Turcsányi Elek: Vajon igaza van–e Polikárpnak?
Turcsányi Elek: Vajon igaza van–e Polikárpnak?
Tegyük fel, hogy létezik valahol egy ember, akit Polikárpnak neveznek. Az illető körülbelül harminc esztendős, alacsony, zömök, külsejében elhanyagolt, s kissé zsákszerű jelenség. Nadrágja vasalatlan, kabátja gyűrött, fényes, különösen könyökben, ami arra vall – nadrágjának bizonyos jellegzetes tükörképét is figyelembevéve – hogy a ruha gazdája szellemi foglalkozást űz, sokat ül, talán ír. Tegyük fel, hogy Polikárp író! Nem lehetnek nagy sikerei. Arca gondterhelt és éppen olyan gyűrött, mint a ruhája. Talán még gyűröttebb. Felfelé kunkorodó kis, fekete bajusza gondozatlan. Mindez azonban egy cseppet sem fontos. A lényeges az, hogy őt Polikárpnak hívják.
Tegyük fel, hogy Polikárpnak – aki rendkívül következetes ember és feltétlenül megbízható – van egy barátja, Nikánór, testi–lelki jó barát, azok közül való, akikre az ember azt mondja: ez az én legjobb barátom.
Tegyük fel, hogy Polikárpnak ez a barátja igen különös és tragikus körülmények között váratlanul halálos beteg lesz és ennél az eseménynél időzzünk kissé hosszasabban.
Polikárp és Nikánór természetesen lakótársak. Elválhatatlanok. A nap legnagyobb részét egymás társaságában töltik, együtt szenvednek, együtt örvendeznek, mindenüket testvériesen megosztják. Polikárpról már tudjuk, hogy szegény ember, vegyük tudomásul, hogy Nikánór is az. Lakásuk ennélfogva nagyon egyszerű, sőt határozottan szegényes. Az, hogy a külvárosban laknak, hogy egyetlen szobácskájuk sokkal inkább volna kamrának nevezhető, hogy ennek a szobának két nyílása van, melyek közül az egyik az ajtó, másik az ablak szerepét igyekszik betölteni, de tökéletlenségükben annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy e szerepüket akár fel is cserélhetik, hogy alig van néhány bútordarabjuk, s azok is a fűszeresnél vásárolt deszkaládákból vannak összeállítva, hogy télen a szobájuk fűtetlen és egy konyhalámpa gyér világítása mellett írják halhatatlan műveiket, – mindez a már előbb elmondottak után nem hathat váratlanul.
Este hat óra van és Nikánór a kis szoba egyik szögletében egy szalmazsákon fekszik. Kint sötétedik, Polikárp, aki bent van a szobában, éppen meg akarja gyújtani a konyhalámpát, mikor beteg barátja halk sóhajtással a szalmazsákhoz szólítja őt. Polikárp a sötétben is megtalálja az orvosságos üveget, fölemeli a földről – a kanállal együtt, ami mindig ott van az orvosságos üveg mellett – és már éppen ott tart, hogy nagy sietségében és a vak homályban az orvosságot a kanál mellé öntse, mikor ez az igyekezete egyszerre merőben feleslegessé válik. Nikánór hörögni kezd, s Polikárp, aki ilyesmit hallott már, azonnal megérti a helyzetet. Nikánór haldoklik. Néhány egészen hiábavaló és céltalan sóhajtás után, aminek igazán alig van már értelme – tegyük fel, hogy Nikánór csakugyan meghal.
Elképzelhetjük Polikárp fájdalmát.
Minden megindultsága ellenére azonban, sőt talán éppen azért előrelátó, nemes kötelességtudással azonnal leül, hogy megírja azt a gyászbeszédet, amelyet Nikánór sírjánál szívből fakadó és szívekhez szóló szavakkal fog elmondani.
Tegyük fel, hogy leülvén asztalához, a következőket írja:
«Gyászoló gyülekezet! Szívünkben megrendülve, megtörten állunk itt, hogy a mindannyiunk által annyira szeretett Nikánórtól, aki íme utolsó útjára indul, könnyező szemekkel búcsút vegyünk. Mindannyian tudjuk, hogy mit veszítettünk benne, hogy mi volt ő barátai, az irodalom és az emberi társaság számára. Milyen szerencsétlen az ember sorsa! Milyen tökéletlen gyűjteménye az ember az erényeknek és a gondolatoknak, ha olyan könyörtelen bizonyossággal és olyan fölötte rövid élet után megsemmisíthetik a legsilányabb és a legkiszámíthatatlanabb véletlenek. Sajnos, nekünk még az a vigasztalásunk sem lehet meg, hogy Nikánór szellemét majd művei fogják az utókor számára megőrizni. Meg kell elégednünk azokkal a töredékekkel, melyek Nikánór szellemi hagyatékaként reánk maradtak. Csillogó művek ezek! – fájdalom, mégis csak töredékek. De mi tudjuk, ki volt ő! A gondolatok legsötétebb káoszában, a szellemi rejtélyek legtitokzatosabb homályában is szelleme úgy világított előttünk, mint egy égig érő világító torony, mint a sötét éjszaka után pazar fényességgel ébredő égitest hatalmas fénykévéi...»
