I.
I.
Százötven év telt el Beethoven születése óta. Ez alatt a másfél század alatt kevés nevet emlegettek oly sokszor, annyi nagyot akaró affektussal, mint éppen az ő nevét. Az Erkölcs, a Forradalom, az Emberszeretet, a Szenvedés hivatkoztak rá, mint hősre, harcosra, szentre, vértanúra, filozófusok tűzték zászlójukra, költők zengtek ódákat róla, titáni homlokát és rettenetes állkapcsait szobrászok vésték márványba. A társadalma minden rétegébe behatolt az ő halhatatlansága, ha másképp nem: elkopott adoma alakjában. Az általános enthusiazmus magával ragadta az esztétákat is, akik közül vajmi kevesen keresték, hogy nem lappang–e alatta valami végzetes felületesség. Pedig már magában az a körülmény is felébresztheti gyanúnkat, hogy a kép, melyet Beethovenről, mondhatnám kéz alatt kaptunk, teljesen ráillik a Lángészre, ahogyan azt a XIX. század elképzelte, s ahogyan kicsit még most is szeretjük elképzelni: süketen, ha zenész, vakon, ha Homérosz, görcsös zokogás a mellében, ragyogó látomások lelkében. – Szó sincs róla: Beethoven rászolgált a zseni ilyen romantikus akcidenciáira, jobban mint bárki más. Rousseau Németországának volt az embere: esztéta lélek, önzőrajongó, szubjektív az öntudatosságig. Életepizódok: mint a Fidelio főpróbája alatti összeroppanás, vagy a IX. szimfónia bemutató előadását követő rosszullét, írások: mint azok a furcsán megalázkodó levelek, melyeket hálátlan unokaöccséhez intézett, legalább oly jellemzőek az egész korra, mint magára Beethovenre. Közmondásos emberszeretetét is csak úgy értékelhetjük helyesen, hogyha figyelembe vesszük, mily illuzórikus volt felfogása az Emberről és hogy ez a felfogás nagyrészt a kor ajándéka volt. Nincs ez másképpen sokat idézett forradalmiságával sem: elégedetlen, forrongó lelkében a francia eszmék a nagy «igazoló» szerepét játszották. Kétségkívül Beethoven lelke mélyén tényleg érzékeny, rajongó, emberszerető, forradalmi temperamentum volt, de ami ezeket a monumentumokat olyan romantikusan aláhúzza, az mégis csak a koreszmék öntudatosító hatása. Így van azután, hogy Beethoven lelkiségének esztéták által kihangsúlyozott jellemvonásai csak a korszellem tükröződései voltak egy kiválóan heves és fogékony vérmérsékletben. Hogy Beethoven műalkotásait nem elég ezeknek a «beethoveni eszmék»–nek szempontjából vizsgálnunk, azt ezek után mondani sem kell. Bennünket legfeljebb azok a belső konfliktusok érdekelhetnek, melyeket a kor öntudatosító hatása idézett elő művészetében. Beethovenhez, a belső emberhez még nagyon is járatlan az út.
Éppen ellenkező természetű felületesség takarta el Bachot, akiben sokáig nem láttak egyebet a kontrapunkt legnagyobb mesterénél. Persze a Thomasschule zsörtölődő kántorának kispolgári életében legfeljebb egy Balzac képzelete tudná azokat a gigantikus árnyakat felidézni, melyek felülmúlhatatlan alkotásaiban kísértenek. Igaz, hogy Bach maga valószínűleg szintén csak művészete mesterségi részével törődött. Mint Dürer, ő is nagy esztéta–teoretikus volt, esztéta, műveivel, de nem önmagával szemben. Csak szigorú formákkal, teljesen beleáldozva magát mesterségébe bírhatta el fantáziájának sorvasztó súlyát, azt az öldöklő megszállottságot, melynek párját csak az ó–testamentomban, Ézsaiás vagy Ezekiel könyvében találjuk. A zsidó istengondolat, a román faj szellemével történt terméketlen kereszteződés után (mely az antik hatás segítsége nélkül nem tudott volna igazi, telivér értékeket kiváltani) a germán fajban kedvezőbb talajra talált. Rokonvonások: törhetetlen idealizmus, elszánt harciasság hozták közelebb az egymástól annyira távol eső két nép szellemét. Dürerek és Grünewaldok után a biblia szelleme leggyőzelmesebb megújhodását a protestantizmus legnagyobb művészében, Bach Sebestyénben ünnepelte.
