III.
III.
A kétféle rajz, a műszaki és művészi, amint mondottam, teljesen ellentétes menetű szellemi tevékenység folyamata és eredménye. Létokuk és létcéljuk is egészen különböző. A magyarázó és a művészi ábrázolás csak az egészen primitív, a gyermeki fokon látszik egyneműnek, miként, hogy biogenetikai analógiával világítsam meg a dolgot, az emberi és az állati embriót a fejlődés bizonyos kezdeti stádiumaiban alig lehet megkülönböztetni egymástól, s az előbbi oly szervek nyomait viseli magán pl. (kopoltyúk), amelyekre a fajnak már szüksége nincs, a magasabb rendű keresztül megy az alacsonyabb rendűnek fázisain az egyén az egész faj fejlődési fokain, s csak a továbbfejlődés folyamán különböződnek el végleg. Ugyanígy van ez a különböző szellemi tevékenységekkel is ezek fejlődése folyamán.
A szellemi és fizikai életfejlődés különben is sok analógiát mutat. Minél alacsonyabb rendű valamely organizmus, annál kevesebb szerve van a különböző életfunkciók elvégzésére. Pl. az amőbánál a táplálkozás, szaporodás, helyváltoztatás azon egy szerv: az egyetlen sejt funkciója. Az élet fejlődése folyamán ezen fundamentális életfunkciók elvégzésére külön speciálisan alkalmas sejtcsoportok, vagyis szervek alakultak ki. A természet egyre összetettebb organizmusokat produkált, míg számtalan és sok irányú kísérletezés, sikeres és sikertelen próbálkozások után létrehozta a legtökéletesebb berendezésű szervezetet, az embert, s az emberi értelmen a belátáson alapuló társulás a társadalmi organizmust. A magasabb rendű organizmusnak minden életfunkció számára speciális szerve van, s a szervezeteknek az állandó tökéletesbülésre törekvő alakulása: ez az evolúció. Az evolúció tehát differenciálódás a funkciókban, s az ezek elvégzésére alkalmas szervekben. A természettudományi gondolkodás ezen megállapítása egészen logikusan alkalmazható az oktatásban is, ami nem egyéb, mint az egyén szellemi kifejlődésének a mesterséges előmozdítása. A legalacsonyabb fokon az oktatás egyetlen szerve a tanító, föllebb a munka megoszlik, minden ismeretág külön oktatót kap a középiskolában, ahol a nevelés az általános tájékoztatás munkáját végzi a különböző szellemi területeken, hogy az egyén felismerhesse hajlamait, képességeit, amelyek irányában specializálja aztán magát a legfelsőbb fokon, a nagy organizmus, a társadalom számára.
Mi annyira különböző célú és természetű két funkciónak, a műszaki és művészi rajzoktatásnak ugyanegy szervet akarunk kreálni, holott e kétféle rajzi kultúrát, illetőleg maga a természet már közvetlenül is döntött, amikor talentumot, külön reávalóságot oszt ki az individuumok közt. Azért meggyőződésem, hogy: ha intézetünk mindkét féle rajzi kultúrának jó munkásokat, jó tanárokat akar adni, a természet rendjét kell követnie: differenciálni, vagyis a képzést specializálni.
Erre az ellenérv itt a Bizottságban az volt, hogy történt már ilyen irányú kísérlet, adtak ki kétféle rajztanári oklevelet, de ez nem vált be. – Nem tudom ugyan, miért nem vált be, de nagyon meglehet, hogy így van. – Én csak a logikát kifogásolom, amely ebből a princípium hibásságára következtet. Ha nem vált be, nem az elv, hanem a kísérlet nem vált be. – Ha egy elv helyességét felismertük, keresni kell tovább a kivitel helyes formáját.
Eddigi fejtegetéseim röviden két konkrét pontban összegezhetők: 1. Hogy a Rajztanárképző a képzőművészeti kultúra szempontjait tegye a magáévá egészen, mert ez az életben és a nevelésben egészen el van hanyagolva. – A praktikus szempontok itt kontemplált, még nagyobb érvényesítése esetén semmi ok sincs arra, hogy a Rajztanárképző külön iskola maradjon, egyesülhet az Iparművészeti Iskolával, vagy beleolvadhat a Műegyetembe. – 2. Ha iskolánk a műszaki rajzműveltséget is programjába veszi mégis és a középoktatás ilynemű szükségletei számára is óhajt tanárokat adni, akkor: specializálnia kell az oklevelet és a képzést.
