Füst Milán: Dániel bíró • Elbeszélés
Füst Milán: Dániel bíró •
Elbeszélés
Elbeszélés
– Júdás! – kiáltotta az asszony, becsapva az ajtót.
S az öreg Dániel – kinek minden képessége teljes virágjában állt öreg korában – emlékezőtehetsége még kitűnő: még világosan élt benne mindaz, amit látott – s ha járása már elnehezült is, ítélete még biztos és tartalmas, szemei élesek és fürgék, – akinek a kedve azonban végleg tönkrement, (nem volt már kedve élni) – az öreg Dániel most megint mosolygott az asszonyi ostobaságon, – leült az ebédlő ablakához és kinézett az utcára.
Kinn sütött a kora őszi nap s ferdén estek sugarai a ferde, rozsdabarna tetőkre. – Mint mindig, most sem a közel szépségeit kereste: tekintete hamar a messzeségbe siklott, s kissé felemelkedett helyén. De elégedetlenül, lemondón hanyatlott vissza nemsokára: a levegő ma teli volt ragyogással, áthatolhatatlan párás káprázatok csillogdáltak benne – s a fantázia gyorsan kimerült a valóságtól… Továbbnézte tehát a tiszta, őszi utcát s a kisváros járókelőit – s főként a fiatalokat kísérte sokáig elmerengő, lágy fájdalommal… Csupa ismerős arc!… S ha látnák őt itt ülni s vágyódni feléjük!… Vajon igaz-e, hogy ők még akkor is lesznek, majd ha ő már elment innen?… Vagy ők is csak káprázat?…
– Majd? – kérdezte most magától s mosolygott… Mily furcsa az emberi lélek! Most, hogy süt a nap, még ma is úgy gondol erre, mint valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik, s ha igen, – még talán el sem indult útjára a sötét végtelenből… – Hiszen a halál már itt áll a küszöbön – s ő még most sem akarja elhinni?… De bezzeg éjszaka!… Úgy hallod őt jönni Dániel bíró, mintha közeledő lépések zajára figyelnél. S hányszor gondolja el éjszaka az ember, hogy tulajdonképpen a sötét semmiségen át szédülve, ájultan zuhan, – zuhan az engesztelhetetlen halál felé, végzetes gyorsasággal… – s a halál is zuhan ő feléje – s egyszer majd csak összecsapnak!… – – Mosolygott, legyintett s újból belenézett a táncoló, már halványuló fényözönbe… S ekkor, alig egy pillanatra, valami ismerősnek látszó kép jelent meg a szemei előtt… S ő felkapta a fejét. Egy üres teret látott. Meglepőn sokáig ott izzott előtte – s mintha nem akarna eltűnni, még egyszer felvillant…
Kutatni kezdett emlékeiben, hogy hol látta ezt a teret… Mert hogy látta valahol, az bizonyos… Töprengett, – de nem sokáig, – mert nem szerette már gyötörni magát.
Ismét elmerült tehát az őszi látvány szépségeibe – s hagyta, hogy szelíd derűje, mint egy lágy tenger, lassan a szívéig hatoljon… – Lenn az utcán nem sokára egy színes papírral teliaggatott kocsi haladt el… Két bohóc ugrált előtte nagy sereg gyerek mulatságára, – egy legény pedig a ló hátáról teljes tüdőből fújta a réz-trombitát… – A cirkusz tehát megérkezett városukba!… S amint a rikító kocsit nézte, – az erős színektől-e? – valami meghatott borzongás futott végig tagjain – s majdnem elöntötte a könny… Lehunyta tehát szemeit – s e pillanatban, mintha ingerkednék véle: újra ott állott előtte az előbbi kép.
Most: a tér teli volt emberekkel. S ami különösképpen érdekelte és izgatta: – csupa ismeretlen arc, – akiket ő sosem látott… Vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy az ember ismeretlen egyéneket lásson képzeletében?… (Mintha egyszer, – régen, már megálmodta volna őket…) S a tömeg lassacskán meg is mozdul – s a piac jobb sarkából nyíló kis utca felé torkollik… – Mi lesz?! –
Lehunyt szemekkel követi őket… Lassan megy velük, óvatosan lép – s amint közeledik a kis utca felé, – érzi, – a szíve egyre hevesebben dobog…
– Mi ez?!… – Felnyitja szemeit: s íme: szorongása így is egyre nő… A kis utca pedig, – mintha még sokkal ismerősebben, barátságosabban intene feléje… Most már meleg érzések gyors hullámai öntik el – s érzi, hogy ezek már boldog emlékek előfutárai – s még mindig nem tudja, mi fűzi e helyhez?…
Vergődve kutat a múltban… – de hiába! – Végül is – megadja magát, – továbbmegy velük a kis utcán – s egy pillanatban aztán váratlanul – tiszta szépségében áll eléje egy régi emlék s egészen elborítja a sok érzés!
Sajátságos! – Mikor történt ez? – kérdi magától nyugtalanul. – Istenem! – lehetséges volna, hogy erre mindmáig egyetlen egyszer sem gondolt?… Lássuk csak! – Ő akkor katona volt. Tehát éppen harminc éve… És éppen ma kellett ennek jönni?… Különös, – igazán különös!…
Vajon nem úgy kell-e tekintenie ezt a véletlenséget, hogy ez is egyike a túlvilág figyelmeztetéseinek? – – Kimerülten mosolygott. – Hiszen lehet!
Fiatal fickó volt még akkor, alig huszonkét éves…
Fiatal, erős ember… – s ha nem is volt már valami nagy bizalommal eljövendő élete iránt, – mégis, hol volt még ez a nagy fáradság?…
Milyen jól is volt öltözve – s mily hetykén tudott még mosolyogni!…
Igen, – ő akkor Bécsben katona volt…
A gyakorlaton meghűlt és vagy egy fél évig lehetett beteg… Jobban mondva: élet-halál közt lebegett… Hiszen majd meghalt!…
És akkor elengedték, – menjen szabadságra!…
…Igen, – hiszen még az a furcsa, jószívű kapitány adta, akit a gyakorlaton oly sokszor látott a lovával beszélgetni… Annak panaszkodott szegény, ha rosszul ment a dolog… – panaszkodott, de sosem büntetett… – Vajon él-e még?
Ő tehát nagyot sóhajtott és ment – s nem tudta hova?… Akkor már senkije sem élt, – s tulajdonképpen nem is igen vonzotta semmi. –
Pedig: – mily hatalmas volt ő a betegsége után, – soha oly friss, soha oly fölényes… Majd kicsattant…
S a lelke teli homályos vágyakozással, – az ismeretlen, az elérhetetlen után…
Fiatalemberek ilyenkor mulatni szoktak, elcsöndesítik magukat mámorokkal, – kielégülést keresnek hamis utakon és igyekeznek mindent elfelejteni, ami szépet s jót eddig elgondoltak. Ő azonban nem volt képes így becsapni magát, – belekóstolt ő is a hamis élet örömeibe – s hogy rossz lett tőlük a szája-íze, abbahagyta.
Hiszen nem a lemondásra született ő sem: szó sincs róla! Az igényei voltak-e nagyobbak, vagy az önvád szenvedései tették-e komolyabbá? – Az anyja nemrégen halt meg – s őt akkor rázta meg először, egész irtózatos erejével az egyedüllét… Végtelenül bűnösnek érezte magát e halál miatt! – Ha nem oly mohó, anyja talán tovább élhetett volna… Így: felszívta minden életerejét örökös nyugtalanságával, kíméletlen önzésével…
Kíméletlen, – megátkozott önző az ember! S mire megy vele!
…Akkor egy ideig Bécsben lézengett, – aztán utazni ment, – kóborolni egy kicsit, – lehet, hogy Pestre is ellátogat…
Így érkezett Krakkóba. – Megnézi a régi várost, – számos templomát s néhány napot itt tölt. – Dolgozni! Mégis csak dolgozni! ha minden mulandó is: – mulandó dolgokat létrehozni e föld színén! – jól emlékezik, ez sarkallta, mialatt az emberi munka sok százados emlékeit nézte…
S még ma is érzi ízét: – a mulandóságnak mily furcsa melankóliája vett erőt rajta a sok ősi templom sötét ívei alatt…
Reszket a csend… s reszketnek a színes ablakokon beszűrődő sugár-sávok… Elnyújtott sikításnak hat a külvilág távoli zaja… S ehhez néha egy ijedt koppanás: a seprő nekiütődött a padnak, – a templomot takarítják…
Majd susogást hall s mire körülnéz a homályban: – a térdeplő ajkai már hangtalanul mozognak tovább…
Aztán kiér a napfénybe, – szinte menekül… S a nyirkos homályból még koldusok esengenek feléje!…
Ó – hogy az ember mennyire reszket az életéért – s mily mélyen képes megalázni magát!…
Megint csak – nincs hova mennie… Ődöng… Már arra gondol, hogy tovább utazik… Ekkor figyelmessé lesz valamire, – azt olvassa könyvében, hogy van Krakkónak egy híres, régi zsinagógája is…
S már megy is a külváros felé.
A nap süt és ő már fáradt. A templom zárva van, s ő kérdezősködik, nem lehetne-e kinyittatni… Mikor ennek nehézségei vannak, – türelmetlenkedni kezd – néki utaznia kell… Dolga van Pesten… Végre megtudja, hogy a templom kulcsa egy hívőnél van, – hetenkint más-más vállalja szívességből a templom őrzését – ezen a héten egy öreg cipész van soron…
Menjen csak egyenesen, míg egy térre érkezik…
Ott egy domborművet talál: zsidók hálálkodnak a lengyel királynak, hogy visszafogadta őket… Ennek a térnek a jobb sarkában nyílik egy kis utca, – s itt van az öregnek boltja…
Ő benyit, s egy nagyon öreg embert talál… Asztalkája mellett ül és dolgozik… Ez meglepi, – jól esik ilyet látnia – örül, hogy az aggastyán még bírja a munkát…
…Meleg mosollyal előadja kérelmét, – az öreg szórakozottan ránéz s valakit szólít:
– Hozd a templom kulcsát!…
A kalapács peng a téglán s ő körülnéz, – a boltocskát posztófüggöny osztja ketté… A függönyt valaki felemeli s egy arc kibukkan s eltűnik ismét… Leány-arc!… S már az utcán is vannak…
Kicsi leányka volt, – alighogy a válláig ért… Találgatja, mennyi lehet?…
Meg is kérdezi, mosolyogva, jókedvűen… S a lány nyíltan felel: tizennyolc…
Tulajdonképpen szép szeme van ennek a leánynak… S oly nyíltan és bizalommal néz az emberre… S tulajdonképpen ő elég merészen is viselkedik… Hosszan néz, – s úgy látszik, a kislány nem is haragszik érte… – sőt válaszol is szeme – s oly természetes bensőséggel!…
Meglepő! – mintha már is barátok volnának!…
Ma, hogy e meleg tekintet sugárzását érzi arcán, annyi év után, – le kell hunynia szemeit… – S vajon lehet-e, hogy ő ezt elfeledte? – El tudta-e szemeket felejteni? – S a mosolyát is?!
