Szegedy István: Politika és erkölcs
Szegedy István: Politika és erkölcs
Erkölcsös a politikai cselekvés, ha hasznos s a fejlődést szolgálja és erkölcstelen, ha káros s a fejlődést visszaveti. Hogy a politikai cselekvés az utilizmus evolucionizmus fenti követelményének eleget tehessen, egy az exakt tudományok módszeréhez hasonló eljárásra kellene építenie, azaz előre meghatározásainak a jövőben be kellene következniök, mert csak így kerülhető el az, ami káros és csak így biztosítható a fejlődés zavartalan menete.
Annak ellenére, hogy ez a feltétel általában alig teljesíthető, a felelősség mégis, mint a jelenben cselekedettért a jövőben való számonkérés előrebocsátása, heteronom és autonóm követelmény.
Az emberi cselekvések között a politikai a legfelelősségteljesebb. Jelentősége a legáltalánosabb, hordereje a legmesszebbvivő, mert tömegek jelenje és jövője fölött dönt és tömegeket mozgat.
Jelen sorok a felelősség szempontjából foglalkoznak e kérdéssel s ennek alapján igyekszenek feleletet adni arra, hogy miként kell lejárnunk, hogy politikai cselekvésünk erkölcsös legyen. A politikának erkölcsös közcselekvésünknek kellene lennie. Ez csakis az emberi együttélésről tudományosan megalapozott ismereteinkből folyhat. Ha megállapítom a társadalmi jövőt előre bizton meghatározó megismerésünk jelen mértékét, akkor megállapítottam a felelősség mértékét is, melyet túl nem léphetünk, mert felelőtlenül cselekedni: erkölcstelen.
A fogalomképzés, mely az ismétlődő élmények azonosságuk folytán kiemelkedő elemei kiválogatásának folyamata, először is a sokszerű fogalmakat veszi munkába. Azokat egyszerűekre, illetve általánosabbakra bontja, melyeket aztán önkényesen új, mondhatni tisztább sokszerűekké állít össze. Ha kielégíti ez önkényes összeállítás az előre-meghatározás feltételét, úgy tudományos. Legáltalánosabban kifejezi a tudományos előre-meghatározást a törvénybefoglalás. Ám a társadalom törvényeinek szintéziséhez, sőt még sokszerű fogalmainak az analíziséhez sem jutottunk el. Kivételt képez a statisztika, mely az analízist már többé-kevésbé végrehajtotta, de törvényképzésre még képtelen. (Amint ezt alább ki fogom fejteni, a statisztika a társadalom előre-meghatározásához, mint a matematikai okság kielégítése, önmagában még nem elégséges.) Csodálatos tökéletlensége az emberi elmének az, hogy éppen a hozzá legközelebbi sokszerű fogalmak felbontását s az ezeket tárgyazó törvényképzést nem éri fel. Legkevésbé ismert előttünk az Én s egy még fel nem állított sorrendben, a mindennapi élet többi jelenségei. A tőlünk távoli égitestek ismeretét ha kielégítenünk nem is lehet, mert a maradék nélküli megoldás a tudományos fejlődés határesete, számos törvénybe foglaltuk, a pénzről ellenben, bár azt századok óta használjuk és mennyiségében pontosan számon tartjuk, babonák járják. Az emberi elme e sajátos tökéletlensége onnan ered, hogy a társadalmi jelenségről alkotott fogalmaknak a teljes okozatiságot, azaz a rációt, a kauzát, a matematikai okságot és még a motivációt is ki kellene elégíteniök. A motiváció, mint a cselekvés oksága, az erkölcs területére utal.
További nehézséget okoz a társadalmi jelenség és a társadalmi tudat természete. Társadalmi jelenség az a történés, mely egyes társadalmak tagjait kivétel nélkül foglalkoztat. Ilyenek pl. a kereszténység, tényleges háború és béke, népek önrendelkezése, integritás, stb. Társadalmi tudat annak az észrevételnek szerve, mely a társadalmi jelenségre bizonyos ellentétek körein belül egységesen reagál. Ez a tömeglélek megnyilvánulása. Társadalmi, azaz tömegjelenségeket az egyéni tudat útján megismerni akarni, kevesek kiválósága. Míg az egyén a tapasztalat szerint ismétlődő élmények alapján rendezkedett be, addig a társadalom ennyire még nem jutott. A társadalomnak tömegtudata még fejletlen, mert nem elégszer ismétlődtek azonos elemeket tartalmazó társadalmi élmények, melyek ezáltal a többiek közül kiemelkedtek volna. A társadalom mintegy gyermekkorát éli e szempontból, tudata kaotikus. Innen van az, hogy mint tömeg még csak az indulatoknál tart és intézményei tulajdonképpen nem a felnőttek, hanem a gyermekek képességeihez és erkölcsnélküliségéhez vannak szabva.
A politikai cselekvés hordereje és felelős volta a társadalmi krízisek, a forradalmak idején mutatkozik legkifejezettebben. Ugyancsak ezek azok az élmények, melyek a társadalmi tudat fogalomképzésének anyagául szolgálnak.
