V.
V.
Vendelnek az első esős napon fájni kezdett a háta. Hilduska úgy elkényeztette, hogy egészen elszokott a munkától. Délelőtt ott ült az öreg a konyhaszéken és mondogatta: most a húst tegyük fel, - még egy kis sót, - a tészta mindjárt odasül! - Délután pedig együtt mosogatták le az edényeket. Vasárnaponként, ha az urak otthon voltak, szó sem lehetett minderről. De amint kitették a lábukat, Hilduska hallani vélte Vendel sóhajtásait és kiszökött a konyhába.
Ambrus hazajött a vénasszonyok nyarának első szép reggelén és gyönyörű képeket, meg különös, színes kagylókat hozott és valami idegenszerűséget a ruháiban meg a hangjában. Néha elment a többivel, máskor egyedül járkált és sokszor váratlanul termett otthon. Hilduska mindig megijedt tőle.
Egy lábast törülgetett éppen, kékmázas tejeslábast, Vendel messzi városokról beszélt neki ahol valaha járt, a tengerről különösen, amire Hilduska vágyó izgalommal gondolt, mióta a kagylókat és képeket látta.
Ambrus összeráncolt homlokkal jött a kert felől, ahol a madarak és virágok már érezték az őszt és forró, fájdalmas vággyal énekeltek és forró, fájdalmas vággyal hajoltak egymás felé.
- Ez sok már, - mondta magában, - ez sok már. És látta Hilduskát futkosni az erdőben, s a patak mentén és látta szürke ruhájában, ragyogó haján kis asszonyos fejkötővel, amint takarítás közben kijött a többivel eléje a kocsihoz. Önkéntelen betekintett a konyhaablakon és összeharapta az ajakát.
Kopogott az üvegen.
- Vendel, - mondta, - menjen csak... menjen csak a pincébe, hozzon fel egy üveget a hatvankettesből... de vigyázzon, nehogy eltévessze... siessen.
Megnézte az óráját. Óh, korán van még, a többiek legfeljebb a csúcs lábához érhettek mostanáig.
- Legfeljebb főbelövöm majd magam, legfeljebb főbelövöm, - beszélt magában, s arra gondolt, hogy ez talán az a pillanatnyi elmezavar, amivel az orvosok az érthetetlen elhatározásokat kezdték magyarázni. - Mégis, mégis, nem megyek arra, a hálószobába megyek és beveszek egy port, - gondolta tovább. De akkor már kinyitotta a konyhaajtót és reszkető ujjaival olyan hirtelen fogta át Hilduska csuklóit, hogy megrettenve tekintett hátra.
- Hányszor mondtam már Hilduska, hogy ne rontsd a kezedet evvel a mosogatással!
Elvette tőle a lábast, s a csuklóit egyre tartva vezette maga után. Hilduska ment, egy kicsit mosolyogva, egy kicsit ijedten, a szobák lesütött szemmel, leeresztett függönnyel hallgattak, amint végigmentek rajtuk.
- Hol vannak Eusébius bácsiék?...
De Ambrus nem felelt. Vitte őt be, a kék szobába, s betette az ajtót. Hilduska az ablak elé állt, tágult szemmel, remegve. És Ambrus megszólalt hirtelen, kemény, szinte haragos hangon:
- Hilduska, most csókolj meg engem!
Hilduska elpirult, megrázta a fejét és az ablak fogantyúját kezdte forgatni. Ambrus hirtelen odaugrott hozzá, átfogta hosszú, csontos karjaival. Nagyot, kétségbeesettet sikoltott a leány és karcsú teste szinte kettétört, amint hátrahajolt elpattanva tőle.
- Enyém vagy, Hilduska! - suttogta Ambrus és utánahajolt. De Hilduska felszökött az ablakdeszkára és levetette magát a fűbe. Nem maradt Ambrus kezében egyéb, mint egyik kis cipője, amint utána kapott.
Odalent csönd volt... Ambrusnak doboltak a fülében. Végre erőt vett magán, megmozdult, kihajolt az ablakon... nem volt már ott senki.
Bement a szobájába, bezárta az ajtót és fájdalmasan összeharapott szájjal, véresre karmolt tenyérrel járt fel-alá, míg bele nem szédült. Aztán megállt, a fejét fölvetette és gőgösen, dacosan nézett szembe önmagával a tükörben, míg a szemét elfutotta a könny...
... Három nap múlva, délután, megállította őt a kertben.
- Nem fáj a lábad, Hilduska?
- Nem, - felelte és ment a könyvével tovább. De ő eléje állott. Hilduska körülnézett, - oldalt nyitva állott a pince ajtaja, régi-régi sötét pincéé, valahol valami elhagyatott bányarészbe torkollott, - és befutott rajta. Ambrus hirtelen megszédült fejjel utána. Futottak a sötétben, egyszerre Hilduska megtorpant, megállott és lihegve lapult a falhoz. A kútnál voltak, alacsony kávája a lábukba ütődött és megállította őket.
- Hilduska, - mondta a sötétben Ambrus elfulladt hangon, - ne félj, most nem bántalak. Ne mozdulj, mert a kútba esel. Csak kérdezni akarok valamit. Hát nem szabad, hogy megcsókoljalak?
- Nem szabad, - jött suttogva a válasz.
- Miért, Hilduska? Miért? Hilduska, mondok valamit. Belökhetsz aztán ebbe a kútba, de ne mondd, hogy....
Hilduska visszafojtott lélegzettel csúszott a fal mentén, mikor érezte, hogy átjutott mellette, futni kezdett visszafelé. Futott, futott halálos félelemmel, minden erejéből, kövekbe botolva, a falnak esve, - végre meglátta a világosságot és Vendel nagy, fehér kalapját, amint az utolsó virágokat öntözte, s lebukott a fűre egy hang nélkül. Ám Vendel észrevette őt. Eldobta a csövet és futott hozzá, emelte a karjaiba és vitte hangos jajszóval be a házba.
Mikor már eltűnt a jázminbokrok közt, lassan jött elő a folyosóból Ambrus. Kibújt a kerti útra, lesimította a ruháját, előbbrehúzta a kézelőit, lehajtott fővel indult utánuk...