Könnyű mosoly… – Hogy is van, hogy egész életében szerelmese volt… Olyan, mint a káprázat – s mire észrevennéd, már eltűnt…
Mire emlékeztette őt mindenkor, hogy már gyerekkorában is megbűvölte… hogy azokhoz vonzódott, akik mosolyogni tudtak…
S a súlytalan pillantás, mely elröppen, ha magadévá akarod tenni, – ha tudni akarod, mit mond…
…Alig hogy megismerte, – egy kis szobát látott maga előtt, – az ő régi diákszobáját Pesten, – este van, a lámpa ég – s ő hazajön, fáradtan, szomorúan, mint annyiszor…
S hogy mi volna, ha ez az ártatlan derű akkor rámosolyogna s azt kérdezné tőle, – nem többet:
– Mondd, – mért vagy oly szomorú!…
S mily kicsi! – csodálkozott később mosolyogva… Milyen apró… Legszívesebben talán tenyerére venné az ember, s úgy dédelgetné… – De – szép volt-e vajon?
Ó – néki akkor nagyon tetszett… Vöröses szőke haj, – puha és omlós… – S a mozgása mint valami kis egéré… Szapora lépésű – s mintha minden öt-hat lépésnél megriadna, – körülnéz barátságos szemeivel… s talán… egy kicsit talán mosolyog is…
S ő akkor még értett hozzá, mint kell a szíveket megnyitni… S ez a szív nem tiltakozott… Mikor a boltból kiléptek, – rögtön jókedvűek voltak s attól fogva egy nevetés volt útjuk a templomig.
A nap sütött s ő maga volt a megelégedettség… Az első perctől fogva oly kellemes volt vele lennie, hogy – emlékezik, – örömében, pajkosságában mindenféle ostobaságra akart vállalkozni… Megkérdezte például, elhiszi-e neki, hogy ő ezt a kis kocsit itt át tudja ugrani… Ha akarja!…
Ma úgy véli, hogy talán sosem érezte magát, azóta sem ennyire jól.
– Vagy az emlékezés tenné?…
Annyi bizonyos, hogy azokban az órákban nem kínozta élete örökös nyugtalansága, hogy nem kívánkozott sehova ezen a világon…
Ez lett volna az élete útja?… Ez az út, melyen nem gondolt semmire… Amelyen nem érezte az élete terhét, – nem sírta vissza múltját s nem nézett nyugtalanul a jövőbe… Pillanatok, – melyekben úgy érezte, hogy van megbocsátás… Amikor végre élt…
Nem bírálta magát, – nem kellett félnie, hogy megítélik, – otthon volt!… –
S mintha egy világító felhőben járna: – világosság volt körülötte… – a boldog és régen várt jelené!…
S a percek tűntek észrevétlen, – s ő végre lelkiismeretfurdalás nélkül hagyta feje felett elmúlni az időt – s az elmúlás éppúgy nem fájt neki akkor, mint ahogy a fénynek nem fáj, ha elmúlik este…
Miről is beszélhettek egymással?… Hiszen oly könnyű elképzelni!… Biztosan kérdezősködött, – könnyedén és vidáman, – a komolyabb dolgokon átugrálva… Megkérdezte talán, hogy mit csinál egész nap, – nem lustálkodik-e ennek a szorgalmas öreg úrnak a leánykája… S hogy jó-e ő tulajdonképpen, – mit gondol?… Azt pedig biztosan megkérdezte, hogy vajon szeret-e egyáltalán valakit?…
Magáról is beszélhetett, – eleinte talán kissé homályban hagyva személyét… Hiszen mindig szeretett egy keveset misztifikálni, – felkelteni idegen szívekben a kérdést: – ki tudja, – mégis, – ki lehet ő?…
Ha most visszagondol… Jól volt öltözve, – előkelő és ápolt fiatal ember benyomását tehette, – amilyen talán kevés járt e külvárosban… Csengő hangon, tagoltan beszélt, logikus rendbe szedve mondanivalóját… S ami a fő: szabad tekintettel és nyíltan, – nem habozva s nem megkerülve a kérdést, – ravaszkodások nélkül, – ami szintén szokatlan lehetett ezen a vidéken… Hiszen ennek az elnyomott fajnak az ifjai – egy kissé sunyi benyomást tettek reá, amint az utcán végignéztek kettejükön gúnyos mosollyal…
Milyen más ő! Benne mindebből semmi! – Aminthogy nem is az az ellenszenves értelmesség az övé, mely itt minden oldalról figyeli őket…
Nem az a lélektelen okosság!… A női, a szép okosság, – a kedves értelem!…
S mily érzékeny: – mintha egész szervezete el volna készülve kérdéseire… – s az egész lélek készenlétben volna…
S mily mozgékony: – hogy hullámzik ez a lélek, minden kis közeledésre…
– Ejnye, hát sosem tudok kifogni Kegyeden! – mondja néki nevetve…
S a lány ránéz és félénken mosolyog.
Ki tudja? – Talán valami inkognitóban utazó előkelőségnek nézte őt, – talán gyermekkora hercegének, – akiről most néhány napig álmodozni fog – s aki még sok év múlva is egyszer-egyszer felbukkan majd ifjúkora emlékeiből!…
Ó – hiszen ha ennyiben maradt volna!
Mily boldog volna ő most, mily szerencsés, hogy gondolhat reá!…
Egy meghitt, bensőséges hang köszöntené a múltból, – kalandos pillanatok íze a szívben: amelyek emléke felérne ma már a legnagyobb boldogság emlékeivel…
Ő tréfálkozott s az ici-pici leány nevetett… Felnézett reá a szemei szögletéből és újra nevetett. Míg aztán a nagy, ósdi kulcs nyikorgott a zárban s ők beléptek a hűvös, régi templom csöndjébe…
Sokan imádkoztak már itt lelkük üdvéért esengve, akik már régen porlanak valahol s emléküket is elhordta a szél… – – Íme: ebben a padba ült ez meg ez a fejedelem, mikor meglátogatta a templomot… Íme: itt vannak a nagyhírű rabbik nevei… S ezt a mécsest vasból ez meg ez kovácsolta… Kincsek is vannak itt!… – A kislány buzgón és komolyan magyarázott…
Csupa megkapó s elmélyedésre intő ősi jel, – csend és komor homály – s ehhez: egy kis idegenkedő elfogódottság, melyet egy ismeretlen világ ismeretlen rajongása kelt: – s ő mégsem érzett egyebet, mint minden szívdobbanásánál az örökegy dallamot…
– Mennyire megszerettelek!… – Te kedves! – ezt szeretné ismételni sokszor, – aztán becézni őt – s végül elmondani néki mindent, – egy szóban, – az egész életet!…
– Mily kedves vagy s mily megható, – mondaná neki, – mért érzékenyül el az ember ha lát – s mért érzi igazságnak, ha ránézel…
S noha szinte felveti az indulat, hogy beszéljen – elszorul a torka, – szégyenkezik…
– Egy szót, – csak egyetlenegy szót, – nem többet, ha lehetne… – –
Egy szerény megjegyzést kellene csak tennie, – mely nem ígér sokat s amelyből mégis megtudhatná…
Vagy nem is szavakon múlt már?… Ők örültek egymásnak s olyan összecsengő szívvel, annyira lelkendezve, hogy emlékezik, – ez a gondolat lepte meg váratlanul:
– Lám, – ilyesmi is van? – kérdezte magától csodálkozva, – ki hitte volna!… – Ki hitte volna, hogy vannak a világon boldog emberek is?… – Lehetséges?…
Hiszen minden szavuk nem egyéb, mint vallomás, – hogy mennyire meg vannak lepve, – s mily végtelenül meg vannak mindennel elégedve. –
Ha nevetett, – valaki egész szívéből vele nevetett…
S – mikor hallgatag lett, – az elfogódott, meleg csendben, – valaki egyszerre csak hozzásimult – s felnézett rá hű szemeivel…
Hogyan is történt?… – egy szűk fordulónál, – ők át akartak menni a túlsó oldalra…
S ő, Dániel, ma piros a boldogságtól, hogy nem volt már akkor is becstelen…
Nem akarta, vagy nem merte-e tudomásul venni?…
Rögtön átsiklott a pillanat felett…
S mégis: – ez a mozdulat nagy hatással lehetett rá…
Az ősrégi templomba éppen besütött a nap s ő tágra nyílt szemekkel az ablakok reszkető világosságába bámult.
– Vajon lesz-e még ilyen szép nap valaha! – gondolta s mosolygott…
Egymást átölelve, szelíden mentek később az oltár felé. – S mikor odaértek, – ő mosolygott, – s megfogva kezét, azt kérdezte tőle, hogy – talán, – mi volna, – ha ők most örök hűséget esküdnének egymásnak…
Kérése nem lepte meg a leányt. – Mosolyogtak mind a ketten… S oly hűen, oly tisztán, oly boldogan nézték egymást…
S mikor már a nagy csendben elhangzott esküje, – a leány lehunyta szemeit s szelíden, – mint a galamb, – ráhajolt az oltár vasrácsára.
Röviddel ezután pedig kimentek a templomból.
Kinn a nap rikító fénye, mintha kinevetné, mintha meg akarná csúfolni előbbi perceik álomszerű édességét…
Ez volt talán az oka, hogy szótlanok voltak – s hogy ő, Dániel egy kissé – mintha máris megdöbbent volna…
A pillanat nagy némasága még a lelkén ült s valami ünnepélyesség-féle nyomasztotta…
*
– Fiatal szívek! – gondolta most az emlékező és sóhajtott.
– Beborult! – állapította meg azután és előrehajolva lenézett az utcára.
– Ni, – hiszen már esett is! – mondta magának félhangosan. Valóban: borzongó tócsák csillogtak tompa fénnyel az úttestről… – S a gránit-kockák vöröses fénylésén is elmerengett még egy kissé Dániel…
S ekkor azokra a csöpp leánykákra gondolt, akiket tegnap az utcán látott… Vidáman, hangosan csicseregtek, mint a madarak a fán… Ó – sok-sok fontos mondanivalójuk lehetett egymás számára… Nagyon érdekes újságok!… – Néha pedig egymáshoz hajoltak és sugdolóztak: – s titkok csillantak meg nedves, élénk szemecskéikben… S amellett, mily takarosak voltak, – színes kis ruhájuk mily kacér…
– Ó, ó – hogy tündökölnek még, mint a fényes kis kövek…
– S ki a megmondhatója, – mi rohan feléjük a messzeségből, hogy összetörje, kirabolja és megalázza őket…
Dániel tegnap elnézte őket egy ideig és így gondolkodott:
Hogy Istenem, – mégis – mi volna, ha közöttük volna egy, aki most, meglátva őt, eléje szaladna s azt kiáltaná: Apám! Szerény, – ó csak nagyon szerény kis ruhában, mint afféle merengő ember leánykája, – de égő, érdeklődő, szívhezszóló szemekkel… – Mi volna akkor?… Vajon van-e nagyobb szívbeli sugárzás, – boldogabb öntudat, mint mikor azt érzi az ember: ez az én kislányom?… S vajon, hogy nézi ő most ezeket a gyerekeket?… – Azt gondolja: ezek gyerekek… S mit gondolna akkor, ha az az egy… ha ő is köztük volna?… hogy csak ez az egy van, – hogy nincs is semmi más e földön…
Dániel bíró ismét izgatott lett ezekre a gondolatokra, – mert újból erőt vett rajta régi, boldogtalan epekedése a gyerek után.
