Fóthy János: Otto Braun
Fóthy János: Otto Braun
(Aus nachgelassenen Schriften eines Frühvollendeten)
Három kép ékesíti Otto Braun poszthumusz könyvét. Az egyik, ősi fák környezte fehér és finom úrilak képe, a másik vállára omló szőke fürtökkel, csodálatosan tiszta és komoly tekintettel, tizenkét éves fiúcskát ábrázol és a harmadik, a kötet elején, ifjú katona, sisakos, szoborszerű arcélét mutatja. Ama lomboktól árnyalt és napfénytől aranyfoltos, békességet és kultúrát lehelő fehér házból, Lilly Braunnak, a Memoiren einer Sozialistin mélységes alkotójának, öléből indul el e szépfürtű, majd katonasisakos gyermekifjú élete, – élet, melynek gyors elmúltánál csak tökéletessége megrázóbb: Otto Brauné. Mintha korunk, ez a lázas teremteni akarásban elfáradt évezredvég még mielőtt a teljes décadence lilásan foszforeszkáló, beteg tüzecskéi fölemésztenék bomló tetemét, fellobbanó hatalmas lángban akarta volna kiontani egykori tüzét, – úgy indult Otto Braun, korának legigazabb fia. Minden, amit a napjainkban haldokló nemes humanizmus a görögöktől egészen Nietzscheig megteremtett, ez a kaotikus Egység, mely e kor intellektusát élettelen, melegházi «intellectuel» kultusszá fertőzi, ebben az ifjú és erős lélekben termékeny televénnyé tisztult, a Múltból felszökkenő Jövő egyetlen televényévé.
Előttünk a naplója. Kilenc éves korában túl van német irodalomtörténeti tanulmányain és görögül tanul, hogy eredetiben olvashassa a hellén filozófiát. A szkeptikus, ezt olvasván, alig nyomhatja el fanyar mosolyát: persze, «intellectuel» szülők csodagyermeke... Otto Braun immár nem tiltakozhatik, Otto Braun halott, de mindenki számára nyitott könyv, élő tanúságtétel naplója és levelei.
Mit írjunk, ami élte ifjan elhangzott dalának méltó visszhangja lehetne? Ma ezer és ezer atomjára hull szerte az emberi lét, de az élet, melybe itt belepillantunk, a goethei élet tömör márványreliefje. Írjuk, hogy a Tizenegyéves mint alkotja meg egy «Antichristentum» pogány eszményi államát, másoljuk le barátjához írt levelének pár soros párhuzamát Goethe és Schiller között, melynél elevenebben, igazabban és kivésettebben soha nem láttuk még Goethe és Schiller ellentétes profilját? Írjuk, hogy tizennégy éves lelkére mitologikus víziók, versek, filozófia, művészet és forradalom rajzása közepett divinatórikus erővel egy eljövő világháború veti elő árnyát és a gazdasági blokád rideg számoszlopokban sötétlő tudata? – Mit írjunk, hogy halála után megismert élete Egységének csak halvány képét is adhassuk?