A társadalom, mint személy feletti individuum, azaz élőlény, stacionär, mely normálisan dinamikai egyensúlyban van. És miként az élőlények életében, mint annak határai, két szaggatott pont van: fogamzás és halál, akként a társadalom életében is. Amerika felfedezése, az 1848-iki jobbágyfelszabadítás, vagy Svédország és Norvégia függetlenülése egymástól fogamzások; Róma bukása vagy a monarchia összeomlása a halál. E határok, a fogamzás és halál közötti változása a társadalmaknak azáltal jellemzett, hogy míg a társadalmi forma változhatik szaggatottan is, addig a társadalmi tartalom változása kizárólagosan folytonos. Helyesebben: a formát változtathatjuk magunk szaggatottan, a tartalom változását azonban folytonosságában nem befolyásolhatjuk. Ez következik abból is, hogy a társadalom személyfeletti individuum. A társadalmi forma és tartalom koordinált fogalmak, melyek a társadalom fogalmának alá vannak rendelve, s melyek felbontásukban fenti különbségre vezetnek. Ez ellentét dacára feladatunk nem abban áll, hogy e két fogalmat egymástól elkülönítsük, hanem abban, hogy koordináltságuk mikéntjét meghatározzuk.
A forradalmakból, mint ismétlődő élményekből kétségtelenül a társadalom formájának tartalmától való elszakadása emelkedik ki. – A társadalmi forma szaggatott változása maga a forradalom. – Itt két eset lehetséges. Vagy behozza a forma az előrehaladt tartalmat, mint az említettem 1848-iki jobbágyfelszabadítás, vagy Svédország és Norvégia különválása, avagy elszakad a tartalomtól, s a múlt vagy jövőbe ugrik, mint a legújabb magyar forradalom. Előbbi az egyensúly helyreállása, utóbbi az egyensúly megbomlása.
A politikai erkölcs szempontjából a kiegyensúlyozó forradalom nem vitás és ennek megközelítésére elegendő az egyensúlybontó forradalom vizsgálata. Rövidség okából, ha külön ki nincs az ellenkező fejezve, forradalom alatt a következőkben mindig az utóbbi értendő.
A társadalom csakis akkor lehet dinamikai egyensúlyban, ha úgy tartalmának, mint formájának változása folytonos. Utóbbi feltétel forradalom esetén nincsen kielégítve s így egyensúlyzavar áll be. Kérdés, hogy az idővel való egyensúlyra jutás mint következik be? A társadalmi egyensúlyzavarra érvényes Le Chatelier elve, melyet ő az anorgános világ tökéletes egyensúlyaira állított fel, s mely szerint a változás a változást előidéző okokat megszüntetni törekszik. (Az akció és reakció elvének mélyebb és dinamikai kifejezése ez.) Így a háború béketörekvést vált ki, a forradalmat ellenforradalom követi, a kereslet és kínálat játéka ugyancsak ez elv érvényességének példája.
Kérdés, hogy a forradalom lényegének és lefolyásának ez általános érvényű felismerése mennyiben értékesíthető a forradalom s a politikai cselekvés erkölcsi megítélésében?
Lényege szerint a forradalom tartama alatt mindig erkölcstelen, mert a tartalomhoz semmit hozzá nem tesz, hanem mint egyensúlyzavar csak ésszerűtlen és tarthatatlan állapotot idéz elő. A különben ésszerű forradalmi gondolat mozgásba hozatala után azonnal ésszerűtlennek mutatkozik, mert az élet nem az önkényes ésszerűség kielégítése csupán.
Lefolyása szerint a forradalom mégis erkölcsi kiegyenlítésre jut a jövőben, ha az egyensúlyozó forradalmat is magában tartalmazza, azaz az egyensúly beálltával a visszamaradt formák eltűnnek. Ez a gyakorlatban minden forradalmat követő ama törekvésből eredőnek látszik, mely kompromisszumok kötéséből áll és pedig azzal a célzattal, nehogy a rombolás, a forradalom megismétlődhessék. (Le Chatelier elve!)
Ez esetben a forradalom erkölcsi mérlege aszerint alakul, hogy felérte-e a kiegyensúlyozó forradalom kiváltása az egyensúlyzavar okozta áldozatokat?
A forradalom csírája a forradalmi gondolat, mely akkor erkölcsös, ha szükségszerűségének a természet szükségszerűsége megfelel, szabatosabban, ha a kauzalitás totális kielégítése az, azaz biztos előre-meghatározás. A forradalom talaja a tömeg, mely mindmáig erkölcstelennek mutatkozott. Erkölcsi fejlődése a társadalmi tudat fejlődésének függvénye. A politikai cselekvésnek annál inkább erkölcsös gondolatból kell kiindulnia, mert minden politikai cselekvés olyan egyéni kezdeményezés, mely tömegmozgássá lesz, azaz egy olyan folyamat, mely két, erkölcsileg nem egynívójú közegben folyik le. A forradalmi gondolat azonban ma még nem lehet a kauzalitás teljes kielégítése, melyet az egyéni kezdeményezés a tömegmozgás bizonytalan útjára ereszt. Legfeljebb a forma és tartalom elszakításának oly megkerülése, hogy a Le Chatelier kifejezte kiegyensúlyozódásban a visszamaradt formák eltűnésére számítunk. Olyan forradalom, mely nem a visszamaradt forma előrevitelének céljából keletkezik, hanem a tartalomra való tekintet nélküli hazárd játék, még a relatív erkölcsösségre sem hivatkozhatik. A társadalom fejlődéséről alkotott ama helytelen nézetek, melyek a forradalom utóbbi faját kiváltják, annak a különbségnek fel nem ismeréséből erednek, hogy míg a társadalom tartalmát nem szabhatjuk meg önkényesen, addig a formát, annak a szabadságunknak megfelelően, hogy a fogalmakat önkényesen köthetjük, igen. A forradalmi gondolat a kauzalitás részleges kielégítése ma csupán és pedig többnyire a rációnak és motivációnak.