– Úgy hát – valóban elvégeztetett!… gondolta reménytelen szomorúsággal.
De lehetséges volna?… Már ne következnék semmi más ebben az életben?… Örökké csak ez? – Mindig?! – Mert mi van még hátra?
Néhány lépés a halálig… – hiszen ő beteg s már mióta!…
S az asszony úgy tesz, mintha a betegsége körül egy kis csalásfélét sejtene… Mintha ő csak kényeskednék… – Sóhajtott: – talán még szerencse is, hogy nem tudja a dolgot komolyan venni.
Ötvenkét év – mi az másnak?… Más még egészen fiatalos ebben a korban… S ő már végleg ki van merülve, megtört ember ő már!… S az asszony nem kevésbé… Ebben az évben hirtelenül mennyire megöregedett!…
S mily elviselhetetlen lett mostanában! – Mily gyerekes! Mintha egészen elvesztette volna ép eszét…
– Hiába! – megőrölték egymást!
Hogy mért is ment ő már nyugdíjba? – Nem tudna-e még egészen jól dolgozni? S nem volna-e okosabb? nem jobb-e, ha az ember a halála percéig dolgozik, s még alkalmat sem ad magának, hogy gondolkodjék…
Ha most bent ülne a törvényszéken… Miért is nem teszi? Más emberek baján gondolkodni jobb, mint a magunkén!…
Becsületsértés! – gondolt most régi reszortjára, s mosolyognia kellett. – Mily távoli, idegen világ ma már néki mindez, – pedig csak két éve, hogy itthon van… Látszik, hogy néki mégis más pályára kellett volna mennie!…
De hisz az ma már mindegy is!… Szedné a digalént – s egész jól bírná a munkát… S csak este jönne haza!…
– Nem gondolni semmire, – mily szép is volna… – S mély vágyódás fogta el régi hivatalos helyisége után… Maga előtt látta a megszokott karosszékét, megütötte fülét egy-egy kollégája hangja… – S hogy vajon mit csinál most szegény öreg Mihály két vén leányával? – Vajon él-e még?
Mélyet sóhajtott: – Messze van ide Pest!
Mért kell neki ebben a kimerítő kis városban élnie – ezt a pár napot, ami még hátra van. – A jó levegő miatt? – Mit tud ő abból? – A lélek a fontos! – S ez is az asszony erőszakossága! – Ide kellett jönniök, – az ő szülővárosába!…
De hát vajon – leláncolt rab-e ő, aki már semmit sem tehet, – sehogy se’ védekezhet?… És mindvégig ezt csinálni? – Ezt? – S mi fűzi őt ehhez az asszonyhoz?… Egy élet unalma, – egy hosszú sivatagi vándorlás!
Mit is tett ő, Istenem! – Mért is nem hallgatott akkor legbensőbb énje tiltakozására!…
Mily furcsa, hogy szívbéli találkozás talán csak egyszer adódik egy életben… S talán csak nem ez a régi ügy?… S ő észre se’ vette volna?…
Úgy látszik, talán mégsem az az igazi, mikor az ember azt mondja magának, megállapítja, – hogy íme én most szerelmes vagyok… Hanem amikor éli!… – S az a szerencsés ember veszi, aki elég fürge – s nem tétovázik a döntő pillanatokban, – hanem észreveszi, amit a lelke, az egész szervezete követel!
Másként kellett volna élnie, – hiszen ez már régi dolog! – – Az ő élete: a világosság igénye és a munka, nem pedig a szerelem, – gondolta ő akkor fenhéjázón. –
S igaz lett-e? – Sem a munka, sem az élet – nem hozott semmit! – Mert néki, – úgy látszik, mindenképpen hajlama van a zülléshez!… – Mert ő mindent elejt a kezéből…
Ó – miért is nem tudja ezt az ember korábban!… Hogy az ambíció, a becsvágy a legnagyobb átok – az teszi mesterkéltté, az teszi tönkre az életet…
– Embert csak ember tehet boldoggá!… – Hányszor mondta ő magának azóta!…
S most már csak ezt nézze mindig?… Egyszer ő zárkózik be a szobájába, máskor az asszony csapja be előtte az ajtót… Így élni az utolsó percig?… – És ne lehessen már semmi más?…
A lázadás pirossága öntötte most el lágy vonású, szenvedő arcát.
– Kipergett az élet az ujjaid között…
– Nem tudtál belőle semmit megfogni!… – Mid maradt? – hangzott fel mélyről a vád s a jóvátehetetlen élet fájdalma csapott fel utána.
De kinn megint kisütött a nap s ő visszakényszeríté magát a múltba. – Kényszerítenie kellett képzeletét, mert most már fájóbb dolgok következtek.
Ők akkor, templom után elbúcsúztak, – még meghatottan, de máris kissé szégyenkezőn, ki tudja miért?… Azt mondta néki, hogy el kell utaznia – s már a gondolatára is, hogy el fogja hagyni, – elszorult a szíve… S hosszan a szemébe nézett…
Mégis, úgy érezte, hogy valóban jobb lesz, ha most elmegy… Megnyugszik egy kissé, – megpihen s lesz ideje, jól megvizsgálni, próbára tenni érzéseit…
– Sietni fog s mihelyt csak lehet, visszajön… Sőt, – ha most letelik a szabadsága visszajövet Bécs felé néhány napra megint kiszáll…
Valószínűleg a címeiket is kicserélték…
A leány pedig nem szólt semmit, – tágra nyílt szemekkel egyre csak nézte őt és néha bólintott.
– – S ő akkor így is tervezte. – Este csomagolni kezdett szállodai szobájában, – amikor hirtelenül nagy változás ment végbe benne. –
Kapkodva, idegesen csomagolt egy ideig, – aztán váratlanul abbahagyta. Lankadtan dőlt le a pamlagra és magányában tűnődni kezdett. – Először is: nappali nyugalmának vége volt – s ehelyett valami mohó türelmetlenségféle vett erőt rajta… Idegesen gondolt rá, hogy neki tulajdonképpen gyorsan el kellene utaznia… – Az idő hamar eljár – s a szabadság letelik… S ha ő még Pestre is akar menni… – De akkor viszont miért nem utazik?…
Ma már tudja: – azért nem utazott el, mert már nem az az ember volt ő akkor, aki délelőtt… Valami hirtelen felborulhatott benne… – s egy éjszaka alatt erkölcsi változáson ment keresztül egész lénye…
Ő érzi ma, hogy elzüllött ezen az éjszakán. – Igen: – Akkor lett Júdás őbelőle!
Úgy kezdődött a dolog, hogy száraz volt a torka, – s noha sosem szokott volt egyedül inni, – most bort hozatott…
– – S vajon, ha nem így történik?…
Talán akkor mégis, – ha egy év múlva is, – észbe kap és visszamegy érte…
De ő, – úgy látszik, – sosem volt igazán, – a lelke mélyéig jó ember.
Hiszen vannak, – igaz, – vannak meghatott percei is, – de az érzés mily hamar ellobban benne!… S e perceknek aztán semmiféle összefüggésük egymással nincs… Közöttük ott terpeszkedik az éveken át tartó, tunya közöny!…
Még némely pillanatban épp úgy lépett eléje, ahogyan délelőtt látta, – mint egy menyasszony, – sugárzón és boldogan… De annyit már akkor megállapított magában, hogy ő tulajdonképpen egy kicsit érzelgős volt ma… – Azután valami megnevezhetetlen kielégületlenség is fárasztotta: – elégedetlen volt-e magával?…
Töprengett. – Talán sok minden egyebet is el kellett volna néki mondania…
Úgy képzelte, hogy voltaképpen nem volt elég bátor… – Hogy mért is nem simogatta meg legalább egyszer, – mikor annyi „alkalma” lett volna rá… – Milyen kár! – – S hogy mért nem csókolta meg? – ó, mily ostoba ő! – akkor!… – abban a pillanatban… Hiszen biztosan ezt várta!
S e gondolatnál elöntötte a vér s felállott.
Fel-le járt később szobájában, – összeráncolva homlokát, mintha gondolkodnék valamin s aztán odaállt az ablakhoz.
Kinn fülledt, nyári éjszaka volt… A szemben levő ház egyik ablakából nagy fényesség világolt feléje, – női nevetés is hangzott át s valaki tréfás hanghordozással énekelt. – – Betette az ablakot.
Ámde, – hiába próbálta megnyugtatni magát: – a lavina már megindult – s önuralmának máris vége volt!… S minden, amit szelíd tekintete meghunyászkodni kényszerített, – most elemi erővel rontott reá.
Ó – ma már jól érti ő, hogy mi történt véle akkor este!…
– Úgy látszik, – ha fertőzött a múlt, – a szem parázna…
Hiszen tiszta lelkek, ártatlan világok talán nincsenek – s talán csak az a jó, aki tudja, mi benne az ártalom s úr fölötte…
– – Akkor egész éjjel ott hentergett ágyán – s vetkőzni látta őt… Szeme előtt káprázott opalizáló, nagyon világos bőre…
S csak reggel felé aludt el, kimerülten az önző, kíméletlen és erőszakos vágyakozástól. –
Másnap pedig egész nap ott sétált a boltocska közelében. Néha szívdobogás fogta el. – Folyton azon törte magát, hogy mit is fog néki mondani. Attól tartott leginkább, hogy hangja elfogódott lesz, – ügyetlenül fogja kezdeni s evvel „elrontja majd az egész ügyet”… Néha hangosan beszélt, – próbát tartott – s ilyenkor ránéztek…
Már délután négy óra volt s ő még semmit sem evett… De éhes mégsem volt, – e helyett egy kellemetlen, szorongó émelygés fogta el… Az idő ennek ellenére is elég gyorsan telt…
Csodálatos módon: – nem tudott elfáradni!… S bár nem egyszer összerezzent, ha a kis bolt ajtaja nyikorgott – most nem volt türelmetlen, – úgy érezte, hogy szívesen ott sétálna akár három napig is…
Ekkor, – négy óra felé, – kinyílt az ajtó s ő jött ki a boltból.
Dániel megszédült. De erőt vett magán s erőltetett mosollyal közeledett feléje… A hangja valóban elfogult volt, mikor megszólította, – a torka égett és el is pirulhatott…
Mégis: elég simán ment a dolog – s ő megvolt az első pillanatokkal elégedve. – Annyi bizonyos, hogy eddig, ha előre elkészült mondókájára, – még ennyire sem tudott természetes és közvetlen lenni.
De nem volt képes többé nyíltan és tisztán a szemébe nézni, – nem volt többé boldog, amíg vele sétált, hanem ehelyett nyugtalan és mohó – és gyakran úgy érezte magát, mint a csaló, aki szívélyeskedik, de alattomos szándékkal.
A leány, mikor meglátta őt, – láthatóan meg volt lepve, – s bár örült is neki, – de tartózkodóbb volt-e mosolya? – vagy volt örömében valami szomorúság is? – Megérzett volna mindent? Lehet. Legalább első szavai ezt látszottak kifejezni:
– Hát mégis itt maradt? – ezt úgy mondta, oly lemondón, mint aki szenved, hogy újból találkoznia kell vele.
