Schöpflin Aladár: Endrődi Sándor
Schöpflin Aladár: Endrődi Sándor
A Kuruc–dalok most elhunyt költője nem tartozott azok közé az agresszív eredetiségű költők közé, akik ösztönszerűen igyekeznek megkülönböztetni magukat mindenki mástól, akik a maguk egyéni lényét messze elkülönítik a tömegtől, saját világképet alkotnak és azt rászuggerálják olvasóikra, poétikákat rombolnak le és újakat alkotnak helyettük, a kifejezés eszközeit megújítják és eddig nem használt újakat fedeznek fel. Endrődi világképe nagyjában egyezett minden vele egykorú művelt magyar ember világképével, csak a kifejezni tudás emelte őt a tömegek fölé. Poétikául magára nézve is érvényesnek fogadta el előbb a Petőfi és Heine poétikáját (különösen az utóbbiét), később a XVII. századi kuruc–költészet poétikáját, majd az Anakreonét s e mellett mindig a korában általános érvényűnek tartott poétikát. Kifejező eszközeit is a meglévő készletből válogatta s csak az eszközökkel bánás dolgában adott valamit a magáéból is. A hangutánzásnak volt mestere: kitűnő érzékkel tudott újjá eleveníteni régi költői hangokat, kapcsolatba hozni aktuális köz–érzésekkel, – egykorúakká tudta tenni őket, de úgy, hogy a régivel való kapcsolatuk mindig az olvasó tudatában maradt.
Ez volt legnagyobb kvalitása, s ezzel aratta életének nagy sikerét. A nyolcvanas években megjelent Tücsök–dalai–nak is megvolt a maguk szép sikere; lágy, finom és őszinte hangja ezekben is kihangzott a kort jellemző általános Heine–hatás hangegyvelegéből, de ezek a kis egyszerű dalok nem jutottak bele a közönség tömegeinek köztudatába, nem tudták áttörni azt a közömbösséget, amely a magyar társadalmat a verstől elidegenítette. A kilencvenes években írt Kuruc–dalok kis kötetében fejlett ki Endrődi sajátos tehetsége. A Thököly–Rákóczi kor küzdelmeinek zenekíséretét elevenítette fel ezekben, azt az eszme és érzéskört, amelyet Thaly Kálmán tudományos agitációja tett a tradicionális magyar hazafiság egyik legaktuálisabb színévé, s amellyel a kor politikai hangulata, a habsburgi Ausztriával vívott függetlenségi küzdelmek izgalma szoros kongenialitásban volt. A Béccsel szemben való ellenállás és a folytonos súrlódások miatti érzékenység volt évszázadok óta a legmélyebbre gyökerezett magyar politikai motívum és ezt a históriai tömegérzést szólaltatta meg új és régies színénél, a költői tradícióhoz való kapcsolatainál fogva mégis ismerős formában Endrődi kuruc–dalaiban. Innen rendkívüli sikerük: a nemzet közkincsévé váltak, akár a népdalok. A kis könyvecske a legolvasottabb magyar verseskönyv lett, zeneszerzők vetekedtek a dalok megzenésítésében, százezrek dalolják őket, nem is tudva, hogy nem igazi régi kuruc–énekeket dalolnak, hanem Endrődi műveit. Tömérdek utánzatuk támadt, csaknem mind értéktelen és súlytalan, de irodalmi hatásuk mégis nevezetes: Ady Endre Endrőditől kapta az ösztönzést kurucos hangú verseihez. Persze, ő a tanult formát magához hasonította és a saját dús egyéni tartalmával töltötte meg.
Ezt a nagy sikerét Endrődi többé nem érte utol. Későbbi költészetében már bizonyos lankadás van. Anakreoni dalaiban finom tapintattal pendíti meg újra Anakreon pesszimizmusát, a menekülést az élet örömtelenségéből a pohár örömeibe. A valláshoz és az életfilozófiához való viszonyát is megalakította Isten felé című könyvének néhány szép versében, amelyek a liberalizmus gondolatvilágának vallásos elemét foglalják formába. Néha próbált még visszamenni a Tücsökdalok formáihoz is. Ami azonban lényegbe vágó mondanivalója volt, azt már elmondta előbb. Már jóval halála előtt befejezte költői küldetését; a halál már csak fizikai befejezése volt szép és rokonszenves pályájának.