A forradalmi gondolat előbbiek szerint mindig tartalmazza legalább az ésszerűség és erkölcs elemeit és nagyon valószínűtlen, hogy lett volna forradalom, melyet kizárólag gonosztevők kezdeményeztek és hajtottak volna végre. Forradalmár az a tudománytalan moralista, aki a kauzalitás részleges kielégítése alapján a társadalmi formát a tartalomtól elszakítja. A forradalom megmerészelői olyanok, mint a katona, ki hiányos fegyverzettel bár, de mégis harcba indul szent célokért. Olyanok ők, mint a trágya, mely maga nem termőképes, de azzá teszi a jövő földjét. A forradalom pedig figyelmeztetés arra, hogy a boldogtalanság úr ezen a földön.
A politikai cselekvés avégre, hogy a viszonylagos erkölcsösség feltételét kielégítse, nem szabad, hogy egyensúlybontó forradalomra vezessen. Ennek a gyakorlati követelménynek kellene uralkodnia a politikának úgy célkitűzése, mint benső és külső morálja fölött.
A célkitűzés egy más társadalmi állapotot jelöl ki, melyet a politika elérni hivatott. A gyakorlati célkitűzés akkor viseli magán a teljes felelősség bélyegét, ha nem szakad el az élet talajától, azaz a tartalmi folytonosságnak megfelelő formai folytonosságot hozza érvényre és megfordítva. Ez egyértelmű az emberileg elérhető legteljesebb előre-meghatározással. Ebben az értelemben erkölcsös az a politika, mely az átalakulásokat folytonosan, azaz dinamikai egyensúlyokként készíti elő, állapítja meg és foglalja intézményekbe. Ezt joggal lehet reálpolitikának nevezni, s ez az egyedül kormányzatra jogosult. Ezt kellene a «kormányképes» kifejezés alatt értenünk. A társadalom változásait ugyanegy társadalmi rend keretein belül is csak egy kurta spácium távolára láthatjuk előre. Új társadalmi rend kereteit írnunk politikánk homlokára annyit jelent, mint ruhát szabatni egy még meg sem született részére. Már értelmesebb egy elképzelhető más gazdasági rendszer formáit keresni csupán, bár ez sem egyéb elmegyakorlatnál, mely egészen a játékig vezethet.
Következőkben három politikai irányt teszek vizsgálatom tárgyává: a feudalizmust, a demokratizmust és a szocializmust. Legáltalánosabban abban különböznek ezek egymástól, hogy a feudalizmus és a szocializmus célkitűzéseinek vannak állandó erkölcsi elemei, a demokratizmusénak azonban nincsenek.
A feudalizmus célja maga a feudális rend fenntartása. A tartalom változtatása nem lévén önkényének alávetve, a formát akarja az időben visszafelé tolni. Ez akarat és a lehetőség ellentétéből a múlt kultusza ered, mely kétségkívül tartalmaz magasrendű erkölcsi elemeket. A feudális politika, mint rekonstruálás kevésbé problematikus, mint a szocialista, mely konstruálás, amaz ismeretlenekkel nem dolgozik, csupán az ismeretlen előtte, hogy az orgános idő nem megfordítható, hogy nem is idő az, hanem: tartam. A feudalizmus egy körben futó törekvés, mely újat nem akar. Minthogy csak ismert tényeket foglal magában, a felelősséget ezekre alapozza s a legkevésbé érzi. Innen van az, hogy a feudalizmus, bár kisebbségi politika, magát mégis oly biztosnak mutató formákban jut kifejezésre.
A demokratizmus célkitűzése a napi kurzus szerint változó, ami programjának megtett szép, de értelmükben ellentétes jelszavakban nyilvánul, mint: szabadság, egyenlőség és testvériség. E hármas jelszó összefoglalása az összes eseteknek és bármely változás esetén legalább egy érvényes. (Szabadkereskedelem és gazdasági egyenlőtlenség, stb.) A demokratizmus a formát a legkisebb spáciumra akarja eltolni s gyakran azt a benyomást kelti, hogy a társadalmi tartalommal tulajdonképpen meg van elégedve Ez a politikai irány, bár legkevésbé hivatkozhatik közelebbről megjelölhető erkölcsi célra, mégis legjobb iskolája az erkölcsös politikai cselekedetnek. Az egyensúly megbontását nem célozza, mert főleg a közeljövőben elvárható változásokra rendezkedik be, ellentétben programjával, mely, mint a hármas jelszó, messze a lehetőségeken kívül helyezi. Szóval az erkölcsös politikai cselekvés követelményét formailag, azaz módszerében legjobban kielégíti.
A szocializmus célja a teljes erkölcs beteljesülése, egy erkölcstelenség nélküli társadalom, melyben minden történés mindenkinek hasznos és a fejlődést szolgálja. Miként a feudalizmus sem változtathatja önkényesen a tartalmat, akként a szocializmus is csak a formát igyekszik eltolni, de előre, a jövő felé s a feudalizmussal ellentétben a jövő kultuszát űzi. A jövőt részletekben, intézményesen meghatározó szociálisa célkitűzések lehetetlenségek. Minden erre vonatkozó kísérlet az előre-meghatározás követelményeinek súlyos megsértése és tudománytalanság. A szocializmus célkitűzésében nem is tudomány még, hanem az az erkölcsi szükség, hogy előkészítsük magunkat egy kevésbé erkölcstelen társadalmi rend befogadására. Viszont ebben a meghatározásában a célkitűzés nem vét a tudományosság ellen és kiállja a felelősség próbáját. A szociális társadalmat részleteiben meghatározni akaró célkitűzés felelőtlen s így erkölcstelen is. Felelőtlen, mert a felelősség, mint a jelenben cselekedettért a jövőben való számonkérés előrebocsátása, soha be nem teljesedhetik, mint ahogy e képek sem teljesedhetnek be soha. A szocializmus ideális célkitűzése (a teljes erkölcsi beteljesülés) s reális célkitűzése (az erre való előkészítés, mint cél) nem esnek egybe, a feudalizmus ideális célkitűzése (a feudális rend fenntartása) egyben reális is.
