XII.
XII.
István egy nyári este hírül vitte neki, hogy Gasparek meghalt.
- Mikor? - kérdezte az asszony és elsápadt.
- Ma délután. Hirtelen. A verandán pipázott. Egyszerre kiesett szájából a pipa és vége volt. Agyszélhűdés.
- Hát ő is?
Sajnálni nem merték és nem tudták.
Vilma rátért arra, amin gondolkozott:
- Ha ő nincs, akkor talán...
- Akkor akadt volna más. Mindig akad más. Nyugodj meg ebben, kedves.
- De hány ember él a földön, akivel szintén megesett ilyesmi, mint velünk. Végzet, puszta véletlen, mondják és tovább élnek.
- Ők nem látnak - mondta István - de mi látunk.
Vilma csak ezt mondta még:
- Rossz orvos volt.
- Nagyon rossz - szólt István.
- Csak el lehetne felejteni - sopánkodott az asszony.
- Ha meghalunk, elfelejtjük - mondta István. - A halottak mind elfelejtik az életüket. Azért olyan nyugodtak és szelídek. Azért tudnak olyan hosszan aludni.
- És addig...
- Addig élünk.
Kis szünet után:
- Úgy, ahogy lehet.
- Ő a mennyországban van - szólt Vilma.
- Igen, mi pedig itt maradtunk - és elhallgatott.
István nem mondta ki, amit gondolt. Hogy a pokolban vannak, hogy a kárhozat lángjai között vannak.
- Dehát nincs bocsánat? - rimánkodott a nő.
- Nincsen.
- Annyit szenvedtem én is, te is. Senkise könyörül rajtunk?
Az a csönd, mely a nő szavait követte, olyan volt, mintha mind a ketten várták volna valaki feleletét. Senkise szólt.
Évről-évre így koptak, fáradtak és mentek a biztos halál felé.
De nem bocsátott meg nekik senki.
