IX.
IX.
Selmeczen a fiúk végigjártak minden utcát zeneszóval, éjjeli zenét adtak minden leánynak. Mikor két hét múltán elvégezték ezt a magukra vállalt feladatot, így szólt hozzájuk a legöregebb erdész-akadémikus, akinek már felesége is volt, s mindig azt mondta, hogy a fiával együtt akarja az államvizsgát letenni.
- Bolondok vagytok. Végigmuzsikáljátok a várost és a legszebb leányt nem is ismeritek. Saly mérnökkel mentem múltkor Németibe kocsin. Akkor láttam. Tudjátok, hol a Rytter-bányatelep? Fent az erdőben egy tisztáson van a ház.
Szombatonként volt a bányászoknak gyakorlati kirándulásuk. Doktor Förszter, a jogász, megkérte a többiek nevében is az öreg Schobertet, mutassa meg nekik egyszer a Rytter-féle bányatelepet, mint az utolsót, ami magánkézen maradt, s ahol valószínűleg a többitől eltérő lesz a művelés. Az öreg Schobert hajlott a szóra. Este a fiúk nagy énekléssel tértek haza.
- Kristófnak igaza volt. A legszebb leány a Rytter-bányatelepen lakik.
Vasárnap délután az erdészek közül többen összebeszéltek, s vadászni mentek. Tilosba tévedtek a diák urak, az erdőőr nagyot ordított rájuk. Mentegetőzve vetették vállukra az elejtett őzet, s elmentek Rytterékhez bocsánatot kérni. Hilduska a mákfejeket szedte le a kertben.
A következő héten Eusébius így szólt:
- Én nem tudom, azelőtt hétszámra sem láttunk embert, most meg szinte sétahelynek használják a selmecziek az erdőt!
Hilduska álmodozva nézett ki az ablakon és mosolygott. Aznap reggel nagy csokor krizantémumot dobtak be az ablakán. Vízbe tette, de délben a legszebbiket a Saly Ádám kabátjára tűzte.
Most Ambrus visszafordult a székén.
- Majd jön nemsokára a hó meg a szél, megszabadulunk tőlük.
Az öregek nevettek a pipájuk mögött. De Hilduska csöndesen kiment a szobából.
...És egyszerre, néhány fájóan hideg és szomorú nap után, mikor a felhők nehéz betegek módjára feküdtek a hegytetőn, a szél kínlódva sírt odakint és fájdalmában mind leszaggatta az ottmaradt leveleket a fákról és végigkergette őket az ereszcsatornán, hogy nem tudtak lepihenni és meghalni sehol, - a kínzó, metsző hideg egyszerre megenyhült, s egy könny hullott a felhőkből, aztán mind több... Fehér, fagyott könny. Megszületett a tél.
Ádám nem bírt magával. Egy hete már, hogy ki sem mozdulhatott a városból, beteg volt az öreg tanácsos, a principálisa és azonkívül pénze sem volt reá, hogy kocsit rendeljen.
A fenyőtobozt, amit pár hét előtt az erdőből hozott magával, betette a régi írószekrény tizenharmadik fiókjába, Jeannette és mások levelei, s egy kis parasztfiúcska fényképe mellé. Azóta sokat szedtek már együtt, várták a karácsonyt, s Ádám ígérte, hogy majd hoz aranyfüstöt a városból.
És ma esett a hó és Ádám nem bírt magával. Állt a szobája ablakánál és beleszédült a hóhullásba. Gyalog akart a fagyos útnak nekivágni, de találkozott a rendőrkapitány kocsijával, s az elvitte a bányatelepig.
Saly Ádám újra az erdőbe indult.
- Mikulás! Mikulás! - kiáltotta Hilduska a verandáról. Ádám feljött a hóborította néhány lépcsőn és lerázta a bundáját.
- Az urak?
- A bányába mentek.
- Egyedül van?
- Vidrával.
- És nem fél?
- Mitől?
- A mesebeli farkastól. Vagy a haramiáktól.
Hilduska elbiggyesztette az ajakát.
- No bizony!
- Ne vitézkedjen! Itt vagyok én például. Betörök és elrablom innen.
- Ebben a nagy hóban?
- Persze.