Összefoglalva: a feudalizmus célja a múlt, a demokratizmusé a jelen s a szocializmusé a jövő.
Benső morál. A feudalizmus benső morálja: a történelmi érték. Ez alatt nem csak azokat az elemeket értem, melyeket alább a nemzetiesség tárgyalásánál fogok részletezni, hanem azokat a nemzetiesség keretein kívül fekvő finomságokat is, melyeket a múlt fejlesztett ki. Így az előkelőséget, azaz annak a megjelenésnek és viselkedésnek birtokát, mely soha sem vét a szép ellen. A kegyeletet, mely a múlt számos formában való megismétlésében áll s a múlt egzisztenciájának tulajdonképpen meghosszabbítása. Ide tartozik az a presztízs is, melyet a múlt eseményei keltettek a tömegben a feudális rend irányában.
A demokratizmus benső morálja változó célkitűzésének megfelelőleg változó. Talán egybe lehet azt mégis foglalni abban: aktuális érdek. Ennek elfátyolozására egyszer a feudalizmus, másszor a szocializmus benső morálját teszi magáévá.
A szocializmus benső morálja az emberiesség, mely hivatva van mindent kiegyenlíteni, munkát és kizsákmányolást, termelést és elosztást, stb. Ellentétben a feudalizmus benső morálja velejáróival, az előkelőséget közössé akarja tenni, mert az emberiességhez hozzátartozik az, hogy mindnyájan rendelkezhessünk ama képesség felett, melynek segélyével a szépet felismerjük és élvezzük. A kegyeletet a szocializmus benső morálja nem tartalmazza és a múltból nem azért tart meg dolgokat, mert voltak, hanem mert hasznosak voltak. A történelmi presztízst, mint az emberiességgel ellenkezőt, elejti.
A politikának benső morálja lehet osztály- vagy általános emberi morál. A feudalizmus célkitűzése már magában kizárja az általános emberi morált, osztálymorál. A demokratizmus közelítés hol az osztály, hol az általános emberi morálhoz. A szocializmus benső morálja célkitűzésénél és emberiességénél fogva általános emberi. [Ez nem zárja ki azonban azt, hogy a proletáriátus osztályharcot folytasson. (Lásd: külső morált.)]
A politika benső morálja, mint alább következik, lehet végül: nemzeti vagy nemzetközi.
Külső morál. Eszközök. A «történelmi hivatás»-nak azt kellene kifejeznie, hogy az erkölcsös politika gyakorlására éppen a feudalizmus, hivatott. Tényleg ez a politikai irány rendelkezett azokkal az eszközökkel leginkább, melyek bennünket erre legalkalmasabbakká tehetnek. Ismeret, tudás, tapasztalat és gyakorlat a kellékei. De nem áll rendelkezésére egy politikai kezdeményezés végrehajtásához szükséges munkamennyiség a saját körén belül. Így a feudalizmus különben erkölcsös célja megvalósításában is mindig külső erőkre támaszkodik. A feudalizmus «történelmi hivatását» nem töltötte be, sőt ellenkezőleg külső morálja, illetve eszközei gazdagsága dacára egyensúlybontó forradalmakat váltott ki maga ellen. Az erkölcsös politikai cselekvés kielégítésére képtelen.
A demokratizmus külső morálja: az opportunitás, mely hangoztatott benső moráljával ellentétben áll. Jelszavait a magosságból kölcsönzi s a sápot a földön szedi. Mindazonáltal a tudományosságot legkevésbé zárja ki, mert az opportunitás, mint a mindenkori jelen erőviszonyai közötti egyensúlyozás magában rejti a legközelebbi jövőben elvárható társadalmi jelenségek előkészítését.
A szocializmus külső morálja: az osztályharc. Az ennek a proletárosztályharcnak megfelelő burzsoáosztályharcra itt azzal utalok, hogy az már a feudalizmus célkitűzésében nyilvánvalóan bennfoglaltatik. A demokratizmus szerepe ebben a tekintetben is megoszlik. Az osztályharcok közt alapvető különbség van. A burzsoáosztályharc az osztálytagozódás fenntartását célozza, a proletárosztályharc osztálytalanságra törekszik. Mélyebben: a feudalizmus osztálymozgalom, mely osztálymorálra épít, a szocializmus pedig osztálymozgalom, mely az általános emberi morál alapján áll. A feudalizmus az érzelemre, a szocializmus az ismeretre hivatkozik. S ezzel ellentétben a tudományt a feudalizmus bérli, a szocializmus tömegének meg az érzelem marad. Érzelem és tudomány a feudalizmus, illetve a szocializmus külső moráljához számítandó.
