Móricz Zsigmond: Dante vizei fölött
Móricz Zsigmond: Dante vizei fölött
Meghatottan állok meg e két kötetnél. Nézdelve sorait, szavait, szívembe villannak színén borzongó bűbájai, mélyéből kivillódzó emésztő tüzei.
Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időkre
nyomorban...
mint emlékezni régi szép időkre
nyomorban...
Óh, régi szép idők, mikor megjelent elsejük: a Pokol.
Ma réginek, s szépnek látom ama kort, bár oly közel van, hogy azóta még nem volt időm, erőm egyszívvel nekifeszülten átúszni e mély, mély Hellespontost, csupán partján tűnődöm el olykor, füzesek árnyán: nekem minden víz otthoni szelíd Tiszapart, s a dantei örvény is úgy sodor: temetősodró vén Tiszám emlékiben...
Óh, zord s komor idők, mikor a Pokol megjötte szimbolikusan találónak tűnt fel a korra...
Ím ma a Purgatórium martjáról visszapillantva szépnek és réginek, csírákkal teljesnek látom az időket: a pokolnak ama napjait, mikor a jóságnak és a megértésnek, a szívek villámos összekapcsolódásának igéit igéztük. Ím elmúltak a lehetőségek, feleltek a napok, az Idő szól
s én nyilt és tiszta szava hallatánál
kérdéseimre, akként állok itten,
mint ki elgondolkozva és sután áll.
kérdéseimre, akként állok itten,
mint ki elgondolkozva és sután áll.
És nincs szavam e sutaság tompa kábulatában, nincs gondolatom e purgatóriumi látástalan látásban: ha az ember a legmagasabb fejlettség, akkor miért folyik együttérése a legalacsonyabb evulúcióban. Miért e zökkenők és sötét káoszok, miért az átöröklés abszolút kiszámíthatatlansága. Óh, miért dobja el az egyén egyéni létének pillanatnyi mámoráért a távoli, a legtávolabbi, a minden itt nem lévő javak javait. Óh átkozott pénz, emberi életértékek mágikus akkumulátiója, még néhány évig él a dantei sor:
mire nem viheted még, óh aranynak
átkozott éhe a halandók vágyát.
Csodállak titeket, hogy nem lettetek mizantropokká, én utálom az emberi hangot és már nem tudom: miért reng és morajlik olykor a hegy, s újjong fel rajt olyankor minden lélek... Érteni akarom,
hogy tudásunk elárvul
és meghal majd, ha jő a végítélet
és a jövendő kapuja bezárul...
és meghal majd, ha jő a végítélet
és a jövendő kapuja bezárul...
És mégis hiszek utálaton, lemondáson, halálon túl hirdetem Dantét, hogy
Új század száll, – daloltad, – új remény ég,
új nemzedék jön, égből ereszkedvén,
igazság és aranykor visszatér még...
új nemzedék jön, égből ereszkedvén,
igazság és aranykor visszatér még...
Már maga, hogy Babits bírta e hat év életvesztő terhét, s bírt hozni valamit, értéket és sokat: Dantét, Valamit, ami feledteti a szörnyűségek ez útját:
ez már maga csillagként világol és áhítattal köszöntöm őt, ki Misztikus Másom, s felé tárogatom a szeretet hangját Próféta Párom után, közös utunk esedező perceiben.
Ó testvér, kire ujjam rámutat
nagyobb művész vagy édes anyanyelvben,
mint én, ácsolni drága szavakat...
nagyobb művész vagy édes anyanyelvben,
mint én, ácsolni drága szavakat...
