Elek Artúr: Egy tragikus pályázat
Elek Artúr: Egy tragikus pályázat
1899–ben halt meg gyilkos kezétől Erzsébet királyné, és nyomban megindult emlékének megörökítésére az országos gyűjtés. Mire a királyasszony szobrára az első pályázatot kiírták (1900), másfél millió koronánál nagyobb összeg gyűlt össze kicsiny és nagy adományokból. 1902–ben döntötték el az első pályázat sorsát, 1903–ban a másodikét. Az előbbi eredménytelenül végződött, az utóbbi azzal, hogy a java pályamunkák művészeit szűkebb pályázatra szólítják föl. De nem került reá sor, mert közben aggodalom támadt arra nézve, hogy megfelelő helye lesz–é az emléknek Szent György tere, ahová az első két pályázatot kiírták. A kérdés eldöntésére külön helyrajzi pályázatot hirdettek 1910–ben, majd miután sikertelenül végződött, 1911–ben még egy pályázatot. Az első díjjal jutalmazott elhelyező terv alapján írták ki a szoboremlékre a harmadik pályázatot, amely azután 1913–ban került eldöntésre. Megbízást ismét nem kapott senki, sőt végleges tisztázódás helyett csak inkább bonyolódott az egész szoboremlék ügye, mert a külföldi pályabírák kétségeinek hatása alatt a mieinkben is megingott annak hite, hogy a Várhegy alkalmas helye volna az emléknek. A következő pályázaton azért (1916–ban) a művészekre bízták, hogy a Várhegyre, vagy a Városligetbe tervezzék–e az emléket. Természetes, hogy az ilyen határozatlanság megbosszulódott, mert a pályázat föltételeit megfosztotta a közös kritériumtól. Nem is adták ki a megbízást egyik pályázó művésznek sem, hanem az öt legjobb terv készítőjét szűkebb pályázatra hívták össze. Ez az immár hetedik pályázat dőlt el most, 1920–ban, éppen húsz évvel az első pályázat kiírása után.
Az Erzsébet–emlék pályázatának története tehát húsz esztendő magyar monumentális szobrászati és építészeti törekvéseinek története. Mint a nagy háborúkba, fokonként mindenik nemzedék belékeveredett a nagy pályázatba. Öregek és ifjak szakadatlan mérkőzése volt ez a húsz esztendő. Az első két pályázaton még szobrászaink nesztora, az öreg Dunaiszky László is részt vett. Zala György, Strobl Alajos mint javakorabeli férfiak kezdték a küzdelmet, s a hatvanat tapossák, mire megérték a végét. Az őserejű Fadrusz János, monumentális szobrászatunk büszke reménysége, meg sem érhette: fiatalon dőlt ki a sorból. És hány nála is fiatalabb vetélkedő költözött el időnek előtte jobb hazába! Annyi bizonyos, soha akkora méretű és művészeti jelentőségű feladat nem izgatta még művészeink képzeletét. S ha valamin, az ilyen feladaton lehet, sőt kell megmérni egy korszak képességeinek erejét.