A német szellem legnagyobb megnyilatkozásának korszakát csakhamar újabb francia befolyás váltotta fel. Rousseau, a hellenizmus mintha örökre elhalványította volna a németség víziós, feneketlen fantáziáját, hogy helyébe ültesse az eddig (még Dürernél is) csak a második sorban meghúzódó német kedélyességet: a legmértéktelenebb érzékenységig és rajongásig felfokozva. Az emberek öntudatára ébredtek, hogy élvezik a szépet, és hogy ez az élvezés szép, sőt dicső dolog. Így történt azután, hogy Rousseau feltáruló világában a németek megrészegedtek saját szépségüktől és azóta sem voltak képesek elfelejteni önmagukat. – Ezen új korszak elején tűnt fel a zeneirodalomban Mozart alakja. Mozart műveit általában, mint a harmonikus befejezettség mintaképeit emlegetik. Tudtommal egyedül Auguszt Halm merte mindezideig kimondani, hogy kevés komponista nyújtja a befejezetlenség oly szomorú képét, mint Mozart. Magam részéről nem merném Mozart műveinek kiegyensúlyozottságát megtámadni, de ha befejezetlenség alatt a maradéknélküli kiteljesülés hiányát értjük, úgy ez a szó nagyon ráillik a divino maestróra. Tény, Mozart nem volt saját értékével tisztában, nem is sejtette azokat a lehetőségeket, melyek benne szunnyadtak. De ez nem az ő bűne volt. Az élete: könnyelmű, léha udvari körök levegőjét hangversenykörutak tarka, de annál felületesebb impressziói váltják fel, és a világ legfogékonyabb lelke minden triviális, ízléstelen érintésre önti, egyre önti kristályosan csobogó szívevérét. Majd jönnek a szürke salzburgi évek, a keserű, örökös csalódásokkal. Régi fiatalkori csapongások szomorú–hogy–széppévált emléke, újabb hangverseny–körutazás olcsó reménye úsztatják felületen fantáziáját, felejtetik vele helyzete sivár nyomorúságát. És nem volt egy nagyobb gondolat, egy általános törekvés, melybe a legnagyobb tehetség beletemetkezhetett volna, hogy megmérje benne saját mélységét. Pedig tudta–e valaha valaki oly önzetlenül átadni magát művészete tárgyának, mint Mozart? De jaj, milyen tárgyaknak! Schikaneder hajmeresztő szabadkőmíves szimbolizmusának... Bachnak ott volt a Biblia, ez Mozart korában már csak többé–kevésbé felületesen értékelt esztétikai értéket jelentett. Rousseau? Kant etikája? Míg a Szentírásba a legutolsó paraszt is elmélyedhetett, addig Kant akkoriban még literátorok számára is nehezen volt megközelíthető! Mozart kora már az irodalmi kiválasztottak kora volt, de Mozart, aki a múlt öntudatlan alázatát és a jövő lelkes rajongását oly szerencsésen egyesítette magában... sajnos, nem volt irodalmi ember. – Mikor azután bekopogtattak hozzá a sötét, kegyetlen órák, mikor bizalmas tekintete mindenről visszapattanva végre önmagába fordult... már késő volt. Ígéretek maradtak csak hátra, mint a c–moll fantázia, szonáta és zongorakoncert, operáinak megragadó részei, de mindenekelőtt a Requiem. Ezért még a Don Juan tüneményes mámora után is elém rajzolódik a halvány, magáraeszmélésre feszült idegű homlok, az elkésett akarásban vonagló száj, az a sápadt fantom, melyet Rodin mintázott: a haldokló Mozart.