E sorok írójától távol áll a filozófus Otto Braun, távol az «állam lényegén» gondolkodó, távol az eszményi forradalmár. Ha romantikát keresne életében, a halottat sértené meg, ha a lírikust szemléli benne, szellemének véső alatt szertesziporkázó forgácsát méltatná csupán az elébe táruló teljes, kiformált Szobor helyett. És íme itt van, ahol örök és tökéletes Formává olvad össze szellemének minden szétágazó és változatos rebbenése: a teljes és egész Életnek egycélratörő, tudatos megépítésében. A mindenrekiható érdeklődés nála nem poshad a mai «széplélek» lexikonműveltségéig, de távol polihisztori falánkságtól is, – egyet keres, egyet akar, egyet épít, irodalomtörténeti tanulmányokban, szocializmusban, szociológiában, művészettörténetben, lírában és mítoszban: az önmaga teljes, egész, tökéletes életét. Nem Énjét keresi, mert nincsen jelenség, nincsen tudás és elmélet, amiben első pillanatra meg ne találná azt, ami önmaga. Az Élet nemes, felelősségterhes anyag a kezében és minden egyéb a művész vésője, mellyel ez anyagból Emberségének isteni tökélyű alakját bontja életre. Ezért kell végigtapogatóznia a görög filozófián, hellén és latin kultúrán, a német középkor költészetén, ezért gyökerezik inkább a görög kultúra talajában, mint a reneszánsz ezt csupán visszaidéző humanizmusában, a legellentétesebb pólusokat önmagának ez a lázas építése íveli össze benne, – mintha sietnie kellene, mintha nem volna ideje álomra és álmodozásra, ernyedésre és pihenő játékra. «Fast könnte mann das Leben vergessen! – írja a firenzei San Marco kolostorkertjének májusi mámorában, de rögtön utána: aber nein, nur zu Gedanken über das Leben regt es an.»
A müncheni Hermes–főben a tökéletes Szépséget imádta és mikor mottójában ezt írja: Ich glaube – So fest und unverrückbar wie kein Frommer, – Ich glaube an meinen Dämon, – ich glaube an mein Werk, – ama bévülről szétsugárzó Erő mellett tesz hitet, mely a Tökéletes Szépség Hermes–fejeit és a Tökéletes Élet istenszobrait teremtette mindenha. Szabad és örökkévaló régiókba nyújtózván, szétfeszíti milliók nyűgös aklát és mikor Daimonionja egycélú vezetésén a görög mitológiába torkol útja, és a trónjavesztett Zeusz lábainál borul le, ebben az átszellemült polyteizmusban nem tudja, hogy az önmaga istenségét építi: az Emberét. Életének és szerelmének látomásaiban ekkor Istenekkel és nemtőkkel társalog, a zuhogó tavaszi zápor Zeusz maga, ki nászát ünnepli a földdel, a felhők istenekkel vemhesen gomolyognak fölötte, – Voll Genien atmente der Wald und sie tranken den schüttenden Regen –, és florenzi szőlőhegyek tavaszi ragyogásában meztelenül tárja ki fiatal testét a Napnak, az Olymposnak, mint Zeuszra váró Ganymedes.
Mikor a világháború felmorajlik, nem a nyárspolgár-forradalmár szalmaláng lelkesedése, vagy a vezetett nyáj tömegszédülete az, ami a Tizenhétévest a háború forgatagába sodorja. Otto Braun a háborút is, mint élete Teljességének egyik szükséges változatát fogadja és a tespedő humanizmus rohatag hedonizmus e korának pállott levegőjében, mint friss légáramlatot, ezer új lehetőség ujjongásával köszönti a feltámadt hősi kort. «Deutschland kann nicht untergehen» – írja, de nem nacionalista szólamrakéták felsistergő tüzében, de mert érzi, hogy Németország még nem töltötte be hivatását. És itt is: első, itt is Egyetlen. A hősi póz éppúgy hozzátalál és éppúgy vésővonás csak életének örökbeformálódó alakján, mint minden más. Ő tudja miért harcol, amit senki sem tud és huszonegyedik évében a bevégzett Élet bűvös mosolyával fogadja a Halált.
Ich will warhaftig lieber ein kurzes Leben, aber gross, tief, voll Kampf und Ehre, voll Nutzen für die Menschheit, als ein langes unbedeutendes, – írja egyik levelében. Nem Achilleus szavai csendülnek–e vissza e látnoki sorokban és valóban nem hérosok sorsa–e az övé, – kik istenek kegyeltjei voltak és kiket megirigyeltek az istenek? A teljes Élet, az egész Ember ifjúi halálban csonka márványképe előttünk Otto Braun élete, csonka, de tökéletes, mint Hellas antik torzói, mint a Hermes–fő, melyet annyira szeretett.