A szocializmusról ezeddig oly értelemben szólottunk, hogy milyennek kellene lennie. Hogy a gyakorlatban milyen képet mutatott s mely átértékelésre szorul, az a forradalmi szocializmus bírálatából következik, mely fentiek alapján ítél a legújabb események fölött. A forradalmi szocializmus annak ellenére, hogy egy ideális célkitűzésből indult ki, erkölcstelenséget követett el, mert a felelősséget, mint a politikai erkölcs mértékét elhanyagolta. Ennek megfelelően benső morálja megvalósítását nem kísérelhette meg az erkölcsös politikai cselekvés útján, mely nem vezetett volna egyensúlybontó forradalomra, amennyiben nem szakította volna el a társadalmi formát a tartalomtól. A szocializmusban megkülönböztetendő az az erkölcsi alapelv, mely szerint a mai társadalmi, illetve gazdasági rend igazságtalan, mert kizsákmányol, azoktól az eszközöktől, melyekkel forradalmi iránya különösképpen a közelmúltban dolgozott s attól a boldogságtól csöpögő új világrendtől, melyre utóbbi igazolásképpen hivatkozni szokott.
Említettem erkölcsi alapelv, úgyis mint az ellenkező követelése, igaz és megdönthetetlen.
Azonban már az egyéni élet annyi erkölcsi követelmény kielégítésére képtelen, hogy a társadalomnak, mely mint tömeg az egyén erkölcsi képességei alatt áll, még nagyobb engedményeket kell tennünk. A kapitalizmust csak azért erőszakkal megdönteni, mert erkölcstelen tény is hívta életre, még nem kell és nem is lehet, még azon a marxi címen sem, hogy bennünket gazdasági helyzetünk morálisan is meghatároz. Nem, mert e tétel helyességéhez, illetve totalitásához szó fér és főleg nem olyképpen, hogy az elkövetkező gazdasági rendet mi emberek előre meghatározzuk. Utalok arra, hogy amiként az őskommunizmus nem határozhatta meg előre a cseregazdaság, ez a manufaktúra s végül utóbbi a kapitalizmus kifejlődését, akként még a kapitalizmust közvetlenül követő gazdasági rendet sem tudjuk előre meghatározni. A jövő intézményei megannyi Kolombus tojások s biztosan lehetséges még többféle gazdasági rend, melyet nem az értéktöbblet termelés tart mozgásban.
Ismétlem: a szocializmus mai formájában még nem tudomány, hanem az az erkölcsi szükség, hogy előkészítsük magunkat egy kevésbé erkölcstelen gazdasági rend befogadására. Aki ezt vállalja, az szocialista a szó ekként átértékelt és meghatározott értelmében. E politika benső morálja fenti szükség kielégítésére hajt s az ebből folyó szociális politikai cselekvés akkor elégíti ki az erkölcsösség feltételét maradék nélkül, ha nem vét a társadalmi forma és tartalom koexisztenciájának törvénye ellen. Ilyen értelemben vett szociális politikai cselekvés pl. Bismarck német munkásbiztosítása, melyet eddig a többi államok hasonló intézményei fel nem értek, s ily értelemben tipikus antiszocialisták voltak a magyar kommün tudománytalanjai, kik a társadalmi formát a tartalomtól elszakítva, hogy úgy mondjam a végtelenbe akarták taszítani. Célkitűzésüknek ez megfelelt, mert az is a végtelenbe irányult.
Ezzel ellentétben van egy reálszocializmus, mely nem lépi át a valóságot, hogy talajtalan képzetekre építsen, hanem kilesi a fejlődés ütemét s nem utasítja vissza azt a polgári politikát, mely képes ebbe az együttesbe beilleszkedni. Ez a reálszocializmus a maga benső morálját akként szolgálja, hogy előre-meghatározásaiban, mely a kauzalitás lehető legjobb kielégítése, nem tagadja meg az emberi elme korlátait. Ez csak azt jelentheti, hogy a kapitalizmus szerves átalakulásáig, illetve megszűntéig annak keretei között mozog és annak eszközeivel dolgozik. E szocializmus egyensúlybontó forradalomra nem vezet, csupán kiegyensúlyozóra, azaz a tartalom mögött elmaradt forma labilitását szünteti meg. A reálszocializmus célkitűzése és benső morálja fenntartása mellett külső morálját a feudalizmus kellékeivel és a demokratizmus opportunitásával hozza érvényre.
Nemzetköziség és nemzetiesség a politika benső moráljának összetevői. Előrebocsátom, hogy ezek nem korrelatív fogalmak, azaz a fogalmaknak nem kiegészítő csoportját tartalmazzák, hanem oly függések kifejeződései, melyek részben érintkező területekre vonatkoznak. Mint e függések függőváltozói mindnyájan egyben nemzetköziek és nemzetiek is vagyunk. A nemzetiesség túlzása, a sovinizmus szempontjából sem tagadhatjuk le, hogy vannak tények, melyek amannak határait átlépik. Egy égitest lakói vagyunk, az emberi nemhez tartozunk. Viziutak, levegő. Gazdasági élet, különösképpen a forgalom formájában. A tudomány magában és úgy is, mint nemzetközi kifejezés mint pl. a szám, az algebrai kifejezés, a kémiai írásmód és egyenletek s a kotta. A kereszténység és Izrael hite. S végül mindama művészetek, melyeknek közege nem az emberi nyelv. Emellett nemzetiek vagyunk, mint akik fentieknek nem az egészét, hanem csupán egy reánk jellemző részét utaljuk. Nemzetiek vagyunk különösképpen egy legősibb anyagi kultúránkat közvetlenül nem szolgáló birtokunk révén, s ez: anyanyelvünk, melynek döntő jelentősége abban áll, hogy általa tudjuk magunkat a legszabatosabban és legművésziesebben kifejezni. Az anyanyelven kívül mást nem beszélők meg éppen csak ezen tudnak érintkezni. Nemzetiek vagyunk, mint egy személy feletti individiuum, egy nemzet tartamának részesei, kiket annak múltja határoz meg, azaz e nemzet múltjának minden része bennünk foglaltatik. Így története, művészetének zamata, faji változásai s a sors, mely eddig vezetett. A történelmi érték: ezek. – Politikai cselekvésünkben, akár külpolitikai is az, csakis a nemzetiességre helyezhetjük a hangsúlyt. A politikai cselekvés ugyanis, mint az emberi felelősség legmesszebbmenő esete, feltételezi a legteljesebb tájékozódottságot és megköveteli a leggazdaságosabb erőkifejtést. A hazai föld az a terület, mely emberileg elérhető mértékben fenti feltételt leginkább kielégíti. Mert legjobban ismerjük: leghasznosabban szolgálhatjuk. Az erkölcsös politika mértéke pedig az ismeret fokától feltételezett felelősség, illetve hasznosság.