Arra a kérdésre, hogy miért kellett annyira elhúzódnia ennek a pályázatnak: időben annyira távol kerülnie okától és céljától, s belehosszabbodnia olyan korszakba, amely az egész feladatot okostul, célostul idegenül nézi, erre a kérdésre több válasz is kínálkozik. Mindenekelőtt a probléma nagysága. Valami addig példátlan nagyot kellett alkotniok művészeinknek, példátlant méretre is, tartalomra is. Akkorát, amekkorára föl se voltak készülve. Ma már elfogultság nélkül megítélhetjük, hogy 1902–ben és később is, nem voltak olyan művészeink, kik a rengeteg feladatot meggyőzték volna. Hiszen sokáig sejtelmük sem volt róla, hogy a feladat voltaképpen építészeti természetű, ha még annyira is szobor szolgált az ürügyéül. Az első pályázat résztvevői minden áron szobrászi eszközökkel akarták megoldani a problémát: csoportokkal, magukban álló alakokkal, domborművekkel. Az építészeti részletekkel éppen csak bekeretezték a maguk szobrászi törekvéseit. Az egy Schickedanz Albert, akkori építőművészeink egyik legkitűnőbbje, látta tisztán a feladatot és értette meg annak természetét. Sajnos, nem volt eléggé monumentális felfogású tehetség ahhoz, hogy nemes elképzelésű tervével meggyőzően tudjon hatni. Kissé ösztövér építményével ő az egész hegyoldalt akarta megoldani, nemcsak Szent György terét, és össze akarta foglalni a hegy silhouettejét, amely a miniszterelnöki palota és a Várkert között jó darabon megszakad. Finom építői ösztönével azt igyekezett megvalósítani, amit a pályázat programja is megkívánt: olyan megoldást, amely míg egyrészt messze ellátszik Pestre is, másrészt a királyné szobrának meghitt környezethatású fölállítására adjon módot. E kettős követelménynek, amelynek egyike ellentmond a másiknak, úgy látszott, hogy lehetetlen megfelelni. Mégis két pályázaton kellett művészeinknek erejöket kiadniuk, mire a követelmény képtelen volta megvilágosodott a szoborbizottság elméjében.
Ha a kor építészei nem voltak eléggé készek az ilyen tisztára térbeli probléma meggyőzésére, szobrászaink még kevésbé tudtak vele boldogulni. Nemcsak a mi szobrászaink, – egész Európa szobrászai elszakadtak az építészettől, amely valaha anyaművészete volt a szobrászatnak. Az empire–kori lendület megállta után következett stílustalan korszakok szobrászai, ha akarták sem tudták annak az épületnek stílus–ritmusát követni, amelynek díszítése volt feladatuk. Az ő alkotásaik azok a lebegő géniuszok, támasztalan és egyensúlytalan alakok, melyek szertelen mozgalmasságukkal inkább szabadulni igyekeznek az épületrésztől, amellyel stílusra, ritmusra egységbe kellene fogódzaniok. A külföld azonkorbeli legkülönb szobrászai – ha a még kevéssé méltatott Hildebrandot és a néhány más rokontörekvésű szobrászt kivesszük – mind ezzel a fogyatkozással születtek és öregedtek meg.
Az egymást követő pályázatok tervein sokáig a szobrászi akarat előbbrevalósága a feltűnő. A tervek tulajdonképpeni kigondolói a szobrászok voltak, nem egy esetben a megrajzolói is, az építészt éppen csak «simítónak» hívták el a kész tervhez. A második pályázaton tűnt föl először az az építész, aki tizenhét évvel utóbb diadalmasan került ki a művészi mérkőzések utolsójából: Hikisch Rezső. Mikor néhai Ráth Györgynek, a szoborbizottság elnökének pályázó szándékát jelentette, a nagyhatalmú úr jóakaratúan figyelmeztette a még ismeretlen művészt, hogy nem fiatal kezdők számára kiírt pályázatról van szó. A fiatal és ismeretlen művész azután megcsinálta a pályázat legjobb tervét, a feladatnak olyan megoldását, amelyen az építészet elsőízben jutott jogaihoz. Hikisch művészetének mai fejlettségéhez mérve, akkori terve persze kevéssé megérleltnek hat. De akkori társai közül éppen aránylagos érettségével, amazokénál jóval helyesebben megmérlegelt arányaival, tömegeinek monumentális elrendezésével, s díszítő motívumainak az építmény szigorú stílusához alkalmazkodó nagy egyszerűségével vált ki. Míg társai többé–kevésbé minden hagyománytól elrugaszkodni igyekeztek és a kor divatos díszítő motívumaival, a bécsi «secessio», vagy a mi Lechner Ödönünk magyaros ornamentikájával az eredetiség hatását kierőszakolni, Hikisch a született alkotó önkéntelenségével nyúlt bele a klasszikus művészet, a római és a görög építés formakincsébe, hogy újat és újszerűt alkosson véle. Jellemző, hogy művésztársai «németes» elképzelésűnek minősítették tervét a maguk magyaroskodó, de igazában inkább német ízlésű munkájukhoz mérve. Gúnyolódtak rajta és azon voltak, hogy megkisebbítsék hatását, – de valójában tanultak tőle. Mert aligha volt véletlenség az, hogy már a harmadik szoborpályázat (1913) terveinek építészeti megoldása stílus tekintetében általában a klasszikus korok művészetéhez közeledett. Legalábbis elmaradtak azok a fantasztikus építmények, melyek minden hagyománnyal szakítani akartak, de éretlen formai fölépülésekkel és túltengő ornamentumdíszökkel csak annál konvenciósabbaknak hatottak.