Később ez az aggodalom, vagy nyomasztás talán el is tűnt szemeiből… – s mégis Dániel már megijedt, hogy személye netán vesztett tegnap óta érdekességéből…
Elkezdett tehát saját magáról beszélni… És – sokat hazudott aznap délután, ami nem volt szokása. Kitalált történeteket mondott el életéből, s – meg kell hagyni – nagyon finom érzékkel… E történetekből kiderült, – hogy igen, – vannak neki rossz tulajdonságai is, hogy ő sem valami tökéletes ember – s mégis inkább erényei világítottak erősebb fénnyel.
S a hangja is, – mily más volt! Ami barátait oly ellenszenvessé tette azelőtt, ha udvarolni hallotta őket: – ugyanazon a mesterkélt, édes orr-hangon beszélt. Ő is „kukorékolt” – ahogyan az ilyesmit megvetően nevezni szokta.
Pedig! – ha előre tudta volna! „Ügyét” nem lehetett elrontania. Aminthogy nem volt se mesterkedésre, sem különösebb ügyességre, vagy ravasz „fogás”-ra szüksége…
– – S az volt talán a nap életében, melyen úgy érezte, hogy ő az „élet királya” – s hogy mégis csak ő Isten kiválasztottja – s hosszú meghunyászkodása után bizonyára ismét úrrá lett rajta ellenszenves önhittsége is…
Mert ő az, aki élete során mindenkor másként cselekedett, mint ahogyan elgondolta…
Hiszen élete döntő pillanataiban sosem volt elég komoly, hogy mérlegelje, hogy mi az, ami néki igazán fontos… – aki mindig meghunyászkodik az élet előtt – s megvesztegetteti magát édes adományaival, – az egész jövőjét pedig kiejti kezéből…
Ó – ő nagyon olcsón adta el aznap lelke üdvösségét!
Egy nap szédületéért – egy felszakadó örömkiáltásért!…
Erre volt-e szüksége: – mikor elhagyatott volt s oly magányos, hogy belekábult éjszakái csendjébe… – mikor úgy botorkált végig egész életén, mint a hontalan…
Aznap mindezt alkalmasint nem kérte számon már magától: – szerencséje nagyobb volt, hogysem feleszmélhetett volna…
S ha ma visszagondol – a messzeségen át úgy rémlik neki: – mintha a leány akkor már tudta volna: – hogy elárulta, hogy ő elpocsékol mindent s hogy nem is fogja látni többé…
Lemondó, elmerengő tekintete, – könnyei, – szomorú forrósága, – mintha mindevvel búcsúzni akart volna tőle…
Mégis – úgy ajándékozta néki tisztaságát – oly természetes és hű odaadással, ahogyan csak azok a jóságos és boldogtalan lények teszik, akikben még nincsen semmi számítás, akik mindig és mindenben az életre és érzéseikre bízzák magukat, – mindaddig, amíg a szenvedés őket is számítókká és mesterkéltekké nem teszik.
Még ma is emlékszik arra a diadalmas érzésre, arra az ittas és boldog hahotára, mely egész bensejében, minden erében ott viháncolt, mikor befejezett kalandja után sétálni indult az ismeretlen város éjszakai utcáin.
Rábízta magát lábaira – vigyék őt akárhova. És – hosszú idő után először, – szép tervek, boldog reménységek keltek újra életre benne s ő ittas hálával nézett fel a szelíd csillagok felé.
A leányra pedig nem gondolt többé, – eltemette őt mindmáig. – Aminthogy ezen az éjszakán képtelen is volt gondolkodni – nem voltak sem meggondolásai, sem lelkiismeretfurdalásai, nem sajnálta és nem szerette őt többé mindmáig, – amikor fölébred benne a múltakból, hogy számon kérje tőle, amit elfelejtett.
Akkor, – éjfélig sétált boldog tompulatban, aztán mélyen aludt másnap délig, – délután pedig búcsú nélkül elutazott.
*
Mikor későn délután az asszony bement Dániel dolgozószobájába, férjét ott találta egy nyitott szekrény előtt, amint kis bőröndjébe fehérneműt rakott. – Az efféle „lázadás” nem volt már néki újság…
S noha már azt megtanulta élete során, hogy jobb ilyenkor hallgatni és gúnyosan várni, hogyan omlik össze az egész „vállalkozás” – és csak a végén, a biztos győzelem tudatában elejteni azt az egy-két szót, mely a szívig hat hegyével, – most, nem tudni miért, mégsem tudta türtőztetni magát, hogy egy szót oda ne vessen…
De, – nem kapott feleletet. – Később okot keresett rá, hogy újra bemenjen a dolgozószobába. – Dániel ekkor már készen volt csomagjával s az íróasztalnál ült és írt. – Mikor felesége bejött, felvetette fejét és ránézett, – de tekintetében nem volt sem harag, sem neheztelés… Enyhült, tiszta komolysággal nézett rá s ez az asszonyt még jobban ingerelte.
– Végrendeletet ír? – vetette oda kihívón.
– Igen, – felelte a férfi csendesen s tovább dolgozott.
Ez sem sikerült tehát. – Este, a vacsoránál újból kísérletezett, – de hiába, Dániel nem nyilatkozott. Ez mégis csak megdöbbentette: – azelőtt ez az ember sosem tudott sokáig haragudni… Bármi volt is köztük: elmúlt róla a harag, mint a felhő – s ha nem is volt éppen olvadékony, mint ő az „ilyesmi” után, – megszokott közönyében nyomát sem lehetett érezni, hogy valami történt. – Most „nagyon is” hallgat.
– Csak nem igazán beteg? – talán mégsem kellene őt ennyire… Vagy valami borzasztót tervez?… – Istenem!…
Nagyon megijedt tehát – s noha ő sosem szokta így kezdeni a kibékülést: most nagyon ellágyult. Könnyes volt a szeme, mikor megkérdezte tőle, mi baja?
– Semmi, – felelte Dániel nyugodtan és felállt az asztaltól. Egészségére kívánta a vacsorát és visszavonult szobájába.
Reggel pedig néhány jól meggondolt sort hagyván íróasztalán, – elutazott Dániel bíró, hogy felkeresse őket.
*
– Elkésve szaladni a vasúthoz, nehéz batyuval s amellett még sántának is lenni! – mily nehéz élet! – gondolta Dániel, mikor kinézett ablakán az egyik állomáson.
– Majd csak elmúlik ez a perc is, – múlt lesz nem sokára, hogy itt voltam, – de vajon kinek, ha én már nem leszek?… gondolta később.
A képek pedig tűntek és suhantak… Hangok zsibongtak, fény villant körülötte – s ő mintha álmodnék: nem nyúlt semmi után!…
Mily közömbös ő már! Milyen más ma már utaznia, mint régen, – amikor még mohóságában alig bírt nyugton maradni helyén…
Két utas jött be nemsokára fülkéjébe s halkan beszélgettek… Az egyik bajusza gyapjai alatt bodorogtatja a füstöt s mosolyog… A másik mesél… Az utazásáról s végül: hogy ajándékot is visz a kis leányának – s avval kicsomagol selyem burkából egy színes legyezőt…
S a tűnődő felfigyel: s máris elképzeli a kislányt… Hallja friss hangocskáját, amint a lámpa körül ugrál, illegetve magát – s énekel. S majd legyezgeti magát vele valami sötét állomás mélyén, egy kis szobában…
Ez az ember utazik s a kislányára gondol, aki egy kis szobában üldögél, de vajon kire gondoljon ő e nagyvilágon?… egy megúnt, szomorú életből jön, melyben semmi sem rokon vele.
– Rossz hír őt már nem érheti, – kit kell féltenie?…
S megy az ismeretlenség felé!… Mily bizonytalan is az emberélet, mennyire nem tudja az ember mit csináljon véle!
– Honnan veszi biztonságát ez a halászsas, – mely most a folyó felett lebeg? – Honnan veszi, hogy mit kell tennie?… Oly nyugodtan végzi dolgát, mint aki öröktől fogva van… Természetes is! Ha csupa ilyen határozatlan lény élne a világon, – nem volna e világnak semmiféle karaktere… Ezek adják meg karakterét: akik hamar ráeszmélnek, mi dolguk itt – s nem kételkednek benne… nem haboznak… – Ó, hogy ő mily rosszul élt!
Ott egy kivilágított, repényes ablak, a mélyén árnyék mozog: – vajon nem ott lakik-e most?…
Oderbergen túl egy fiatal hölgy ül melléje az étkezőkocsiban: – négy katonás fiúval… – Megetette őket: maga volt a szigorú anyai gondoskodás…
– Mily biztos ez a fiatal nő a dolgában – s mily biztosak már ezek a fiúk is… Olyanok, mint a halászsasok… – S ha ezt most hangosan megmondaná nekik, – biztosan bolondnak néznék…
– Vajon az asszony otthon képes volna-e ilyen szenvedélyesen foglalkozni gyermekeivel? – Szó sincs róla! – A természet tudja, kinek adjon.
– De néki mégis csak ki kell fejeznie elismerését.
Udvariasan előrehajol tehát s befelé tekintő szemmel mosolyog.
– Asszonyom, – szól halkan, – milyen szép gyermekei vannak Önnek!
Az asszony ránéz… Nincs meglepve: nyílt és bátor. – Előkelő fajta lehet! – A hangja csengő és szilárd.
Megtudja tőle, hogy Németországban élnek, – de a fiait itthon nevelteti. – Papoknál. – S most viszi őket az apjukhoz látogatóba.
– A sötét középkor híve vagyok uram és a szigorúságé, – szól és mosolyog… Csak szerzetesek hivatottak gyereket nevelni…
– Én a modernséget gyűlölöm, – jegyzi meg később…
– No és? – feleli, – az sem baj, ha magol a gyerek, legalább tanul valamit…
– Igen-igen, – válaszol Dániel tűnődve… És kérem…. vajon nem esik-e most nehezére… Hogy mégis – nincsen hozzászokva, tetszik tudni… – nem teher Önnek?…
– Nem uram, a gyerek nem teher! – mondá gőgös szinte sértődött mosollyal.
– Ön bíró? – kérdezte aztán enyhültebben, s meleg tekintettel… – Óh ne higgye, hogy olyan fiatal vagyok… Csak azért maradtam fiatal, mert gyermekeim vannak, no és – mert nem vagyok kövér… – s nevetett.
S a tűnődő sokáig figyelte a tiszta termékenység e szimbólumát, a kötelességteljesítés e régi képét s a maga anyjára gondolt.
Ez az örök, a régi anya-fajta! A becsvágyó, szigorú anyáé! Aki úgy fog megjelenni fiai előtt, mint a szentség, – akiért rajongani fognak, ha sok küzdelmük lesz is vele…
– A szentség, – úgy látszik benned van, ha egyáltalán lehet, hogy valaki szentnek lásson – gondolta most. – S néked nincs senkid!
– Ó – ő már nem kergetné, nem hajszolná… Nem is fogja… Mert ő már tudja, mit ér a törtetés…
S Dániel bíró felállott az asztaltól. – Mosolygott, – szelíden és derűsen, mintha e beszélgetés alatt végleg tisztázott volna magában valamit.
S ettől fogva nyugodt volt és szinte vidám az egész úton. – Csak akkor dobbant meg a szíve, mikor Krakkóba értek. Szorongást érzett.
