Füst Milán: Szép Ernő: Patika
Füst Milán: Szép Ernő: Patika
A kiváló lírikus munkájáról szólván, legyen szabad nékem is lírikusan kezdenem.
Színházba menet egy barátommal találkoztam, s ő elmondotta nékem, hogy közös ismerősünk, a fiatal kitűnő X. külföldre, egy vállalathoz szerződött igazgatónak s előlegképpen egy ötszáznyolcvanezer koronás csekket hozott magával. – A csekket barátom látta is… –
Ezt hallván, tovább bandukoltam a színház felé és útközben magam elé idéztem a fiatal és kitűnő X.-et… Hogy milyen sápadt és szegény volt még néhány év előtt s mily sóvárgó… S hogy voltaképpen jó modorú és kedves ember ő, – aki eléggé tárgyilagos a maga megítélésében, – nem szállott fejébe a siker…
Aztán nagy búsan másra is gondoltam… Néhány hölgy emléke merült fel képzeletemben… Dámák, akikről hajdanában tudtam, hogy költő barátaim rajonganak értök, – fájdalmas szorongással, reménytelenül – a szégyenkező szegénység alázatosságával…
S már tovább is fűztem a regény másik részét… – Hogy Istenem: – e dámák, kik oly kegyetlenül bántak el a költőkkel, – mily szívesen fogadták volna egy ilyen kitűnő és fiatal X. udvarlását, – ily kedves és finom emberét, aki még hozzá igazgató is…
– Ejnye! – lázadtam fel!… Tegnap én hangversenyen voltam s mellettem egy üde, igéző teremtés ült… – Fiatal volt – s oly tiszta arc s még oly tiszta lélek!… Világos felhőbe burkolt alakjáról, gyermekes mosolyáról álmodni lehetne…
Vajon nem ő-e az, akiért mi emberek mindnyájan élünk és dolgozunk, – akivel beszélgetünk magános óráinkban?… Nem ő lépked-e köd alakban előttünk, mikor az elérhetetlen után sóhajtunk, mikor nem tudjuk kifejezni magunkat s csak artikulálatlan hangokban képes kitörni belőlünk a vágyakozás?… S mikor ilyeneket mondunk, hogy: – „ó – a nagy, – a messzi élet!” – vagy: „barátom, ha tudnád: az igazi életre gondolok, az ifjúságra”… – vagy csak ennyit: „az á-álmok!” – s a levegőbe kalimpál két karunk s valami felhőzést, gomolygást igyekszik elképzeltetni!…
S hogy talán, – talán bizony ő is!? – S megálltam az utcán… Inkább a fiatal kitűnő X.-et – mint egy költőt? – Alighanem.
Legalább is: – vékony kis gyöngy-füzére hónyakán, – csillogó kis gyűrűje, elegáns cipői, – ó jaj, – hiszen mindez erről árulkodik!…
Hohó! – a dolog máris komolyra fordul!…
Tehát: – a pénz mégiscsak – minden! És néki is?… Igazán elszorul az ember szíve!
S mienk csupán a róla való álmodozás? – Ó mily szegények vagyunk! S mily drága az élet!…
Hiszen az csak nem lehet örök vigasztalásom, hogy az álom az enyém, a mindennél többet érő – s a fiatal és kitűnő X.-nek éppen ez nem jutott?… Az ő része: a realitás és nem a lemondás szomorúsága s a szép fájdalom…
Köszönjük!…
S már elképzeltem, az ifjú feleség – mily büszkén elismerő lesz véle szemben, – hogy őrzi majd a szorgalmas X. délutáni álmát…
– „Elvégre egész nap dolgozik, – csak kell neki egy kis pihenés,” – fogja mondani méltatlankodva, – „s folyton zaklatják szegényt!… Mari ne engedjen be senkit!”…
Hiába, – némelyiknek csak az álma jut!… Elfacsarodó szívvel s vigasztalanul álltam meg a színház előtt…
– Lám, – e gondolatok… – mennyire a Szép Ernőnek való téma, – jobban mondva mennyire a Szép Ernő téma-köréből valók! – gondoltam s mosolyogva néztem a színlapot. – Csak nem erről szól ez a darabja is!… Siessünk be, – hátha keserűsége, haragja megvigasztal. – Hiszen ez az éppen, amit e kedves költő sosem tud elfelejteni és sosem tud az életnek megbocsátani…
Engedelmet a hosszú bevezetésért. El kellett mondanom, – mert így történt s mert Szép Ernő darabja valóban erről szól.
Darab-e? – Három felvonás, – melynek finom anyaga csak ennyi: egy vidékre került patikus-segéd az „é-élet,” – az „igazi élet”, a „nagy, messzi élet”! – az „álmok” után sóhajt… – S a második felvonás egy szép jelenetében elmondja az elmondhatatlant… – hogy mi az, ami előtte világít, ami részegíti…
Hogy a Stefánia-úton szép, fehér-ruhás tündéreket repített a kocsi valamikor… Valaha egy hangversenyen az est csillaga tündökölt… S az Operában is – ó az Operában – ott áll az ember az előcsarnokban és sóvárog, egyre csak sóvárog… – S hogy: ó mily boldogtalan is az ember.
Darab-e?… Egyetlen lírai szituáció az egész mű koncepciója… A patikus-segéd – szegény, – szerelmes mindenbe a nagy világon s egy vidéki városba kerül… – Hátha itt! – érzi s nagyot dobban a szíve.