Ez a harmadik pályázat volt az első, amelyen az építészet végre elfoglalta igazi helyét. Ebben a pályázati föltételek bizonyos módosulásának is része volt. A második és harmadik emlékpályázat közben játszódott le a két topográfiai pályázat, amelynek eredménye az emlék helyén is, bizonyos fokig a probléma mivoltán is nagyot változtatott. A szoborbizottság arra a meggyőződésre jutott, hogy a Szent György tere mégsem lehet megfelelő helye az emléknek, már csak azért sem, mert áldozatul követelné a Vár és egész Budapest legszebb empire–épületét, a miniszterelnöki rezidenciává lett gróf Sándor–palotát. Jóval odébb tolták azért az emlék helyét, a Vöröskereszt és a volt hadtestparancsnokság épülete közé. Erre a pontra kifelé monumentális, befelé intimus hatású emléket építeni fokozott nehézséget jelentett, mert az emlék két ormótlan épületnek, a Vöröskereszt házának és a volt honvéd–főparancsnoksági palotának rengeteg tömegétől volt kénytelen elválni és ugyanezeknek az épületeknek szerencsétlen silhouettejét is megjavítani.
Ez a helykijelölés tehát egyenesen kihítta a művészeket arra, hogy nagy tömegekkel dolgozzanak, vagyis hogy tervüket az építész képzeletével koncipiálják meg.
1913 volt az idő, amikorra új művésznemzedék serdült föl, hosszú sornyi szobrász és építész. Olyan friss, akkora lendülettel elképzelt és formává alakított, s annyi ötletben bővelkedő pályázata nem is volt több az Erzsébet–emléknek. A probléma lényegére nézve is új megoldási lehetőséget köszönhetünk neki: Körösfői Kriesch Aladár és Györgyi Dénes közös tervét, amelynek az volt a fő gondolata, hogy építményeinek óriási tömegével eltakarja mindazt, ami a majdani emlék környezetében zavaró és bántó hatású lehetne, s a háttértől s az oldalsó kulisszáktól függetlenül rajzolja meg a hegytető silhouettejét. Ennek a tervnek művészei látták meg elsőkül a feladatban úgyszólva csak kifejtésre váró megoldást, amelyet Schulek Halászbástyája sugallt, és amely nem egyéb volt, mint ennek az örökéletre szánt építészeti alkotásnak folytatása és kiegészítése. Az érdekes tervnek eredeti gondolatait, sajnos, nem sikerült eléggé meggyőzően alakba önteniök a művészeknek, ez lehetett az oka annak, hogy a pályabíróság nagyhírű külföldi tagjai sem méltatták figyelmükre és bizonyára ugyanez, hogy új gondolatai olyan kevéssé hatottak megtermékenyítően a következő pályázatokon.