Tegyük fel, hogy Polikárp ezt a beszédet nagyon sokáig írja. Nem azért, mintha a beszéd valami különös szellemi megerőltetést kívánna tőle, mintha nagyon sokáig kellene tűnődnie egy elmés fordulaton, mert amint látható, ilyen elmés fordulat egyetlenegy sincs a beszédben, de mert Polikárp írás közben nagyon elgondolkozik, s éppen azokon a dolgokon tűnődik soká, amik még csak érintve sincsenek a szokványos emlékbeszédben.
Íme Polikárp most éppen úgy póruljár, mint a nagy érzelmektől fűtött emberek csaknem kivétel nélkül. Meleget érez és azt hiszi, hogy ennél a nagy melegnél más is megsütheti a maga nyers érzelmi gesztenyéit. Pedig hát: ez csak a legritkább esetben sikerül.
Hajnalodik, mire Polikárp merengéséből felébred. Hogy a beszédet a megfelelő lendülettel folytatni és befejezni tudja, fel kell olvasnia, amit eddig írt.
És ekkor egy eléggé indokolatlan, igen merész és a legnagyobb mértékben váratlan dolog történik.
Abban a pillanatban, mikor Polikárp az utolsó szóhoz ér és némileg habozva ejti ki: «...fénykévéi», Nikánór suttogva bár, de elég hallhatóan megszólal. És így szól:
«Polikárp, ez nagyon szép végig és nagyon meghatottál vele. Ritka szép emlékbeszéd. Csak az utolsó szó ellen van kifogásom, jobbnak gondolom ezt, hogy fénycsóvái.»
Polikárp megdöbben. Hogy oka van rá, azt tudjuk. Odasiet Nikánór fekvőhelyéhez és megfogva a beteg kezét, zavartan mentegetni akarja magát. Nikánór azonban, aki érzi, hogy percei most már csakugyan meg vannak számlálva, csendre inti őt és így szól:
«Tudom mit akarsz mondani Polikárp! Azt akarod mondani, hogy a dolog még nem kész. Én érzem azonban, hogy mivé fog fejlődni a pompás kezdet után és teljesen meg vagyok vele elégedve. Azt a szót azonban feltétlenül javítsd ki, úgy, ahogy mondtam. Csak az az egy szó zavar engem, más minden helyen való.»
S ekkor harsányan kukorékolni kezd egy kakas.
Nikánór szenvedő arca az élet hangjára felderül, s ajkai megnyílnak:
«Milyen szép a kakas hangja, Polikárp. Milyen kár, hogy a kakasok oly ritkán kukorékolnak. Polikárp kukorékolj nekem.»
Tegyük fel, hogy Polikárp, áthatva az utolsó percek nagyszerűségétől, kukorékolni kezd, s Nikánór mosolygó arccal hallgatja. S mosolygó arccal így szól:
«Nagyszerűen tudsz kukorékolni Polikárp, csak azt tanuld meg, hogy ilyenkor állj az egyik lábadra, a másikat pedig emeld fel a földről úgy, mint ahogy a gólyák szokták.»
Némi szünet után újból megszólal és ezt mondja:
«Polikárp, az a beszéd nagyon szép és nem is kell tovább folytatnod. Úgy mondd el, ahogy most van és egy szót se írj hozzá. Én teljesen meg leszek elégedve. De az utolsó szó után féllábra állva kukorékolj. Ígérd meg, hogy ezt a kívánságomat teljesíted.»
Polikárp megígéri és Nikánór boldog mosollyal ajkán meghal.
Minthogy Nikánór most már másodízben hal meg, az olvasó bizonyára kínos bizonytalanságot érez ez irányban, vajon Nikánór nem fog–e még egyszer feltámadni. Nyugtassuk meg, hogy Nikánór most már csakugyan meghalt, s ebből az irányból már semmiféle meglepetéstől nem kell tartania.
Tegyük fel, hogy Polikárp hűen ragaszkodva ígéretéhez, a temetésen a beszédnek csak azt a töredékét mondja el, amit már ismerünk, s a beszéd végeztével csakugyan féllábra áll és kukorékol. A gyászoló közönség bizonyára nem fogja megérteni Polikárp viselkedését, és azt fogja gondolni:
«Borzasztó, hogy Polikárpot mennyire megviselte Nikánór hirtelen halála. Íme Polikárp a szemem láttára olyan dolgokat cselekszik, amik semmi esetre sem vallanak ép elmére. Mégis csak hallatlan dolog, hogy valaki egy temetési szertartás alkalmával féllábra állva kukorékoljon. Sajnálom, de Polikárp az én véleményem szerint megbolondult.»