Éjszaka volt – s noha előre elképzelte a pályaház környékét, – az mégis idegenszerűen tátongott előtte.
– Minden nagyobb, mint amilyennek képzeltem, – állapítá meg a kocsiban az alvó város házait nézve.
Borzongott a hűvös éjszakában. – Nehezen kapott szállást: A szállodák zsúfolva voltak. – Végre egy szűk kis szobával kellett beérnie.
Hamar elaludt, – de már kora hajnalban kiugrott az ágyból és sebesen felöltözött.
Kinn a derengésben hollók és varjak százai csapdostak, kerengtek a tornyok körül…
Azonnal elindult. – Mikor kocsija befordult arra a térre, – megállította és lassan, gondosan körülnézett…
– Milyen más! – gondolta. – Más irányban is fekszik és sokkal nagyobb!… – Leszállott a kocsiról és lassan gyalog elindult.
S oly mohón, ami mohó fiatalkora óta nem volt – minden házat, minden ablakot szinte elnyelt tekintetével… S az utcakövekben ismerősöket keres.
Nem csalódott, – a kis utca hű volt hozzá, – itt még minden a régi.
A bolttal szemben egy üres telek állt akkor… Igen, ez még ma is üres… De a ház?…
A házak talán még mind a régi rendben állanak… Csak ez az egy – lehetséges volna?… Igen már nincs!… Elmúlt!…
Helyén egy új, kétemeletes bérház s a házmester semmit sem tud a régi lakókról…
Egész délelőttjét hivatalokban tölti, – sehol sem tudnak semmit…
Délután kissé kábultan jár körül a régi városrészben… Idegeneket megszólít: ő öregembereket keres, akik talán tudnának néki egy régi ügyben felvilágosítást adni…
Egykedvű közöny fogadja mindenütt. – Az emberek nagyrészt fiatalok, élénkek és régi dolgokról mintha hallani sem akarnának.
Hiszen nem ismert ő itt senkit, – mégis érzi, hogy egy másik, egy új világ kelt itt életre azóta…
– Fel is út, – de bezzeg le is út! – gondolja Dániel. – Ti is, mind, el fogtok tűnni innen…
Végre egy nagyon öreg ember elé vezetik. Úgy látszik azonban, már nem egészen épeszű. Össze-vissza hadar mindenfélét, – lehetetlen belőle kiokosodni.
Már alkonyodott s ő ki volt merülve.
Idegesen ott hagyta az öreget. – Sétálni indult. Megszólított egy ácsorgó embert, vezesse őt a zsinagóga felé.
Vezetője, egy szakállas, lustálkodásra hajló ember, egész úton fecsegett:
– Úgy látszik, Ön liberális ember uram, – mondá neki… – Úgy is van rendjén… Isten is liberális, ha ennyiféle embert eltűr a világon…
– Mi az Ön foglalkozása? – Bíró? – Úgy! – És sokat keres egy bíró? – folytatta azután.
– De íme a zsinagóga!… Be akar talán menni? – Megszerezhetem a kulcsot, ha tetszik… Nagyon sok szép régi kincs van benne…
Megborzongott… Nem kívánt bemenni. Kifizette tehát vezetőjét.
S az évszázados templom épp úgy állt ott, mint hajdanában. Nehéz téglafalai ódon méltósággal meredtek szembe a rohanó idővel. – Megingathatatlannak tűnt.
Dániel bíró pedig körülnézett. – Templomtornyok intettek felé minden oldalról a homályban… Ősi mutatóujjak!
Vajon hány generációnak ütötték már el, hogy megint vége a napnak?
Ellenség közeledett, távolodott, generációk tűntek el s ők még ma is a tiszta ég felé meredve élik a napfényes őszt – s figyelik az alanti nyüzsgést…
S hogy vajon figyeltek-e arra is?… Itt élt valaha egy fiatal leány… Kis termetű – s vöröses haja volt…
Későn este nyugtalanul tért vissza szállodájába s nyugtalanul töltötte az éjszakát… s ez éjjel mániákus szenvedéllyé nőtt meg benne az indulat, hogy meg kell találnia…
– Talán már nem is él! – ez zakatolt benne állandóan.
Reggel újra elment az öreghez. Megkérte hozzátartozóit, tolmácsolnák előtte pontosan kívánságát s azután magyarázzák el neki a választ… A Kerszka utcában, ezelőtt harminc évvel volt egy öreg cipész…
Kiderült, hogy az öreg őt valóban ismerte… De nagy feneket kerített a dolognak s végül ő maga is belezavarodott… – Úgy látszik, olyan természetű ember, aki ha valamibe belefog, se vége, se hossza s a részleteket nem tudja megkülönböztetni a fődologtól… – Vagy az öregség teszi?…
Már vagy egy óra óta hadar s Dániel lassan elvörösödik a türelmetlenségtől.
Mintha egy lim-lomos kosarat borítanának fel… Elhamvadt, elárvult, messzetűnt életek… Emberek bukkannak fel, akik vagy régen meghaltak azóta, vagy elszéledtek, – elsodorta őket az ide-oda hullámzó áradat.
Beszélt egy emberről, aki háromszor házasodott s összesen tizenkilenc gyereke született… azután egy asszonyról, akinek senkije sem volt már s bánatában kivándorolt Amerikába, – „olyan szegény, kedves, ősz, öreg asszonyka volt – és olyan jó volt szegényke…” – de a honvágy mégis csak visszahozta s a megérkezése napján meg is halt… Igen gyakran visszatért egy vörös emberre, akit rossz szívűnek mondott mindenki… Ez az ember, mikor elvált tőle a felesége – ott ült egész nap, mint egy kutya, az asszony háza-kapujában s egészen lesoványodott… – S folyton azt hajtogatta: hogy most már senkije sincs, aki majd annak idején segít neki meghalni. – –
– – Dániel még három napig bolyongott a városban – s mindenkinél érdeklődött, akiről azt hitte, hogy megtudhat tőle valamit, – de hiába.
Ődöngött s azzal töltötte az időt, hogy az ismeretlen arcokat figyelte – s igyekezett velük többször is találkozni, hogy megsejtsen valamit az életükből s a távolból ismeretséget kössön velük. –
Délben, üzletekből sebtében hazaszaladó fiatalemberek… Biztosan anyjuk van otthon, aki már alig szól, akinek alakja lassan elhomályosul: – az új generáció nagy életereje kiszorítja őt helyéről, ahonnan már úgyis elmenni készülődik…
S mily szomorú, mily reménytelen minden!
Arcokat lát: – az egyik olyan, mint a hóemberé: fehér és kifejezéstelen… Bogyó-szemek s alattuk az orr: mintha tréfából nyomták volna oda… Egy másik arcon meredt mosoly: a kövér és ostoba emberek örök gúnyorossága… Egy távoli reménytelen tekintet pedig mintha azt kérdezné tőle: mondd minek élek, minek állok itt?…
Kutyák csatlakoznak hozzá s kísérik útján… Némelyik ló bánatosan, hosszan ránéz…
Lám, – az állatok! – mennyire elfeledte őket! Azelőtt velük érzett! – szüksége volt meleg érdeklődésükre!… S az állatok szerették is! Mert sosem védekezett… – mert bizalommal volt irántuk. S ma már ennek is vége…
– Milyen finnyás vagy! Szegény apa a vasat is megette volna, – mondja egy gyászruhás hölgy egy gyermeknek elmenőben.
S ő ődöng és tűnődik… Néha felbukkan benne egy-egy kikristályosodott szó…
Felnéz az ablakokba s elgondolja: – lám, itt is lehet születni, egy kis szobában, fenn a harmadik emeleten… S aki itt látja meg a napot, – nyilván sokáig azt hiszi, hogy ez a kis utca itt, az egész világ… S a távolból úgy gondol majd ide vissza, mint a legszentebb tájékára e földkerekségnek…
Megy… megy s néha megáll. Egy kertes villa kerítésén benéz: – egy félelmes, kopasz úr lármázó gyerekeket kerget… S azok, mint a madárcsapat szárnyra kelnek s ismét elülnek valahol…
A harmadik napon különös kalandja volt. Egy kis utcában járt s azon gondolkozott, hogy ebben a kis szobában képtelen aludni – jó volna talán átköltözni valahová… Ekkor egy világos arc villan meg előtte s Dániel szíve megdobban… Mintha hasonlítana!
Utána siet… Fiatal leány, alacsony termetű… S még a járása is! Eléje ér – s az arcába néz… A leány visszanéz rá s elmosolyodik.
Vajon hasonlít-e hozzá valóban? – Bizonytalanságán vette csak észre, hogy voltaképpen mily homályosan emlékszik reá…
Kicsi termet, – vöröses fényű, lágy hajtincsek a homlokán… Nagyon világos arc… – Ennyi az egész!…
Könnyen lehet, hogy meg sem ismerné! – S mennyire megváltozhatott azóta!…
Egy kirakat ablakában sokáig a saját arcát tanulmányozta, – vajon mennyi maradt még meg a régiből?…
Dél volt, mikor a Kerszka utca közelében hirtelen megállott.
Az egyik kapun német írás: „itt szoba kiadó.”
Sokáig áll ott csodálkozásában… – Egészen az anyja írása!
Tárcájából elővesz egy régi levelet, – anyja utolsó levelét – s egyenkint összehasonlítja a betűket.
Szinte ugyanaz az öreges írás: tömzsi betűk, öreges cikornyák, – a hasonlóság meglepő. – Lassan tovább megy s még egyszer tűnődve visszanéz. Aztán a levelet olvasgatja.
„Nem teszek szemrehányást fiam… Az Isten majd csak megsegít téged… Én mindig csak azért imádkoztam, hogy valaha boldog, szabad és hatalmas ember légy…”
– Boldog és szabad ember? – gondolja most s mosolyog. S ha így volna is, – meddig tarthat egy ember boldogsága és szabadsága? – – Szegény anyám, nyilván azt hitted, hogy én örökké élni fogok…
Aznap délután azonban mégiscsak szerencséje volt. – Végre sikerült néhány adatot megtudnia róluk, – egy embertől, aki annak idején mint gyerek ismerte őket. Így, – megtudta tőle, hogy az öreg cipész halála után a család elvándorolt innen, – egyik része Bécsbe költözött, ahol az öregnek egy leánya volt férjnél, a másik része máshová, – talán Sziléziába ment…
Megint sok ismeretlenről esett szó és egyszer említette azt a bizonyos vörös embert is.
Dániel aznap jobb hangulatban tért vissza szállodájába. Talán mégis csak sikerül… S mégsem kell visszatérnie!…
– Hogyan – ő erre gondol? Hogy talán vissza se tér?…
– De nem ám! – mondá saját magának szinte pajkosan s hamiskás mosollyal.
S ettől kezdve oly nyugalom és derű szállotta meg, mint már rég nem.
Hosszú idő után először szivarra gyújtott s az ablakfüggönyön át sokáig kinézett az éjszakába…
Mégis nyugtalanul aludt, reggel felé pedig különös álma volt.
Azt álmodta, hogy felment megnézni azt a bizonyos kiadó szobát… Belép: – s íme – egy homályos kis zugban valóban az anyját találja. – Meg sem lepődik. – Bár a vonásai alig ismerhetők fel a homályban… – mégis észreveszi, hogy van benne valami idegenszerű is: amilyenek az emberek a halál után egy új életben szoktak lenni…
De görnyedt alakja még mindig oly melegen ismerős!