Az utolsó előtti nagy vetélkedés (1916–ban) utoljára gyűjtötte össze művészeink színe–javát. Az előző kísérletek tanulságai majd minden pályamunkán megérzettek. Bár két hely – a Várhegy és a Városliget – között válogathattak a tervezők, minthogy itt is, ott is monumentálisan kellett a tervet megoldaniok, az építészetnek magától értetődő készséggel alárendelték a szobrászatot. Majd valamennyi tervező a klasszikai formakincsből alakította ki építészeti gondolatát, ami az előző pályázatok önkényeskedései és szertelenségei után nyugalmat és egyszerűséget jelentett. Két munka magaslott ki a tervsokadalomból: Hikisch Rezsőé, mely a Várhegy tetejére készült és Lajta Béláé, melyet a Városligetbe tervezett készítője. A maga helyének mind a kettő igen sikerült megoldása volt, Hikisché, a művész előző pályaművének jobban megérlelt és szerencsésebb változata: kettős oszlopsorú hemiciklus, amely hatalmas tömegével különösen Pest felé hatott monumentálisan, de egyébként túlságosan önmagának célját szolgálta: rengeteg tömegében az egész emléknek ürügye – a királyasszony szobra – elveszett. Lajta Béla, ki eredeti képzeletjárású és nagyszabásúan látó művésszé fejlődött az 1903–ki második pályázat óta, amelyen kevéssé építészeti elgondolású és erőltetett ornamentikájú tervével elbukott, életének legharmóniásabb elképzelését valósította meg finom arányú, egészében mégis monumentális építményében. E két terv bármelyike megérdemelte volna a kivitel dicsőségét.
De nem úgy lett. Hetedszer is össze kellett fogniok minden erejüket építészeinknek és szobrászainknak. Negyedfél pályázó pár tellett ki azokból a művészekből, kiket a szűkebb mérkőzésre bocsátottak. Lajta Béla már beteg idegzettel merült bele életének ebbe az utolsó nagy izgalmába, amit alkotott, nem méltó nagy tehetségéhez. Hikisch Rezső, ki ugrások nélkül fejlődő tehetség, s kinek az Erzsébet–emlékre pályázó tervei is szervesen alakultak egymásból, ezúttal túltette magát a föltételeken, melyek nagyrészt okai voltak művészeink sok meddő erőfeszítésének, és pusztán alkotói logikájára hallgatva kereste a megoldást. Előző kísérletek után arra a következtetésre jutott, hogy a kijelölt környezet tömegeit tömegekkel legyőzni nem lehet, mert ahhoz szörnyeteg arányú építmények kellenének, azok pedig éppen szörnyűséges voltuknál fogva élvezhetetlenek lennének. Miután ezzel a gondolattal leszámolt, lemondott arról a törekvéséről is, hogy építménye messziről látható legyen és a hegyen uralkodó tömegnek hasson. E helyett inkább arra igyekezett, hogy a hegy alakjához alkalmazkodva, meghitt környezetet teremtsen építményének. Enyhe emelkedésű lejtők, lépcsők, finom arányérzékkel kiszámított térhatású teraszok visznek Hikisch tervén a főépítményhez, a kerek kupolás, boltnyílásokkal áttört csarnokhoz, amelynek közepén profán emberi zsivajgástól távol, álmodik a megdicsőült királyi asszony. Szép ebben a tervben a kupolás csarnok nemes arányú, előkelően tagolt, részeiben is művészien átgondolt tömege és kiválóan sikerült elhelyezése, az a mód, ahogyan a művész az egymást keresztező útirányok forgalmából kivonta és csöndbe, áhítatba merítette királyi templomát úgy, hogy tömege nem meghökkenti, hanem szelíden megfogja a szemet. Nem volt hiábavaló húsz esztendőnek annyi erőfeszítése, ha ilyen eredmény került ki belőle.