A nemzetköziség és nemzetiesség adottsága ellenére is szabadon választhatunk, hogy mik szeretnénk lenni. Ez okozza azt a látszatot, mintha a politikának két ellentétes erkölcsi eleme lehetne, ami lehetetlen. A nemzetköziség morálja: ember és világ, a nemzetiesség morálja: magyar ember és haza. Nincs ellentét.
A fejlődés iránya a nemzetköziség minél szélesebb és mélyebb kiépítése, mely nemzetiességünket nem hogy veszélyeztetné, hanem egyes-egyedül előrevinni hivatott. Ugyanis azáltal, hogy mind nagyobb mértékben tesszük magunkévá a nemzetközi jellegű valóságokat, nemzetiességünk tartalmát gazdagítjuk és kielégítjük megmaradásának ez elengedhetetlen feltételét.
A felelősség jegyében eddig mondottak általában arra vonatkoztak, hogy erkölcsös politikai cselekvésünknek mi legyen az útja. Ennek az útnak követése olyan magasrendű teljesítmény, melyre csak a társadalom elitje képes. Félreértések elkerülése végett hangsúlyoznom kell azt, hogy e kategóriába tartozás az osztályhelyzettől független, sőt feltételezi a cselekvés olymértékű tárgyilagosságát, mely bizonyos osztálytalanságból fakad, azaz a politikailag elit egyént semminemű osztályhelyzet sem határozza meg politikai cselekvésében. A tömeg erre képtelen. A pártok egységes, szilárd falanxai, a szakszervezetbe sorozás, illetve az, amit az «öntudatra ébredt szervezett munkás» jelent, csakis érdekszervezetek s az ekként szervezett tömeg még nem képes erkölcsös politikai cselekedetre. Az erkölcsös politikai cselekedetre való képesség első feltétele az, hogy függetlenítsük magunkat a tömegtudattól. Politikailag elit az, ki a tömeglélektől függetlenül osztálytalanul és felelősen cselekszik. E cselekvés egyensúlybontó forradalomra sohasem vezethet.
De kérdés, hogy nem szükséges-e forradalom a társadalmi fejlődéshez? E kérdésre adandó válasz ama feltételek megállapításában áll, melyek mellett a társadalom fejlődése forradalomnélküli. Mondottuk, hogy a társadalmi fejlődés szempontjából a forradalom gyakorlati jelentősége abból áll, hogy az egyensúly beálltával a koramúlt formák eltűnnek. Ebben a vonatkozásban a forradalom kétségtelenül eszköze a fejlődésnek, de nem feltétele annak. A társadalmi fejlődés elképzelhető úgy is, mint dinamikai egyensúlyok sorozata. Hogy e sorozat iránya fejlődés-e, azt nem vitatom, hanem arra mutatok reá csupán, hogy a fejlődés egy a tapasztalatból eredő fogalom, mely minden élő szervezetre, így a társadalomra is kiterjed. Enélkül a társadalom élettelen szervezet lenne, ami ellentmondás.
A forradalom nélküli társadalmi fejlődés azt jelenti, hogy a tartalom mindig a koordinált formában jelenvaló. A társadalom tartalma és formája számtalan változó részből tevődik össze, de van egy külső megjelenése, mely egységes és viszonylagosan állandó s ez: az alkotmány. Az alkotmánytalan társadalom azt jelentené, hogy annak nincs egységes és állandó megjelenési formája. A társadalmi forma és tartalom minden egyes változásának nem felel meg az alkotmány megváltozása. Hogyan lehetséges ez?
Az anorgános világban fentieknek az entrópia változása felel meg. Megkísérlem tehát a felvetett kérdésre ennek alapján megfelelni, illetve az ebből átvitt fogalmakkal kifejezni azt, hogy miként lehetséges és mit jelent az alkotmánynak a társadalmi forma és tartalom változósága dacára fennforgó viszonylagos állandósága. Ez egyben válasz lesz arra is, hogy mik a feltételei a társadalom forradalom nélküli fejlődésének.