S ők beszélgetnek… Csendesen és szívélyesen – de nem meghitt dolgokról, – mert úgy viselkednek, mind a ketten, mintha valaki más is jelen volna, aki előtt – egyetértőn, – mégsem akarnák elárulni, hogy milyen viszonyban vannak egymással…
– Ide menekültél előlem, szegény anyám, – kérdi tőle magában s képzeletében megindultan dédelgeti ősz fejét…
– Hát oly rossz volt néked velem?… Jobb neked most ebben a nagy szegénységben?… Neked, ki oly nagyravágyó voltál?…
– Itt talán van egy másik fiad énhelyettem, – aki jobb mint én?…
S anyja oly csendes és elégedett, mint életében talán soha… Ő pedig ott áll vele szemben – s boldog… – Úgy érzi, hogy nem akar többé elmenni innen…
Az anyja mosolyog és az ablak felé néz… Egyszerre lassan feléje fordul s e pillanatban szeme megcsillan s tekintetük találkozik…
Szemeinek kísérteties hideg fénye lelke fenekéig megrázza Dánielt, aki az iszonyattól dideregve felébred.
– Biztosan ő sem él már! – Egészen biztosan! – ezt dadogja, mialatt oly lázas nyugtalansággal öltözik, mintha üldöznék. – Érzi: hogy napjai s éjszakái: egyre nagyobb gyötrelem…
Kényszer kergeti, hogy megnézze a kiadó szobát. – Szinte szalad. – A kapu előtt egy pillantást vet az írásra s felmegy.
Egy idősebb, kövérkés asszony fogadja, – idegen, sosem látott arc.
S Dániel zavarában előadja, hogy őt ide utasították… A Kerszka utcában harminc év előtt élt egy öreg cipész, – afelől szeretne érdeklődni…
Az asszony csodálkozik, – csóválja a fejét. – Hogy lehet az, hogy ide utasították? – Nagyon sajnálja, ők nem tudnak semmit.
Még ott áll néhány pillanatig s aztán udvariatlanul becsukja előtte az ajtót.
S Dániel tűnődik, mintha még valamit akart volna néki mondani.
S ekkor újból kinyílik az ajtó.
– Bizony, – néki csak most jut eszébe, hogy talán az apja tudna valamit a dologról…
S azzal bevezeti őt egy szobába, ahol az ablak mellett bebugyolálva egy nagyon öreg ember ül.
Dániel megismétli kérését s az asszony papír-tölcséren át beletrombitál az öreg fülébe.
Az aggastyán felfelé ráncolja homlokát, – gondolkodik és csóválja a fejét. – Nem, nem tud semmit.
– Nehéz már énnekem visszagondolni uram, – már nagyon rossz az én fejem, – mondja szívélyesen nézve Dánielre.
– Hogy van az, hogy maga nem ismeri, hiszen maga itt mindenkit ismert… – trombitálják a fülébe. – A papának zálogháza volt, – teszi hozzá magyarázva az asszony.
– Hát, – hiszen ismerni ismertem, – szó sincs róla: jó cipész volt!… Igen, – nagyon jó cipész volt… De meghalt…
– No igen, igen… tudom, – aztán kivándoroltak… De hogy hova? Sajnos, – én azt nem tudom… azaz hogy az egyik lánya…
– Melyik? – kérdé Dániel szívszorongva.
– Melyik? – harsogja az asszony a fülébe.
– Én bizony nem tudom, melyik… Olyan alacsony!…
– Vöröses? – kiáltja Dániel.
– Igen – az! – feleli az aggastyán. – Hozd csak ide az én irományaimat…
S avval az asszony kihúz egy fiókot és az aggastyán elé teszi. – Régi, porladó holmi – s az öreg sorra megnézi őket, minden rendben van-e még? S magyaráz:
– Ez egy erszény, ebben nagyon régi bankjegyek vannak… – Egyszer eltette magának és elfeledkezett róla… Aztán megtalálta… Persze a pénz már nem ért semmit…
– Ez egy nagyon finom, gyűrűs szivar a bécsi kiállításból… Emlékül tette el magának – s eddig nem volt lelke elszívni… Egyszer még majd csak rágyújt… Sajnos, – már biztosan elment az aromája…
– Érmek is vannak itt – ezeket még a porosz háborúban kapta…
– Ezek pedig itt okmányok… Hitel-levelek, – mi egymás… Meg lehet nézni: – egyik-másik még a céhek idejéből való, – rajta a pecsét is…
– S aztán – itt van egy régi notesz… No ez az!
– Stájerország, Pegau város… – lássa itt volt nekem egy vevőm… És ő alighanem ide mehetett, – mert még én adtam is neki egy levelet, mikor elment, hogy vigye le a vevőmnek, aki tartozott nekem. De aztán meg is fizette… – mert becsületes ember volt…
– Lássa, – Johann Huch, – így hívták az én vevőmet… Az mészáros volt… És gyapjút vett tőlem… De ennek már negyven éve!…
– Igen, az úgy hiszem, férjhez is ment… Egy vörös ember volt az ura, – de hogy hogyan híták, – bizony én azt nem tudom… Csak azt tudom, hogy az rossz ember volt…
– De, – azt hiszem, elvált tőle… Igen, igen – mert hiszen egyedül ment…
– Jó kis asszonyka volt… – ismertem. Dehát azt már igazán nem tudom, – lehet, hogy voltak gyerekei is… Talán voltak, talán nem voltak…
Dániel pedig lázasan sietett haza s még aznap elutazott.
*
Pegauban, úgy látszik, mindenki elfeledte.
Huch mészáros már régen eladta házát és elköltözött. – Utóda, aki valaha segéd volt nála, – egy szeplősképű, szemtelen tekintetű ember, az arcába nevetett Dánielnek s azt válaszolta néki, hogy ő ilyen dolgokkal nem igen foglalkozik ám… Ő húst vág – és ha az úrnak van valami nagyon jó tehene, – de az aztán tehén legyen az áldóját, – ő esetleg hajlandó olcsón megvenni… De csak akkor, ha az úr érti a szép szót és hagy magával alkudni…
Dániel tehát kocsmákban, a piacon érdeklődik tovább, – boltokban mindenfélét vásárol, hogy meg ne unják örökös kérdezősködéseit…
Mindez lassacskán mégis csak kimeríti. Hiszen eleget csodálkozik, hogy eddig is bírta. – A lábai most már kezdenek elnehezülni, az emberektől pedig megundorodik – s végül is apatikus közönybe merül.
Egy este a kocsmájában vacsorázik s látja, hogy az egyik asztalnál stájer öltözetben egy társaság ül… Érdeklődik, kik ezek s megtudja, hogy színészek, – ma itt énekes előadás lesz…
S néki, – noha borzong még a gondolatától is, hogy meg kellene őket hallgatnia, – még sincs ereje, hogy felálljon…
Kinn didergetős, őszi szél sivít, – hallani, amint faleveleket seper… – Az úton már alig jár valaki – nagy ritkán még nehéz csizmák koppanása hallik – s elvétve nyikorog egy-egy megrakott szekér az ablak alatt. –
S idebenn a sivár lámpa fényénél felnőtt emberek illegetik magukat néhány paraszt előtt… – A másik asztalnál pedig pénzes kupecek ülnek – s szemmel látható, a színészek mennyire óhajtanák tetszésüket megnyerni.
Dániel már délután óta itt ül. Kezdetben a tulajdonos fiát figyelte. – Ravasz, rosszindulatú, dologtalan kölyök lehet, – állapítja meg magában. – Sokat nevet, egyik lábáról a másikra áll, – lézeng s minduntalan odamegy a tükörhöz fésülködni. – Körülötte az egykedvűség…
– Mindenütt jó, de legjobb otthon, – mondja közben egy távozó utasnak.
S ide-oda jár, aztán kártyázik egy vasutassal, minden pillanatban rágyújt és gyakran a homlokára üt. – Nyilván: nem tudja, mit tegyen életerőivel: – hiszen duzzad, – még fiatal!… – S már megint itt az este: – elmegy tehát egy kicsit sétálni, – vagy valami lányokhoz… – – Most az egyik énekesnő körül legyeskedik. – Milyen jó, hogy ez nem az ő fia, – gondolja Dániel.
Vannak itt továbbá konyhában élő lények: – a tűzhely örökös füstjében terpeszkedők, kik az életüket hámozással töltik…
Egykedvű, lassú vándorlás ez! Unalom és nagy, nagy lassúság!…
Ülnek és sokat esznek… Néha pedig énekelnek…
S Dániel ott ül köztük, – összeszorított szemöldökkel, szigorún s úgy hallgatja trágár nótáikat, – a bíró hivatásos tárgyilagosságával.
– Úgy látszik, ez a világ mégis csak a kergék világa.
– Leülnek vigadni s azt sem tudják, minek örüljenek oly nagyon, – s összeütik tenyereiket, mint a bolondok…
– Néha már egész olyanok, mint valami leitatott, kótyagos madarak… –
– S micsoda pocsolya! – Vajon lehetséges-e, hogy néki valaha… Hogy ő kedvet talált volna ilyesmiben?…
– S még utódokat kívánjon az ember?… Szegény ártatlan gyermekeket, akiknek ezt a sok badarságot mind ki kell majd kóstolniok?…
– Hogy céltalanság tovább tenyésszen?…
– S ebből a vérből… ebből az ő megátkozott véréből?…
– Vágyaink vannak, tehát céljaink is vannak, – de a természetnek semmi célja velünk… S a fejlődés is: csak véletlen játékossága!… – Ami pedig a logikát illeti… No igen, – tudjuk már… – Ez a mi vigaszunk…
Felállott s menni készült.
E pillanatban az egyik énekesnő melléje perdült s mielőtt védekezhetett volna, – a nyakába ugrott s egy csókot cuppantott arcára. –
Az asztalok felől nevetés hangzott. – A tulajdonos fia tapsolt.
S az öreg Dániel vörösen az undorodástól, nem tudta mitévő legyen.
A kifestett, kövérkés dáma még egyre ott csüngött nyakán s az egész társaság hahotája közben lassan csókolgatta, – s „pubikám”-nak, „kincsem”-nek nevezte…
– No de végre is… Mi lesz kérem?… Hajlandó ön engemet már békében hagyni? – dadogta Dániel vérvörösen.
Aznap éjjel pedig már nem aludt semmit. – Derékfájása volt és ismét félelmek vettek erőt rajta. – Elhatározta, hogy hazautazik.
Még annak sem tudott már örülni, mikor reggel váratlan szerencse érte…
Gépiesen, – már csak szokásból, – beszédbe elegyedett egy kofával, – s újra kezdte mondókáját, hogy ő voltaképpen keres itt valakit, – egy rokonát, aki Krakkóból jött ide lakni; – családi ügy, – örökségféle… – Az illető egy alacsony termetű asszony…
A kofa homályosan emlékezett egy kis-termetű özvegyasszonyra, aki rövid ideig itt lakott a városban… Üzletet akart venni, – de aztán elment innen… Ha ugyan az az!… Azt hiszi, hogy Marienhof-faluba ment… Dehát ennek már legalább húsz-huszonkét esztendeje!… Persze ő nem kezeskedik, hogy ugyanarról beszél… Alacsony termet, – vöröses haj, – ez megfelelne… Talán három gyereke lehetett…
– És a legidősebb? – kérdé Dániel.