Szomorú tapasztalat, hogy a közfelfogásban a legkétségbeejtőbb tájékozatlanság uralkodik, a rajzműveltség és általában a művészet jelentősége felől. Az új tanterv, mint hírlik, azzal a veszedelemmel fenyeget, hogy a középoktatásban az eddiginél is kevesebb, tehát majdnem semmi teret sem akar adni, mint „nem hasznos tudnivalónak” – a rajzi és művészeti elemnek. – Mert az élet követelményeivel való kapcsolat a praktikus követelmény, a középoktatás „szakértőinek” a vesszőparipája. Ámbár a betűműveltség smokkjai a művészetről valószínűleg minden szépet és jót elismernek – elméletben s a nyomtatott esztétikának minden frázisékszerét ráaggatják szükség esetén, azért mégis száműzik, helyet nem adnak neki. – Pedig a praktikumra vonatkozólag – mellesleg megjegyezve – következetlenek, mert vajon a latin nyelv s az egész nyelvészkedő nevelés, a humaniórák mi összefüggésben állnak a durva, mindennapi hasznossággal? Hogy az általános kultúra hivatalos kertészei közt ilyen felfogás lehetséges, ez mutatja, hogy a tanítás, a propaganda, a szó és betű minden hatalmával mindent el kell követnünk ott, ahol az általános műveltség alapjait rakják le. – Aki ma harmonikus összkultúrát el tud képzelni művészet nélkül, annak műveltségéből bizonnyal hiányzik ez az elem. – Az ilyen ember szellemi felszerelését abban a boltban szerezte be, amelyben a művészetről való fogalmak nem voltak raktáron: a mai középiskolában, és ha az élet különösen kedvező körülményei vagy a reá való hajlam nem serkentette a hiány pótlására, egész életére művészeti analfabéta maradt. Ennek az analfabétaságnak egyik jellemző tünete, hogy az illető nem tud róla és többnyire el sem hiszi. – A vidéken nevelkedett átlagos lateiner-intelligencia nem is eszmél arra, hogy művészet is van a világon. – Mert a középiskola nem tanítja, hogy az emberiség életében milyen fontos tényező a művészet, s a cselekedetek, a gondolkodás és érzésmód, s a korszellem mily pregnáns kifejezője. – Ennek a tudása nélkül is nyugodtan főispán, képviselő, vagy kúriai bíró lehet valaki, sohasem lesz hátrányára, hogy Rembrandtnak nevét is alig hallotta és hogy Menelik négust híresebb embernek tartja Michelangelonál. – Keserves adomákat lehet az úgynevezett művelt középosztály átlagáról – ebben a vonatkozásban összegyűjteni: (pl. igaz való egy miniszter esete, aki egy kitűnő festőnknél műterem-látogatást téve, a képek előtt kissé zavarodottan azt a mentegetőző nyilatkozatot tevé, hogy ő biz nem igen ért a festészethez, mert fiatalsága óta mindig csak „komoly dolgokkal” foglalkozott).
A mai művészeti produkció közéletünkben nem játszik olyan szerepet, hogy a középiskolai nevelés hibáit ellensúlyozhatná. – A napi sajtó s a többnyire üzleti jellegű időszaki kiállítások éppen nem alkalmasak arra, hogy a helyzetet javítsák. – És a sors iróniája, hogy a művészeti analfabéták gyakran kerülnek abba a helyzetbe, hogy a művészet sorsára az életben és az iskolában befolyást gyakorolhatnak, sőt annak mértéket, irányt adhatnak. – Mintha kasztráltak szabnának a szerelemre törvényt.
Így áll a művészet ügye az iskolában és kint az életben. – Az orvoslást a nevelésnél kell kezdeni. – Hallom az ellenvetést: ez nem tőlünk függ. – De hiszen alapjában kérem semmi se tőlünk függ: bizottság tervez, miniszter végez. – De akkor kár is ankétezni, ha hitünk ily ingatag a változtatás, a javítás lehetőségében. – Itt minden javaslat, minden indítvány végén visszatér a refrain: „Ha az illetékes tényezőket sikerülne meggyőzni”. Hát meg kell kérem győzni! Az új középiskolai tanterv semmi fontosságot sem tulajdonít a látási kultúrának, amint értesülünk. – Ez a jövő művészeti műveltségét gyökerében fenyegeti. – Ennek a bizottságnak, illetve a Főiskolának magának fel kell emelnie szavát ez ellen, mert ki más tegye ezt több kompetenciával? Ez közügy és közügyben nem szükséges a megkérdeztetést bevárni. – Vesse latba a Főiskola egész szellemi tekintélyét, érveit, tudását, küzdjön minden fegyverrel az inkompetencia barbarizmusa ellen, amely a látási műveltséget fenyegeti. – Egyes ember kitartó harcának is lehet foganatja, hát még egy ilyen testület állásfoglalásának. – Csak két dolog szükséges hozzá, az igazság ereje és a meggyőződés tüze. – Én ezen extra muros való akció megbeszélését is e bizottság feladatai közé sorolnám, tisztázva előbb – természetesen – magunk közt még sok fontos kérdést.