Entrópia alatt az energetika a hőenergiának állandó hőfokon való változását érti. Ez mindig és csakis fázisok átalakulásánál lép fel. 1 g 0°-os jég 1 g 0°-os vízzé 80 kalóriányi hőenergia közlésére olvad. E 80 kalóriányi hőenergia viszony az abszolút fokokban mért hőmérséklethez, 273-hoz, azaz 80/273 = 0,293, a 0°-os jég megolvadásának entrópiája. A változás megfordítható és 0,293 a 0°-os víz 0°-os jéggé fagyásának ugyancsak entrópiája. E változásra jellemző, hogy 1) állandó megy végbe, 2) az entrópiás jelenség határain belül a víz jéggéfagyása vagy a jég vízzéolvadása folytonos, 3) a két tiszta fázis azaz jég és víz között ezek egymással egyensúlyban vannak. Utóbbi úgy értendő, hogyha a hőközlést beszüntetjük, akkor a keletkezett víz mennyisége és a még meg nem olvadt jég mennyisége állandó marad. Ha az entrópia zéró, akkor az eredeti fázis magában exisztál, ha elérte maximális értékét, akkorra az új fázis tisztán előállott. A zéró és maximális entrópia érték (itt 0° és 0,293) között a két fázis koexisztens. Újabb hőközlésre a hőmérséklet emelkedik.
A társadalom átalakulása fázis-változás, fázisok: a régi és új társadalom. A társadalom forradalom nélküli átalakulása csakis úgy értelmezhető, hogy míg a társadalmi entrópia be nem tellett, addig a régi alkotmány állandó marad. A társadalmi forma és tartalom folytonos változása az új társadalom valóságainak mind szélesebb bevezetését idézi elő s mire ezek, hogy úgy mondjam a régi társadalmat egyensúlyban felemésztették: megjelenik az új társadalom, mely (a hőmérséklet emelkedésének megfelelően) új alkotmányban nyer kifejezést. Mindennek feltétele a társadalmi entrópia teljes betöltése.
Társadalmi entrópia tehát a társadalom folytonos tartalmi és formai változása állandó alkotmány mellett.
Miként a hőmérséklet nem változhatott meg az entrópia maximális értékének elérte előtt, akként az alkotmány sem, hacsak nem változtatjuk a társadalmi formát szaggatottan, mit – esetünkben – feltételeink kizárnak.
Az egyensúly szempontjából: társadalmi entrópiaváltozás a régi társadalomnak egyensúlyban való újjáalakulása.
Hangsúlyoznom kell, hogy a forradalom nélküli társadalmi fejlődés feltételeit keressük. El kell tekintenünk tehát attól a tapasztalattól, egyelőre, hogy az alkotmány ezeddig általában szaggatottan változott. Levezetésünk szükségszerűen megköveteli, hogy formájában folytonosan változó alkotmányt tételezzünk fel s az entrópia fogalom csak annak megvilágítására vezettetett be, hogy megértsük azt, hogy miként lehetséges az alkotmány folytonos változásában a zéró érték, azaz annak állandósága és mit jelent az. A forradalom nélküli fejlődés azonban nem egy, hanem számtalan fent leírt változásból áll.
Forradalom nélküli társadalmi fejlődés tehát úgy lehetséges, ha az entrópiás állapotok sorozatából áll.
Az anorgános világ entrópia fogalmával szemben a társadalmi entrópia fogalma megszorítást kíván. Az anorgános entrópia lehet pozitív vagy negatív aszerint, hogy hőközlés vagy hőelvonás történt. A társadalmi entrópia csak pozitív lehet. S végül a társadalmi entrópia nem vonatkozik megfordítható folyamatra, hanem a társadalom monotróp átalakulására. Kísérletünk a forradalom nélküli társadalmi fejlődés leírására nem tart igényt különös érvényességre. Csupán törekvés ez ama fogalmak megközelítésére, melyek a zavartalan fejlődés feltételeit magukban tartalmazzák.
Az itt vázolt társadalmi fejlődés egy meg nem valósítható határeset, melynek e jellege még akkor is megmaradna, ha az alkotmányok közismert merevségén, illetve tehetetlenségén túl lennénk. Ennek oka az, hogy a társadalmi haladás, mint az objektív társadalmi fejlődés bennünk foglalt szubjektív vetülete, veszteséggel érkezik el hozzánk. Az egyéni lélektan a „tudatküszöbe” címen tisztázta azt a jelenséget, hogy az ingerek nem hatnak teljességükben ránk, mert a tudat küszöbe átlépésére egy bizonyos értéken felől kell, hogy legyenek, ami ellenállás legyőzését, vagyis veszteséget jelent. Esetünkben ez abban nyilvánul, hogy még egy ideális társadalomban lévő egyén sem tudja az új tartalmat tudata küszöbén veszteség nélkül átvinni, s míg az inger egy bizonyos értéket meg nem halad, addig tudomást sem vehet az új tartalomról. Az ideális társadalomban is tehát a forma mindig többé-kevésbé a tartalom mögött baktatna. Fokozza ezt az, hogy a tömegtudat küszöbének átlépése még nagyobb veszteséggel jár, mint az egyénié. (Talán ez az oka annak, hogy a gyakorlott politikai szónok csakis túlzásokkal igyekszik hatni a tömegre.) Lehetséges, hogy az új társadalmi taralom a tudat küszöbének magassága (érzéketlensége) folytán nagy eltolódással jelenik meg, úgy hogy a szaggatott formaváltoztatás, mint kiegyensúlyozó forradalmi cselekvés szükségessé válik. Ez az erkölcsös forradalmi cselekvés ideális esete.
Összes eddig levezetett eredményeinket a politikai erkölcs szempontjából következőképpen foglalhatjuk össze, ha a fejlődés és haladásnak a tudat küszöbe eltolta viszonyától a határeset kedvéért eltekintünk: erkölcsös, illetve hasznos és a fejlődést szolgáló a politikai cselekvés akkor, ha a társadalmi entrópia feltételeinek megfelel.