S az első felvonásban, egy vidéki mulatság sivár zűrzavarában szinte eltűnik szerény, epekedő alakja… Táncol akivel táncolnia kell, – alázatos mindenkivel – és vár…
Igaz, hogy mindezt nem igen tudjuk róla az első felvonás végén – s ez éppen a felvonás hibája. Csak a darab végén képzeljük el róla, mit érezhetett, mit remélt ott.
Azonban, kétségtelenül ez a felvonás is érdekes… Lám, mily kegyetlen realista tudna lenni ez az író, gondoljuk, ha nem enyhítené tréfával, torzítással mondanivalóját… Ha nem ügyelne nagyon okosan arra is, hogy: úgy kell ám valamit elmondani, hogy – mégis csak, – figyeljenek is reá.
Az első felvonás: a sivár semmiség ábrázolása – s majdnem, – egy hajszál híja, – hogy el nem komolyodunk. Csak azért nem komolyodunk el, – mert érezzük, hogy az író éppen csak odavetette, egy pár vonással elénk vázolta ezt a környezetet, azzal a fölényes könnyelműséggel, ahogyan a művész sokszor értékes anyagának feldolgozását elhamarkodni szokta.
S mi következhetett volna abból, ha ilyen álmodozó Pestről ebbe a környezetbe kerül? Ha még oly mámoros-szemű is, ha még úgy káprázik is előtte a várható kalandok illúziója?…
Ámde: Szép Ernő lelki idillt akart írni. Édes, könnyed és közérthető kifejezésére törekedett komoly lírájának. Be akarta lopni a színházi közönség szívébe – színpadi eszközökkel is légies, anyagtalan mondanivalóját. S valóban: témáját közönség számára finomabban talán nem is lehetett volna sem beállítania, sem feldolgoznia.
A második felvonásban a patikus nejének éjjel megfájul a foga s felkelti a segédet, adna néki cseppeket. A férj valahol mulat. – Az asszony jajgat – s a segéd: egyedül, – végre egyedül egy szép, fiatal asszonnyal az éjszakában, – rajongani kezd. A létrán lovagolva keresi az orvosságot – s hirtelenül a legmagasabb hangon kezdi. A szituáció irreális. A líra váratlan, erőteljes beáramlása, – az írónak ez a kissé ökonomiátlan merészsége – meg is riaszt egy kissé, talán el is idegenít, – ámde elfelejted ezt, mert e tragikomikus, groteszk jelenetből fejlődik a darab legértékesebb jelenete.
Ez volt a pillanat, mikor mindenki nagyon odafigyelt és elkomolyodott.
A segéd szerelmet vall – s az asszony tiltakozik. A segéd pedig elkezd az életéről és boldogtalanságáról beszélni… Hogy ő most először van ezen a világon s ő még nem tudhatta, hogyan kell itt élnie… S nincsen sem életéről, sem boldogtalanságáról semmi érdekesebb mondanivalója… Csak általánosságok… De beszél, beszél, komikus s mégis magával ragadó indulattal, – tehetetlenül áradoz, – hegedűje a kezében: ezt is segítségül hívta, – legyen gesztusainak szószólója… – Az asszony pedig leborult az asztalra: nagyon fáj a foga.
A segéd egyszer csak elhallgat, – s azt kérdi tőle, hogy ugye, talán bizony oda sem figyelt…
– Hallottam, – feleli az asszony a nagy csendben.
– Hát, – boldog Ön? – unszolja a segéd.
S az asszony ekkor már melegen, – tiszta szívvel feléje fordúl… S elmondja mindazt, amit igénytelen kis életéről elmondani tud… Mintha valaki a semmit akarná összefoglalni.
Nagyon szép és megható szavak. Gyermekes hangok, talán kissé utrírozott naivitások s mégis szépek. Mert az író komoly művészettel és tudással helyezte el e pár szót. S itt fénylik a darab lelke.
Ő vérszegény… S néki van egy régi, szép selyemruhája… S hogy ő néha este merengve ki szokott nézni az ablakon… S ő a zárdában néhány barátnőjével megesküdött, hogy nem felejtik el egymást – mindig írni fognak egymásnak – s még ez sem lett igaz…
S hogy a vallomás elhangzott: csend lesz megint. Ennyi az egész. Ennyi egy élet.
A harmadik felvonásban a segéd a gyógyszertár laboránsával beszélget. S elkezdi, hogy néki mi minden kalandjai, sikerei voltak már Pesten… Egy illatos művésznő, – futó viszonyok – s elmondja néki álmait.
Aztán érdeklődik – vajon boldog-e a laboráns s hogy kit szeret?…
A jelenet kissé zsenáns, mert kissé nyers, – de az író átsegít minket rajta csakhamar.
Később a segéd hegedűjével álomba ringatja magát. Álam melodramatikus. A zene folytatódik, megnő – s az Asszony lép be az ajtón királynői koronával fején. – Mért hogy minden a gazdagoké, – mért nem vagy királyfi, – mért hogy minden a másé, – te szegény, szegény fiú! De lásd, én boldoggá teszlek, én megvigasztallak! – mondja néki.
Egy cseléd nótája ébreszti fel s ő beszédbe elegyedik véle az ablakon át. – Féltettük, hogy közönségességgel zárul a darab. – De az író ízléses. S itt ismét elhangzik egy szép szó.
– Boldog vagy? – kérdi mohón a cselédlánytól is, ez a magányában csendülő lélek. Aztán behívja magához s néki hegedül.
S az érzékeny Barcarola hangjai mellett – az ő vállára lankad feje – s a függöny legördül.
Hogy a darabot kiváló művész írta, minden szaván érzik.
A színészek igen jól játszanak s a rendezés nagyon kielégítő. Teljes elismerést érdemel játékáért a kiváló Gellért Lajos – s a női főszereplő Simonyi Mária is.
