki elfoglalta a helyét. Ám egyszerre felugrott Gotthárd, az asztalra ütött és haragosan kiáltotta:
- Valaki tört a kenyeremből!
Ottó is megszólalt:
- Valaki evett a pecsenyémből!
És most már össze-vissza ugrottak fel sorban:
- Valaki ivott a poharamból! Valaki használta a késemet! Valaki kibontotta az asztalkendőmet!
Ambrus, a legfiatalabb, akinek szürke szakálla felett valami messzi sóvárgástól csillogott a szeme, hallgatva, magába merülve ült az asztal végén, s a távol homályba bámult, ahol fehértestű erdei nimfák táncát vélte látni néha. A többi Vendelt hívta, de Vendel nem jött. Haragosan állt fel valamelyik, s belökte a hálóterem ajtaját, hogy az arany lámpafény végigesett az ágyakon...
- Ah!... Ambrus felállt a székéről, lassú léptekkel ment előre, s megállt a küszöb előtt.
- Ki fekszik az én ágyamban?
- Fehér-rózsaszín arcú, keskeny szemöldökű, szomorú pillájú, karcsú kezű porcelánbábu?... Fekete selyemharisnyás lábáról földre hullt az apró lakkcipő...
És már jött Vendel is, mosolygott izgatottan, boldogan.
- Ki ez? - kérdezte a legrövidlátóbb mogorván és tovább ment az ágytól. Ki tudja, ki jutott az eszébe. Gyermekei, unokája, vagy más?... De Eusébius az ágy fölé hajolt, s kiáltott halkan, meglepetve, meghatottan:
- Hilduska!
Vendel vígan bólogatott hozzá. Messze pedig, a Pesti pályaudvaron megállt a vonat és Wirhofer összeráncolt homlokkal szállt ki egy kosár naranccsal, Hilduska nélkül és magyarázta Guszti néninek:
- Míg a narancsot vásároltam, leszállt, kerített egy garamberzenczei fuvarost és mire visszatértem, s a vonat megindult, a kocsiról kiáltotta: Megmondom Eusébius bácsinak...
Guszti néni legyintgetett haragjában.