És valóban, ha az Erzsébet–emlék történetében azt keressük, hogy a hosszú vetélkedés művészetünkre milyen hatással volt, építészetünk nagy fejlődése az, ami mindjárt megüti a szemet. Az a húsz esztendő, mely az Erzsébet–pályázat első kiírása óta elmúlt, általában a szobor–emlék korszaka volt itthon is, a külföldön is. Itthon egyidejűleg két más monumentális feladat is próbára tette művészetünk erejét: a Szabadságharc emlékéé és Kossuth Lajos budapesti szobráé. De minden feladat körül kimagaslott problémáinak sokaságával és nehézségével az Erzsébet–emléké. Benne az egész korszak művészi törekvéseinek és eredményének a szimbólumát láthatjuk. Építészeink rajta és a többi pályázaton tanultak meg a téren tömegekkel elhelyezkedni és a tömegeket monumentális felfogással egymáshoz arányosítani. Nem sok valósult meg húsz esztendő pályázataiból és abban, ami megvalósult, nem mindig van köszönet, de annyi bizonyos, hogy a monumentális feladatokkal való foglalkozás előbbre vitte építő művészetünket. A papiroson tervezés ugyan még nem építés, de az is gondolkodás. S az emlékpályázatoknak az a követelménye, hogy az építészetet gipszben kellett kialakítani plasztikusan, bizonyos fokig pótolta azokat a tanulságokat, melyeket különben csak a tervnek a maga igaz anyagában való megvalósítása ád: a tervező számára láthatóvá és tapinthatóvá tette a tömeget. Hikisch Rezső pályáján jól megfigyelhető az emlék–pályázatok ilyen hatása. Ez a művész aránylag igen kevés munkáját láthatta eddig megvalósultan. Sok tervet készített már, de csak igen kevesükből lett épület. Monumentális művésszé ő a pályázatokon fejlődött, azok közül is az Erzsébet–emlékért vívott küzdelmeiben. Nyomról–nyomra követhető bennök tehetségének kifejlése: képzeletének tágulása, arányérzékének finomulása, ízlésének és ítéletének megérlelődése. Építőművészeink között ma ő a leghatározottabban kialakult egyéniség, tudásra, alkotóképességre ugyanaz, amink valamikor Ybl Miklós volt. Csak sorsára nézve nem. Amannak minden művészi gondolata alkotássá válhatott, Hikischnek kivételes tehetségét arra kárhoztatta boldogabb korszakok hozzánemértése és hitványsága, majd a ránk szakadt szörnyű idők súlya, hogy legszebb művészi ötletei és nagy munkával végiggondolt gondolatai csak papiroson maradjanak az utókorra. Hiszen az Erzsébet–emlékért való küzdelme is tragikusan végződött: akkor lett győztese, mikor már a győzelem semmit sem jelenthetett számára.
De nemcsak ezért tragikus az Erzsébet–emlék pályázatának története, hanem még inkább azért a pusztításért, amit szobrászművészetünkben vitt végbe. Mert azzal, hogy annyiszor végződött eredménytelenül, sem végleges elgondolásokra nem kényszerítette, sem művészetük igazi anyagához hozzá nem juttatta szobrászainkat. A szoborpályázatok elmúlt húsz esztendeje igen sok művészünket foglalkoztatta, serkentette őket ötlettermelésre, tetszetős vázolásra, csak anyagszerű koncipiálásra nem. Szoborra pályázni éppen csak lendületet venni jelent. A lendületet végigfolytatni és eredménnyé érlelni csak a kész megbízás teszi lehetővé. A gipsz–szobrok Monte Testaccióját lehetne abból a gipszöntvény–tömegből összehányni, amit szobrászaink húsz esztendő során pályázatokra beküldtek. És mennyi energia sorvadt el a sok haszon nélkül való pályázásban! Nem egy tehetségünk egész művészi erejét kimerítette a pályázás, vagyis az alkotásra készülés. Az igazi alkotásra már nem jutott belőle. Ezért is tragikus az Erzsébet–emlék története, amely magában foglalja húsz esztendő minden pályázatának káros következtetéseit. Nem kis részben az ő bűne, hogy máig sincsen kialakult szobrászati stílusunk. Hogy szobrászaink a geniális vázolás képességén túl alig jutottak, hogy nem tudják szobraikat majdani anyagukban kigondolni, sem igazán kifejleszteni és megérlelni. És nem kivételek ebben a legtehetségesebbjeink sem. Zala György sem, aki bizonyára nem keveset alkotott életében, de annál sokkal többet pályázott. Pályázott, vagyis fölszínes eredményekért tékozolta el ereje javát. A szobrászat stílusának titkaihoz – ha ugyan titkok azok – ő sem férkőzött közelebb, mint tanítványai és követői.
