6.
6.
A halott Ady ma is a magyar költészet legélőbb valósága. Ő a megnyugtatás a mindennapi bajra, és zord kétségbeesésben is ő a legtisztább vigaszos szó. Ady halála óta a magyar líra csak félénken és elvétve talált hangot a beomlott Ma keserű kínjaira. A tátongó szakadékok fölött nehéz a járás, s mindent átfogónak kell lenni a feszülő hídnak. Költő, akire rezzenve felfigyelnénk, nem jelentkezett egy sem az újak között, sőt inkább mintha tudatos eltávolodás – menekvés? – mutatkoznék náluk. Rozványi az egyetlen, aki a testével benne áll a harcban. A háború még mélyebbre vonta a válaszfalat a generációk között, – annak a generációnak az életét, melyhez Rozványi tartozik, ifjúságában roppantotta össze a háború, míg csak a tíz évvel előzőnek is emlékei, férfikorának kibontakozásai már a háború előtti időhöz fűződnek. Adyn nem fog fogni a nemzedékek hullása, de vágyban, hitben, akarásban – fiatalságban – kifejezésre jut mégis a nemzedékeket elválasztó különbség. Ezt a különbséget ma Rozványi testesíti meg az új magyar lírában, s ez magyarázza meg, miért van a fiatalok szemében költészetének külön fontossága.
S éppen a hívő hitében, a rajongásában van még a fontossága. A gőggel, vagy a szemérmesen elzárkózó impasszibilis meghökkenhet a nyitott sebeken, a szertelen vagy naivnak mondott mámoron, de igaz szükségből van ez... nem pojácás és felelőtlen handa–bandázás akarja itt maga alá erőszakolni mindenre–mentségül a sub specie aeternitatis szent dobogóját.
Tiszta kézzel nyúl az örök dolgokhoz, – s van–e drágább fluidum a rajongásnál, ezen a világon.