*
Társadalmi tartalom az ember fizikai és szellemi munkájának összeredménye, társadalmi forma ennek megjelenése. (Bár e két fogalmat az eddigiekben alapvető szándékkal használtuk, teljes meghatározásukról egyelőre le kell mondanunk. A társadalmi jelenség e felbontására ugyanis nem csak építeni akarunk, de egyben közelebbi meghatározásuk módszeréül tekintjük fenti meghatározásuk előlegezett megbízhatóságát.) A társadalmi fejlődés: a megtestesült és aktív munkamennyiség növekedése a formák koordinált változása mellett. A társadalmi haladás: a társadalmi fejlődésnek, mely külső és objektív, benső és szubjektív ellenképe.
A társadalmi fejlődést az ember munkája, a társadalmi haladást pedig megismerése szolgálja. (A megismerést tulajdonképpen szintén munka, mely nélkül az ember erőkifejtése vak, azaz iránytalan volna.) A megismerés feladata az, hogy a fejlődés objektív természet-szükségszerűségét a haladás szubjektív gondolat-szükségszerűsége kielégítse. Ebben minden feltétele bennfoglaltatik annak, hogy erkölcsösen cselekedhessünk. A megismerés közelebbi célja az, hogy a fejlődés ütemét meggyorsítani képesek legyünk. Ez ellentmondásnak tetszik, mert hogyan befolyásolhatjuk a fejlődést, mely objektív? Az ellentmondás azonban látszólagos, minthogy a fejlődés objektív mivolta csupán abban nyilvánul, hogy ha nem töltjük be a társadalmi entrópia feltételeit, egyensúlyzavar áll elő, mely Le Chatalier elve értelmében végül is egyensúlyra jut. De hasonlatosan ahhoz, hogy a hőenergia rövidebb idő alatt közlésével a jég megolvadását az egyensúly megbontása nélkül meggyorsíthatjuk, meggyorsíthatjuk a társadalom fázisváltozását is a társadalmi munkamennyiség gyorsított növelése által. Szóval mi az objektív fejlődésnek sebességét befolyásolhatjuk az egyensúly megbontása nélkül. A fejlődés törvénye tőlünk független, de ütemét kezünkben tartjuk!
Az erkölcsös politikai cselekedet a fejlődést abban az értelemben gyorsítja, hogy minél több munka, minél gazdaságosabb kifejtését teszi lehetővé.
A megismerés ismertetése: a nevelés. Értelmünkbe vett feladata a fejlődés gyorsításának mikéntjét a haladás formájában, mint közvetett tapasztalatot beidegzeni. A nevelés részletes programjának a kifejtésből folyó leírása nem ide tartozik, s csupán az erkölcsös politikai cselekedetre képesítő nevelésről szólunk. Ennek feladata, lehetőleg mindenkiből politikailag elit egyént nevelni. Általánosságban ez a feladat a tömegtudat emelésével kezdődik. (Az egyéni tudat további kiépítésének s az exakt tudományok kiszélesbítésének kérdését szándékosan mellőzöm.) A társadalmi történtekből, mint tapasztalat szerint ismétlődő élményekből közvetlenül fogalmakat alkotni nem elegendő egy emberöltő. De a történelemben rendezetlen nyersanyag áll rendelkezésünkre, melynek alapján ezt a munkát elvégezhetjük. Az igazi szociológia feladata volna a saját körén belül, menten minden idegen módszertől, tisztán az ismeretelmélet segítségével az ismétlődő társadalmi élményekben kínálkozó helyes fogalmak képzésének munkáját elvégezni. A történelem e revíziójának eredménye az volna, hogy a helyes társadalmi fogalmak birtokában levő társadalmi tudat közelítést mutatna fel az egyéni tudat nívója felé. A társadalmi tudat fejlődésének határa az egyéni tudat. Ez a fejlődés tagadhatatlanul lehetséges. Nem feledhetjük ugyanis, hogy vannak tömegek, melyek az egyéni tudat kvalitásaival rendelkeznek. Így az exakt tudományok képviselőinek, matematikusoknak, fizikusoknak, stb. szakszerű gyülekezete. A politikai tömeg azért mutat kezdetleges tudatállapotot, mert a politika tartalmát kitevő társadalmi fogalmai kezdetlegesek. Galilei idejében a tömegnek a világ mivoltáról alkotott kezdetleges fogalmai tömegindulatot váltottak ki a természettudós ellen, ma a föld és a nap viszonyának tömegfogalma összeesik az egyéni tudat fogalmával.
A megismerés és nevelés kötelezettsége a gyakorlatnak megfelelően, melyben elitpolitikus s ennek kezdeményezését mozgássá átalakító tömeg állanak egymással szemben, megoszlik. Az elitpolitikusnak megismerésre, a tömegnek pedig nevelésre van szüksége. De a megismerő maga nevel és ebben az értelemben a legsúlyosabb emberi kötelesség betöltése a társadalmi fejlődés munkáját a kezdeményezés felelős területén vállalni. De a társadalom fejlődésének ez ütemadói nem maradnak munkájukban magukra, mert a gyorsított mennyiségek egymásutánját az a tömeg szolgáltatja, melynek politikai iskolázottsága még a tömegtudat káoszában vesztegel.
A munkástömegek megváltásának útja nem a forradalom, hanem a munka, az erkölcsösen cselekvő ember példája pedig nem a forradalmár, hanem a társadalmi munkás.
Budapest, 1919. november hó.
Szegedy István
