Fenyő Miksa: Heltai Jenő új regénye
Fenyő Miksa: Heltai Jenő új regénye
Heltai Jenő új regényének, „A 111-es”-nek, dátuma: Budapest, 1919. február-április. A bolsevista uralom első hónapjaiban írta e regényt: körötte az egész világ őrjöngött, – ők az újvilág szülési fájdalmainak nevezték –, a szovjet-kormány által hivatalosan fémjelzett, nagyképű műítészek új esztétikát csináltak és pofoztak a köztudatba, Heltai Jenő költészete iránt nagyon kevéssé kegyelmest, ő pedig ült az íróasztalánál és regényt írt arról a régvolt, tán igaz sem volt – világról, mely ellen a bolsevizmus minden harci eszközét felvonultatta, tehát ha úgy tetszik, ellenforradalmi regényt, kihívó demonstrációt, az ellen a világrend ellen, mely körötte tűzbe, vérbe, az ízléstelenségek vörös papírszövetébe borította az egész országot. Minderről persze Heltai regényében egy árva szó sincsen, (mint Goethe oszteologiai tanulmányaiban a Napóleoni háborúkról), de aki megszerezte magának azt az élvezetet, hogy megismerkedett e kivételes művész fölényes szellemével, az – egy újabb vonás az író portréjához – ezt is kiolvashatja e regényből.
A fontos azonban nem ez, a fontos maga a regény, melynél kellemesebb, szeretetreméltóbb olvasmány rég nem került kezembe. Van egy alakja, a bűvész – Selfridge úr –, aki egy szenzációs mutatvánnyal szokta esténként bámulatba ejteni a varieté közönségét. A színpadon felállítottak egy guillotinet, Selfridge úr bedugta fejét a nyílásba, megnyomott egy rugót, a bárd lezuhan, levágta fejét. Erre Selfridge úr felugrott, megfogta a szakállát – szép, tömör, kohéziós, fekete szakálla volt – fölkapta a levágott fejet, nyakára tette, jó erősen odanyomta, hogy összeforrjon a törzzsel és diadalmasan kisétált a színpadról. Ez volt Selfridge úr attrakciója és a regény végén ez a szegény bűvész, mikor rájön, hogy az imádott nő megcsalja őt, öngyilkos lesz: a guillotine alá hajtja fejét – tar koponyáját, fekete szakállát – és ezt a fejet nem lehet többé visszaragasztani. És ez a két cselekedet: a játékos mutatványtól a befejezés groteszk tragikumáig jellemzi, csaknem szimbolizálja az egész regényt: különös – de művészi, mert művészi öntudattal megkonstruált vegyülékét a pszichológiai és detektívregénynek, valami szeretetreméltó eljátszódást nagy és kis emberi dolgokkal, véresen komolyakkal virágosan jelentéktelenekkel… az élettel.
„Örömtelen életemnek egyik legszomorúbb korszakában a Majestic-szállóban laktam, az első emeleten, a 109-es számú szobában. Cudar állapotban voltam akkor, beteg, milyen beteg! És pénztelen, mennyire pénztelen! Háztartásomat régen föloszlattam, eladtam nagyszerű bútoraimat, lelkemhez tapadt szép képeimet, drága könyveimet, minden kedves holmimat, egzotikus utazások fáradságos zsákmányát. Elkártyáztam mindenemet. Évekig fojtogatott a balsors: kártya, börze, lóverseny, csütörtököt mondott minden, amihez hozzányúltam.” Ennél a hajótöröttnél, amint itt a Majestic-szállóban az élete bibliája fölött ül és ennek titokzatos igéin, megjelenik Selfridge-Mephistopheles és paktumra szólítja fel. Vagyont ígér neki, gazdag házasságot, gyermekeket, családi boldogságot és a 109-es szoba máról-holnapra élő Faustja, aki Selfridge úrtól kedvesét akarja elcsalni, a pirospapucsos szőke Verát, aláírja a paktumot. „És tökéletes szépségében, minden örömével és veszedelmével, ékesen, izgatón, csábítón jelent meg előttem a gyönyörűségek kifogyhatatlan, örök forrása, a nyughatatlan lélek nagyszerű ünnepe, üdülése: a Kaland.” S most izgatóan érdekes események szálai szövődnek, bonyolódnak csaknem párhuzamosan egymás mellett, de egymással mégis szükségszerűen kölcsönhatásban: ahogy Selfridge úr a paktumot értékesíteni igyekszik – detektívregény, s ahogy az igézetes, az akcióra csábító Kaland, lassan maga körül mindent felégető Szenvedéllyé izzik, – pszichológiai regény. A letört úr, a kártyának, az alkoholnak, nikotinnak engedelmes szolgája, a nagy szállóbörtön egyik cellájának magányos rabja, az élnitudatlan, a halniképtelen, aki odadobja magát eszközül a bűvészkalandor szuggesztív akaratának, hogyan váltódik meg egy nagy szerelem révén, a mephistói elkötelezéstől, de nem az életre, hanem az óhatatlan lezüllésre.
Vagy talán még ez sem fontos. Hanem ahogy az író mindezt elmondja. Tökéletesebben, érettebben, magyar nyelven már nem is lehet: az elbeszélés ez, ahogy eddig csak a francia vagy olasz irodalom produkálta, a legpallérozottabb nyelvek ragyogó novellistái. A letört úrnak, Selfridge mesternek s Verának alakjai – minden fantasztikum dacára – e tökéletes elbeszélés révén milyen valószerű közelségbe kerülnek hozzánk s ami velük történik, a hosszú magányos éjszakai séták a Majestic-szálló folyosóin, miközben a cellákban alszanak vagy tán meghaltak lakóik, az éjszakai kártyázások, szomorú hajnali hazatérések – „reggel volt már, sugárzó reggel, a terasz leanderein harsányan csiripeltek a korán kelő verebek, a hall csatakos volt, egy széken a liftes fiú aludt, két öregasszony a lépcsőt súrolta, „kezit csókolom” mondták, mikor elmentem vödreik között” – a ritka kártyanyereségek szezámjára hirtelen feltáruló életperspektívák – „nevetett körülöttem a világ, megszépültek az emberek, láthatatlan virágok illatát szívtam és mennyei hárfák muzsikáját hallottam” – Selfridge szellemes intrikái, szerelme és küzdelme a nőért, küzdelme a bizonyossággal, hogy Vera őt nem szeretheti, mindez valami olyan megkapó erővel drámai elevenséggel jön ki s mégis oly könnyen, elegánsan, oly magától értetődőleg, hogy igazán gyönyörűség.
Teljessé teszi az olvasmány szépségét az író fölényessége. Fölötte áll a dolgoknak, embereknek, anélkül, hogy fölénye másban nyilatkozna meg, mint szelídségben, jóságban. Tud mindent az emberről, ismeri hazugságaikat, botorkálásaikat, ingadozásaikat, szenvedélyeiket… tudja ő is, amit Montagne tanít az emberről, harmadik könyvének kilencedik fejezetében („Tu es le scrutateur sans cognoissance, le magistrat sans iurisdiction et aprez tout, le badin de la farce”) tudja ezt és még csak arra sem viszi a lelke, hogy fölényessége a filozófia gőgjében fejeződjön ki. Hanem szavainak gyöngédségében, nézésének szelídségében és elbeszélő művészetének érett tökéletességében.
