Babits Mihály: A könnytelenek könnyei
meddig biztassalak?
Mit ültök rokkant ajkamon,
mint dermedt madarak?
Vagy, rámbizott sereg,
apáktól és egy nemzettől
örökbe nyertelek?
hadsereg fogva – jaj
a kasnak, melyben fájva nyüzsg
s ki nem röpül, a raj!
Mit zsongtok itt nekem?
Minden füleknek szóljatok,
és minden nyelveken,
hiába onta vért,
a könnytelenek könnyei
legyetek a honért!
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.
négyszer hajtott a galy,
vakon, nagy kényszerek között
harcolt a bús magyar.
ötször lehullt a lomb:
oly híven adta mindenét,
s oly ingyen, a bolond!
tégy vallást, karszti kő,
s ki jól tudod jajunk szavát,
vad omszki levegő,
védjétek a magyart:
volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
mely nem békét akart?
balgán, a Nap elé,
ugy lobogtattunk álmokat
a Szeretet felé.
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.
házunk gyujtotta fel
s gyülölet pokla lett a hely,
hol élni, halni kell.
Sem élet, sem halál:
egy őrült nemzet eleven
megnyilt sirjában áll.
öröklő káröröm;
és kígyó csúsz a sir fölött,
de virág nem terem.
a költő éneke
s sziszegve rokkant ajkamon,
óh népek nemzete,
riadva, földadog –
Hazámnak hangja, gyenge bár,
de néma nem vagyok.