– Honnan tudjam én azt uram… – Menjen el abba a házba, ahol lakott… Itt nem messze lakott…
A régi lakásán már nem tudtak róla semmit.
– Lehet, hogy fölültet, – gondolta Dániel. – Hiszen vannak emberek, akiknek az ilyesmiben örömük telik… – Nem baj!
Másnap éjjel két órakor mégis elutazott, – azzal az elhatározással, hogy ez az utolsó kísérlete… – Könnyen lehet, hogy az a krakkói öregember, – talán már azt sem tudta, mit beszél…
– Hát, – eltűntek, – ők is! – nyomuk sem maradt… Most már biztos, hogy nem is él! – gondolta komoran.
Csak néhány állomást kellett vonaton mennie. – Onnan az út nyolc kilométer Marienhofig.
Miután kocsit nem kapott, – elindult az éjszakai hidegben gyalog.
Az út nagy fehérsége bántotta szemeit s minduntalan könnyezett. – Borús gondolatokkal indult el, de aztán meglepően hamar megkönnyebbült.
A csillagok még sokáig hunyorogtak az égen, s ő, hogy ne kelljen az utat néznie, – felnézett a csillagokba.
Derűs könnyűség öntötte el nemsokára s nem félt többé a fenyegető haláltól.
– Talán ott fenn majd találkozunk, – mormolta félhangosan.
S elgondolta, hogy nemsokára el kell majd mennie innen s itt kell hagynia fát, erdőt, rétet s gyermekkora hű csillagait – s e sötétes hajnalon ez nem okozott néki fájdalmat többé.
Arra gondolt, hogy vajon hogyan is lesz? – Ha ő majd meghal: talán a semmiségbe távozik… Igen… De vajon ez a semmiség hol van? Vajon netán ezen a világon lesz-e, – fák erdők, sziklák és csillagok között, – vagy ez mind csak kis világ, ahhoz képest, mely kívüle terpeszkedik?… Vagy talán a semmiség maga is csak itt volna, – ebben a rendszerben, – a csillagok világában, – és oly törvények uralma alatt, melyek a lelket elkeserítik?…
– Ne lehetne innen soha, soha többé kiszabadulni, – gondolta és egy pillanatra megállott. – S ekkor érezte először életében, – mennyire szeretne már boldogan repülni!… E föld bilincseitől és törvényeitől elszabadultan! – S a lázadás kesernyés lendülete csapott fel benne – s egy kissé ki is tárta karjait…
Aztán arra gondolt, hogy hiszen ő a pokolba is kerülhet innen… ahol majd fürge kis ördögök gyújtanak alája… S e tréfás gondolatra jó kedve támadt s el is mosolyodott…
Meg-megállott hallgatózni…
Hallgatta az ébredő madarak álmos csicsogását fészkükön – s tréfálkozva felkiáltott nékik valamit.
Lassan mendegélt, – nézelődött, szimatolt, fülelt.
Mintha baráti búcsút akarna venni a természettől – utolsó vidám és mohó lángolással.
Később valami lomha árnyékok indultak meg a földeken: – a derengésben felhők jártak felette, oly nesztelenül, mint a tolvajok – s ő nevetett rajtuk s megfenyegette őket botjával.
– Ilyenkor titkokat lehet megtudni, – jutott eszébe egy cselédlány mondása gyerekkorából.
Egy távoli hegyoldalon még késői tűz piroslott.
Nemsokára pedig nehéz lépések közeledtek felé: – valaki elment mellette… s mikor fegyvere csörrent, – Dániel megrázkódott az érthetetlen gyönyörűségtől…
Legbuzgóbban pedig a csillagokat figyeli, e hű őrzőket, – oly mondhatatlan vágyakozással, mint valaha gyerekkorában…
S már sötét-vöröses fénybe borult e gömbölyű világ, mikor utolsó stációként az éjszakában, egy kőszent állítá meg útján… Feje mögött a lángözön, karján az irgalmas Jézus… Kővé váltan, kérő, esengő mozdulattal állott ott szegény – mily magánosan! Mintha már senki sem élne körülötte e kihalt föld tengerén, – csak ő, a néma jel: hogy itt élet volt valaha…
S amíg nézi, amíg barátkozik vele, – a világ mind jobban tárul és szélesedik s nemsokára szép volt a vidék is! Itt is, ott is patak villan, – bársonyos lankák, lágy hullámú rétek fénylenek szemei előtt – s a magas fensíkok tiszta világa int a messzeségben.
Lassan ment felfelé, hogy ki ne merüljön, hogy elég ereje legyen ez üde, légies boldogsághoz…
Az út mellett, a dombocska tetején egy kocsma állt, – innen messzire lehetne látni!
Bement tehát – s egy öreg fa alá ült a kertben.
Sokáig ült ott magánosan, önfeledten, a messzeségbe nézve.
Már magasan járt a nap s melege megborzongatta: – ettől feleszmélt.
A kezeit dörzsöli és vár. A házban nem mozdul senki.
S ekkor egészen érthetetlenül régi szomorúsága vett erőt rajta: s ő ott pihent most elhagyottan, tompa fényű szemekkel, magába süppedve.
Egy kíváncsi tekintetű szolgáló-féle jött ki nemsokára a házból. – – Fecsegett s még azt is megkérdezte tőle, hogy hová igyekszik ezen a vidéken…
Ő nem felelt. Az emberek közelsége még jobban kimerítette.
Kinn az úton pedig ezalatt megélénkült a világ. Szekerek jöttek-mentek, – teheneket hajtottak arra nagy kiáltozással… Már néhány vendég meg is itta borát és sietve távozott.
Ekkor egy fiatal férfit látott a ház mögül a kertbe jönni, – vállán valami korpás zsák s az ujjai közt egy szalmaszálat forgat.
Lassan, féloldalt hajolva, nehézkes lépésekkel jön, ledobja a zsákot s megtörli homlokát. Aztán Dániel felé fordul.
S e pillanatban Dániel egy irtózatos ütést érez a szívén és meredt tekintettel, lassan felemelkedik.
– Ki az? – akarná kiáltani rémületében…
A fiatal férfi pedig feléje jön s barátságosan megszólítja:
– Megizzad az ember, – mondja vidáman nevetve. – Hova igyekszik uraságod?
– Én?… én… ide… a szom-széd-ba… – dadogja Dániel s visszaesik székére. –
– Mi lett belőle! – Istenem!… az én fiamból, susogja bólogatva.
A férfi is leül a szomszéd asztalhoz.
– Lehetetlen! – Lehetetlen, – mormolja most Dániel félhangosan.
És sokáig, dermedten nézi. – Le kell hunynia a szemeit, mert szédül.
– Nem szabad feltűnést kelteni, – gondolja, – meg kell nyugodni!
S ekkor hunyt szemei előtt gyerekkorából egy furcsa kép szalad át.
Egy menyétkét lát, amint ide-oda szalad, furcsa, ismeretlen, finom hangokat hallatva, – fűszáltól-fűszálig menekül, – nyújtogatja finom kis nyakát, – meg van fogva szegény. – – S oly mély szánalmat érez most iránta, hogy majdnem elönti a könny.
Különös, – hogy erre sem gondolt még soha.
S ott látja magát is, mint matrózruhás fiút, – lázas izgatottságában – mohón, – ujjongva…
S úgy megundorodik saját magától, hogy legszívesebben elátkozná egész életét…
De felzaklatott szíve lökései újból megszédítik. Fel kell nyitnia szemeit.
A fiatal férfi még ott ül és előrehajolva bámul maga elé.
A halántéka körül és a szájánál ismeretlen vonások. A homlok hajlása is más… S mégis, mintha ő maga, Dániel ülne ott, újjászületve, fiatalon.
Lehetetlen, – lehetetlen, hogy tévedjen! Hisz olyan lágyság önti el e pillanatban is a szívét… Hiszen türtőztetnie kell magát, hogy oda ne rohanjon és le ne boruljon előtte…
A fiatal férfi pedig újból megszólal:
– Eső lesz, – mondja Dánielnek, – ma túlforró a nap! – Róza! – kiáltja aztán a szolgáló felé.
Tájszólásban beszélnek – s a hangja idegen… Nyers és fénytelen, a kiejtése nőies. – Dániel hallgatja s kissé megpihen ezalatt:
– Hátha mégis csak tévedett, – mondja magának… Hiszen oly betegesen izgatott ő már!… Ez a hang, – mégis csak, – egy idegen világ!…
És sokáig nézi, hallgatja őt – s minden szavát a lelke mélyéig meríti le, hogy hozza fel onnan elsüllyedt ifjúságát.
De belül most dermedt csend honol.
– Talán… talán mégis csak… talán tévedett!… gondolja most és sóhajtani akarna…
De e pillanatban valaki éles hangon kiált feléjük a ház felől.
S a küszöbön egy idős asszony áll, hunyorgatva az erős napban.
Alacsony, száraz termet, kemény arc, sovány vállak, – szúrós, bizalmatlan tekintet…
Dániel most őt vizsgálja hosszan s nem talál benne semmi ismerőst.
Egy pillanatban találkozik is tekintetük, – de az asszony szemetükre hullámot nem vet.
Ősz fürtök csapódnak homlokára – s a száját most összeszorítja…
De íme: egyetlen haja-szála vöröses fénnyel ragyog a napban.
Ezt a hajszálat sokáig nézi Dániel. – S most már egészen biztos a dolgában.
Egy ideig még a szívéhez szorítja a kezét s aztán feláll.
Azonban: – szóváltást hall s ez megállítja.
Anya és fiú éppen pörölnek egymással. – A fiú lágy és tehetetlen… – alig tud mit felelni, – éppen mint ő maga.
– Neked mindig vannak kifogásaid, – hallja most az asszony hangját… Már látom, ha én nem leszek, ott fogsz felfordulni a szemétdombon…
– Ha ma eső lesz, – az a széna kinn rohad, – te meg itt ülsz… Talán kifáradtál attól a zsák liszttől… Lusta népsége!…
S azzal eltűnnek a ház mélyén. Belülről még hallik az asszony perlése, – aztán csend lesz megint…
Dániel pedig körülnéz. – A ház kőből épült… A kert nagy… Úgy látszik: jómódúak lehetnek… S mindenütt rend és tisztaság…
– S ő most megbontsa ezt a rendet?…
– Mi volna itt, – ha ő most megszólalna!… – e gondolatra elönti a vér s nagy ellenkezések zúdulnak fel benne.
– Mit akar ez itt? – fogja mondani tekintetük…
– S miért is szóljon?… – Mikor ez úgyis egy teljesen idegen és ellenséges világ… Mikor ki tudja, – mit adott át a vér! – Hiszen érzi, – hogy talán ez a fiú – talán ez is azt szívta magába, – a lelke azt kapta örökségül, hogy őt gyűlölni kell… – Legjobb volna innen – most – mindjárt elmennie…
– Csupa ellenség! – mit keres ő még itt, e földön?…
Kimerülten néz szét maga körül s aztán újra feláll s mégis csak bemegy a házba.