Tegyük fel, hogy Polikárpnak ez a fülébe jut, s hogy eloszlassa ezt a hiedelmet, elmondja, mit kívánt tőle Nikánór, s részletesen megmagyarázza különös viselkedését. Erre a közvélemény így változik:
«Nikánór olyan cselekvés véghezvitelét kívánta Polikárptól, amire Polikárpot még a haldokló utolsó kívánsága, s a legtúlzottabb baráti szeretet sem kötelezheti. Polikárp túlzásba vitte a dolgot. Ha Polikárp gondolkodott volna az eset felett, valószínűleg nem követte volna el ezt az őrültséget. De úgy látszik, hogy Polikárp, ha nem is bolond egészen, kissé mindenesetre megzavarodott.»
Amint látjuk, ez a vélekedés se nagyon kedvező Polikárpra nézve. De vannak még elítélőbb vélemények is. Akik elég jól ismerik Nikánórt, azok azt mondják:
«Polikárp egyszerűen hülye! Egyenesen lehetetlenség az, hogy a kiváló ítéletű Nikánór dicsérő szavakat tudott volna találni olyan semmitmondó zagyvalékra, amilyen a Polikárp beszéde. Bizonyára röhögött, mikor meghallotta, s csak tréfát akart űzni Poikárp rovására, mikor arra kérte őt, hogy ennek a buta beszédnek a végén még kukorékoljon is.»
Na már most ezzel szemben mi a Polikárp álláspontja:
«Nekem Nikánór annyira jó barátom volt, hogy engem megtréfálni semmi esetre sem akarhatott. Lehet, hogy a beszéd gyenge, de ezt Nikánór épp úgy nem vette észre, mint én, s egyéb kívánságai is komolyak voltak. Én vagyok olyan jó barátja Nikánórnak, hogy teljesítem azt, amit kér tőlem. Ha életében alkalmazkodni tudtam minden baráti kívánságához, semmi okom rá, hogy utolsó kérését ne teljesítsem. Én nagyon szerettem Nikánórt és e szeretetemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy képes voltam érte magamat bizonyos értelemben feláldozni.»
Ez a probléma idővel rögeszméjévé válik Polikárpnak, s engem, aki jó barátja vagyok, állandóan üldöz vele. Most is. Éppen a statisztikai hivatalba sietek, hogy egy gyermekem születését bejelentsem, ami az állampolgári létszámnak egy fővel való szaporodását jelenti, s aminek a bejelentését elmulasztani törvényes következményekkel jár, s íme! Polikárp állandóan a nyomomban van, s magyarázza nekem az ő különös esetét. Hallatlanul unom már Polikárpot! Menekülni szeretnék tőle, s bele akarok ugrani egy már indulni készülő hajóba, de Polikárp az utolsó pillanatban visszaránt, hogy valami fontosat közöljön. Ennek következtében lekésem a hajót. Úgy mérgelődöm, mint még soha. De Polikárp örül: tudja, hogy most öt percig kell várakoznom a következő hajóra. Öt perce van és ezt az öt percet kíméletlenül fel fogja használni.
Már három perce beszél, szünet nélkül. Mindent elkövetek, hogy ne halljak a beszédéből semmit. Még két perc, gondolom, s aztán megszabadulok tőle. Ez a két perc azonban borzasztó. Polikárp fúj, prüszköl, gesztikulál, vörös kezeivel ott hadonászik az orrom előtt és beszél, beszél folyton. Úgy hadar, mint egy cséplőgép. De Istennek hála! a hajó kiköt és én elbúcsúzom Polikárptól.
Beszállok a hajóba, s arra gondolok, hogy milyen szerencsétlen és visszataszító jelenség is ez a Polikárp. Aztán el akarom űzni magamtól Polikárp szellemét, s kétségbeesetten veszem észre, hogy ez sehogysem sikerül. Folyton Poikárpra, s az ő esetére gondolok! Már egy negyed órája sétálok a statisztikai hivatal épülete előtt és folyton arra gondolok, vajon nem tévedtünk–e mindannyian, akik a legkülönfélébben ítéltük meg Polikárp szerepét azon a bizonyos temetésen, s bár én úgy utálom őt, ahogy még embert soha nem utáltam, arra gondolok kétségbeesetten, mert sehogy se tudok szabadulni ettől a tolakodó, kellemetlen, kullancsszerű és utálatos gondolattól, amit különben bele szeretnék harsogni minden ember fülébe, mert felette kíváncsi vagyok a feleletre, amit adna, képes lennék az egész esetet töviről–hegyire újra elmondani neki, ha még nem hallott róla, ami persze szinte lehetetlen, mert erről mindenki tud, még az is, aki soha Polikárpot nem látta és szeretném megkérdezni tőle: mit szól hozzá, lehetségesnek tartja–e, mit én sehogyse akarok elhinni, mit szól a dologhoz, mi a véleménye:
Vajon igaza van–e Polikárpnak?