Bementek az ebédlőbe, ahol a korai alkonyat már végigfeküdt a sarokban álló nagy díványon és az ablaktáblák előtt magasra töltött párnák módjára feküdt a friss hó. Hilduska szétszedte az asztalra odakészített abroszt.
- Jönnek már az urak?
- Nem, dehogy! Hanem mindig korán terítek, aztán van egész estig szabadidőm.
- Mit csinál?
- Mit? Igazán magam se tudom.
Énekelni szokott rendesen: Csak kit a vágy hevít, tudja, hogy mit érzek, elhagyatva, egyedül oly búsan élek... De nem mert szólni erről. Félt, hogy Ádám hallani akarná és ő szégyellt előtte énekelni. Ádám nézte az ablakfülkéből, a falnak támaszkodva. A szemeit becsukta félig, s a lelkében varázsos muzsika szólt. Égni kezdett az arca.
- Talán gondol valakire? - kérdezte Ádám.
Hilduska elfordult, s a vékony, zöld sodronyból készült kanáltartót vette a kezébe. Ám Ádám visszatartotta, átfogva a csuklóját és halk, zengő hangján kérdezte tőle, halk, zengő hangján, ami gőgös, fényes városi asszonyoknak remegtette meg eddig a szívét:
- Feleljen őszintén nekem. Kérem, kérem mondja meg, kire szokott gondolni, ha elkészült a terítéssel?
Hilduska kiszabadította a kezét, összeszorította a száját, menekülni akart.
- Olyan szörnyű ezt hallani? Tőlem is úgy megijed, mint....
Most visszafordult Hilduska és az arcába nézett. Ádám átkarolta remegőn a derekát - nem ellenkezett. Lehajolt hozzá, lassan, lassan, mind közelebb... remegett, de nem húzódott el.
- Igen? - kérdezte suttogva Ádám és Hilduska behunyt szemmel, imás arccal, szédülve bólintott. Egyszerre valami puha meleget érzett a száján. - Istenem, - gondolta - ez hát az első csók! És sírni szeretett volna, de mégsem... Várt. Ámuló és ujjongó szívvel várt. Mi lesz most?... Ádám elbocsátotta kissé, de a szája közel ért az övéhez - vajon miért? Talán vissza kellene adnia a csókot?...
Hilduska lábujjhegyre állt és visszaadta a csókot...
A némán alvó puha hóban csendes, nehéz léptekkel jöttek haza az öregek és a kapuban nem várta őket senki. Az ablakokat mély homály függönyözte be... valamennyiüknek titkos aggodalomtól szorult el a szívük.
Vendel a konyhába ment, s ők hatan benyitottak az ebédlőbe. Az asztal félig terítetlenül állott a tűz bizonytalan fényében, a székek összevissza, s a kályha melletti sarokban... Igen... ott ült Hilduska Saly mérnök mellett. Hiába ugrott fel hirtelen, hiába gyújtotta a lámpát. Látták mindannyian.
Hilduska ide-oda fordult, hogy terítsen, s elrejtse a zavarát, de egyszerre felvetette a fejét. Megállt nyílt szemmel Eusébius bácsi előtt.
- Ne haragudjatok... ő lesz az én férjem... majd sokszor, sokszor eljövök hozzátok látogatóba...
Könny fojtotta el a szavát. Ádám melléje lépett, rég halott édesanyjára gondolt, s olyan tiszta volt a szíve e pillanatban, mint karácsonyestén a gyermeké:
- Kérem, ne tagadják meg őt tőlem. Engedjék, hogy boldoggá próbáljam tenni.
Eusébius és mind a többiek lehajtott fejjel álltak előttük. Végre megszólalt Gotthárd:
- Én... én ezt előre tudtam.
Dániel kedélyeskedni akart.
- Ha tudtad, mért nem mondtad! Hogy legalább pezsgőt hozattunk volna mára.
Most bejött Vendel a nagy pecsenyés tállal. Körülnézett vizsgálódva, aztán Hilduskára tekintett... s lecsapta a tálat az asztalra, hogy a zsíros lé szertefröccsent és különös, rekedt zokogással kisietett a szobából.
Eusébius az ablakhoz lépett. Néhány pillanatig kinézett a vaksötétbe, aztán visszafordult, kezet nyújtott Ádámnak és mondta:
- Gyerünk vacsorázni, fiam.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