Az ablakon csipkefüggönyök, – szelíd csend, – s az asszony ott áll egy nyitott szekrény előtt…
– Kérem, – kezdi ő, – valamit szeretnék Önnek mondani…
Az asszony nem fordul egészen feléje. – Úgy látszik, még mindig rosszkedvű.
– Beszélni?… Véle?… Mit akarhatnak véle beszélni?… – s bizalmatlanul végigméri s tovább rakosgat.
A fiú is feláll s kissé gyanakodva nézi…
– Csak nem kéregetőnek tartják? – vagy talán ügyvédnek? – jut hirtelenül eszébe.
– Egy régi dologról óhajtanék beszélni Önnel… – családi ügy… – folytatta tompán.
– Családi ügy? – kérdi az asszony idegenkedve s még jobban csodálkozik. – Most már siet egy kicsit, – de még ott hagyja állani. – A fiatal férfi pedig sétál, s hol az anyjára, hol rá néz bizonytalanul pislogva.
– Magános emberek, – gondolja most magában, – s a magány szívtelenekké tette őket… zsugoriak és rosszak…
– Tessék, – mi tetszik? – kérdi most az asszony hidegen s eléje áll.
S ő alázatos hangon kéri, – jönne ki vele a kertbe.
– A kertbe?… Minek a kertbe?… De hát mit kíván Ön tőlem tulajdonképpen?… Úgy látszik: izgatott lett. – Gyors lépésekkel megy előtte.
– Tessék?
Dániel most már mosolyog. Valami derűt küldtek valahonnan az istenek s ő teljesen nyugodt.
– Tessék egy kicsit leülni, – mondja szívélyesen.
Ez a hang, – úgy látszik, – valamelyest megnyugtatja az asszonyt, – bár szemei még fürkészőn rajta függenek.
S Dániel lassan kezdi: – Hogy ő ismerte az apját, az öreg cipészt s erre járván érdeklődni jött, hogyan megy sora?…
Az asszony tekintete e pár szóra hirtelenül felmelegszik. – És éppen az a puha barátságos fény ragyog fel benne, amelyre, most, hogy nézi, oly jól emlékszik.
Íme, most már mosolyog is… – Üde, meleg mosoly: ez is mily ismerős!
– Igazán ismerte?… – No ez szép!… igazán szép!… De hát hogyan jött Ön ide?… S honnan tudta meg, hogy itt vagyok… – A világ végén!…
– Hát, – elég messze van, – mondá Dániel… De a vidék igazán gyönyörű…
– Hiszen szép, – szó sincs róla… De mi már megszoktuk, – felelte és sóhajtva elhallgatott. – Talán turista útra tetszett errefelé jönni, – ugy-e bár?… Erre sok túrista jár ám, de persze nyáron…
– Nem vagyok turista, – nem is azért jöttem, kezdte ő, de elakadt… – S vajon mért költözött ide, – ilyen messzire a régi világtól? – ha szabad tudnom… – folytatta aztán elterelőn.
– Hát Istenem! – Nagy sora van annak! – válaszolta s újból sóhajtott… Az ember küzd… és bizony a végin meg is unja azt a sok embert… – – Szóval Ön ismerte az én szegény apámat?… De hát, hogy van az, hogy én sohasem láttam Önt, – folytatta aztán ismét bizonyos nyugtalansággal… – És – látott uraságod engem valaha?…
– Igen, – mondá Dániel.
– Úgy?… Hiszen az lehet is… Én már – az igaz – nem jól emlékezem… Elromlik az ember feje a sok gondtól… És bizony az idő is ide s tova eltelik…
– Csak azt nem értem, – mondta aztán derültebben, – hogy Ön ekkora fáradságot vett magának… – Ez igazán szép Öntől… Lám, az idegenek sokszor barátságosabbak, mint a rokonok… – Nem is hittem volna, hogy valaki még ennyit fárad én értem… – folytatta kissé kesernyésen… – De hát miért is tetszett tenni?
– Ön tehát nem érintkezik a rokonaival? – kérdezte Dániel.
– Nem, – felelte energikusan, – elég volt!… Rossz emberek mind – és meg is csaltak…
– A nővére is?
– Ő – talán nem, – de a férje… – De bocsásson meg, én még mindig azon töröm a fejemet,… hogy hogyan lehet az?… Hogy Ön igazán oly kedves irányomban… és itt, a világ végén felkeres… – Hadd kínálom meg legalább valamivel… – És gyalog jött?… – remélem most aztán itt marad nálunk egy pár napig… – Mi ugyan oly szerényen vagyunk… – s ez utolsó szavaknál ismét meggondolás és gyanú ébredt a szeme mélyén…
– Ó szó sincs róla, – szó sincs róla!… – én mindjárt vissza is fordulok…
– De valamit csak eszik… – s felállott. – Dániel azonban megfogta a kezét.
– Nem, kérem, – maradjon!… Jobb lesz, ha kihasználjuk ezt a kis időt… – Inkább beszélgessünk egymással szép nyugodtan, – kérlelte most már kibuggyanó melegséggel. – – Mert ki tudja, – találkozunk-e megint… Hiszen mi már bizony mind a ketten… bizony…
– Mondja már ki uram, – nem szégyen, – öregek vagyunk, – szólt és nevetett. – Ön még talán nem is annyira, – folytatta elkomolyodó szemmel nézve Dánielt, – mégis, – férfi az más!… De ha egy asszony már ennyi idős!… Tudja-e uram, hogy én már közel vagyok az ötvenhez… Meg a sok gond is elvett néhány évet…
– És hogy lehet az, hogy rám ismert?…
– A haja színéről…
– Úgy?… – pedig azt hittem, egészen ősz vagyok… – És mondja meg már kérem, ki igazította Önt útba… Mert, hogy ide feltalált – ezt csodálom legjobban…
– Én erre utaztam, tetszik tudni… Hivatalos ügyben… Egy örökség!… és a címét már régen tudtam Krakóból…
– Úgy?… – És a nővérem iránt is tetszett érdeklődni?…
– Nem, – felelte Dániel.
– Csak irántam?… Hát hova írjam ezt?… Mily kedves Ön, – igazán!… – – Talán bizony tetszettem Önnek valaha? – kérdezte nevetve. – Hiszen én nem is voltam éppen csúnya… azt nem lehet mondani… De hogy mi lett belőlem?! – Sajnos!… –
Az utolsó szavaknál Dániel kezei már remegtek s el is sápadt…
Ámde egy belső hang most is azt parancsolta: nem!
S rögtön utána képzeletében látta az asszonyt, amint halálos döbbenettel arcán szalad be a házba, – iszonyodva, mint aki valami nagy betegséget hord magában – s erről felvilágosítják…
Elhallgatott tehát.
Az asszony pedig kedvet kapott emlékezni és beszél…
– Ha ön uram, ismerte az apámat, – kezdi az apjával… Aztán a nővérét említi – majd néhány rokonát… – nem tudja, ismerte-e azokat is?… – És ismét távoli sorsok merülnek fel a messzeségből.
– És a férje, – kockáztatja meg a kérdést Dániel.
– Ó – a férjem! – feleli és sóhajt. – Azt sem tudom mi van a szegénnyel…
– Úgy hallom, hogy vörös hajú volt… – Vagy tévedek?…
– Hogy ön milyen jól tud mindent!…
– És… én úgy értesültem… – már bocsásson meg… hogy ő nagyon emésztette magát, mikor Kegyed elvált tőle…
Az asszony azonban e szavaknál elkomolyodott. – Összehúzta szemöldeit és megvillant benne a régi gyanakvás.
– Ne haragudjék rám asszonyom, – mondja most Dániel… És legyen egész nyugodt kérem… – Én nem a mások ügyében vagyok itt!… Sajnálom is, hogy ezt érintettem…
– Ó – nem baj! – nem baj az… – felelte homlokára téve kezét. – Hiszen nem titok!… Hallottak erről sokan… – Ha ugyan emlékszik még valaki az ilyesmire…
– Én nem tudtam szeretni, – folytatta kis idő után elgondolkodva, de szomorúság nélkül…
– Hát kit tudott szeretni? – kérdi most Dániel könnyedén és mosolyogva…
Maga is csodálkozik, mennyire elégedett – s mily jól érzi magát itt!… Mint aki hosszú tévelygés után végre hazaérkezik.
– Nos, – hát kit szeretett, ha szabad kérdenem?… Vagy nem mondhatja meg?…
– De uram, – hát honnan tudjam én azt ma már! – Régi dolgok ezek s az ember lassan mindent elfelejt… Talán még azt is, hogy valaha fiatal volt… De ön itt kiveszi a legnagyobb titkaimat, – mondá nevetve – s én még a nevét sem tudom… És hogy hová való?… Semmit sem tudok!
– Én?… Én?… – dadogta most s felállott.
Még csak néhány szívlökést kellett legyőznie. Felzaklatott szervezete aztán megnyugodott s ő visszaesett ismét abba a tompa szomorúságba, mely lelkének hazája volt.
– És… és hány gyermeke van Önnek, – kérdezte még maga elé meredve.
– Ez a fiam van – és két leányom Grazban… Az egyik egy tanító felesége,… a másik szegény… az bizony nyomorék és most egy kicsit náluk van vendégségben…
– Ez egy idegen világ! – sóhajtja Dániel s érzi, hogy nem mond most magának igazat. Mert fel-felszakad ám a mélyből az a sugallat is, hogy bizony, most már nemigen kellene innen tovább menni, – hanem itt kellene szépen maradni ezen a szép vidéken – s itt tölteni el ezt a pár napot – a halálig.
De mégsem így tett. Nehezen szedelőzködött és elbúcsúzott az asszonytól. S mikor fia kijött a kertbe, hogy elköszönjön tőle, – ő eléje állott és némán, forrón sokáig rázta annak két kezét… S oly izzón nézett szemébe, – mintha égő, száraz tekintetével, a lelke legmélyét akarná megszólítani…
Talán e tekintettel mondani is akart valamit… Valamit örök búcsúképpen, – tanácsképpen az örökkévalóságig… – Ki tudja? Ők csak annyit láttak, hogy ajkai némán remegnek…
De azt ők is, – az anya és fia is érezték, hogy valami titokzatosság leng alakja körül… – mert, mintha nem akarták volna még elengedni, – karjuk még néhány pillanatig kitárult a távozó után…
Meglepve, zavartan – s felindulva kísérték eltűnő alakját – s ő érezte, hogy háta mögött mint a derengés: mozdul meg bennök a sejtelem…
Ő jól érezte ezt és ment az úton lehajtott fejjel s nem nézett vissza többé. Mint aki nem emlékszik múltjából semmire már, oly tiszta volt szíve s oly megbékélt – s mint aki jóvátett ma mindent, amiért eddig életét hibáztatnia kellett.
Csak későn délután lett újra nyugtalan… Apró aggodalmak pattantak fel benne… – s a szíve ismét reszketni kezdett a szenvedés indulataitól.
– Ez egy idegen világ! – susogta most magának megnyugtatásul, – de nem tudott többé megkönnyebbülni.
Valami egyre nyomasztotta s könnyeket tolt ki beesett, fénytelen szeme gödreiből…
S mégis: – egyre jobban távolodott e vidékről, hogy visszatérjen abba az ismerős világba, ahol Júdásnak nevezték nemrég s becsapták előtte az ajtót.
