Kosáryné Réz Lola: A vidám Hutman úr
Kosáryné Réz Lola: A vidám Hutman úr
Olvasom a nagyatyám régi könyvét, amiben az ő pontosságával vannak felsorolva névszerint a régi tárók, ősi aknák, amik ott kanyarodnak, mélyülnek az elhagyott, szegény, agg város alatt és rég porrá lett kezek munkáját őrzik. Lemásolva, szép, tiszta nyomtatott betűkkel itt feküsznek a régi írások, amiket tűzvész, vízjárás, emberi gondatlanság és a patkányok étvágya meghagytak a vén házak padlásain, az öreg urak családi levelei között és az Óvár levéltárának penészedő polcain. Csodálatos régi írások, ezer és ezer kusza élet halvány árnyképe suhan el egy pillanatra az ember szeme előtt.
Itt látom például, hogy 1630 nyarán a régi Fuchsloch és a Brenner-altáró közt lyukasztás történt, – azaz a munkások a közfalat találták kivájni. Másnap kijött a bányabíró vizsgálatot tartani és javasolta a városi tanácsnál, hogy a hutmant – a munkavezetőt – az Óvárba zárják, mert elsőnek ment át az idegen táróba, holott tudta, hogy nem szabad.
Ugyancsak 1630-ban, ősszel, a Ferenctáró és Windschacht közt történt lyukasztás. A hutman azonnal átmászott a nyíláson s a windschachti bányászokat, akik nem akarták engedni, ütötte. A bányabíró rendeletére újra az Óvárba zárták.
1631 tavaszán a víz elöntötte a tárók nagy részét. A vízemelési munkákat Miller Kristóf hutman vezette, de a bányabíró jelentése szerint önkényesen és részrehajlóan. Az Óvárba zárták.
1631 májusában három részt vásárolt a hutman az új Fuchsloch tulajdonosaitól. Nemsokára lyukasztás történt. A hutmant bezárták.
1631 nyarán a munkások lázongani kezdtek a kevés bér miatt. A hutmant az Óvárba zárták.
Két esztendő alatt a szegény hutman legalább tízszer ülhetett az Óvár pincéjében. Bármi feljegyzésre méltó dolog történt a bányáknál ebben az időben, minden jelentésnek ez a vége: a hutmant az Óvárba zárták.
Sokat gondolkoztam a Miller Kristóf szomorú sorsán. S amint tűnődtem s téveteg léptekkel jártam a múltban, a csodálatos régi írások közül elém jött félrecsapott zöld sapkájában, vidám dúdolással maga a hutman úr.
Fent a hegyoldalon állott a Miller Kristóf háza. Alapját még az őse rakta le, akit sok társával együtt negyedik Béla hozatott el Szászországból, hogy szorgalmas vakolókanalaikkal segítsenek a sok csapástól elkedvetlenedett, legyöngült bányásznépen. Mert a tatár után a földalatti tüzes szellemek döntötték halomba a hegytetőn épült büszke várost.
A szászok óvatosan meghúzódtak a völgyben, s onnan terjeszkedtek lassan fölfelé a hegyoldalakon. Miller Kristóf ősapja nem félt a földalatti szellemektől, talán barátkozott is velük. Ezért emelt magának házat a sziklák között, nem messze az óváros romjaitól. És a hutman is jól érezte itt magát. Félelem nélkül indult el a vaksötét téli hajnalokon és vígan fütyörészve tört magának utat a hóban. Ahol pedig meredek volt az út, nem gondolkozott soká, leült hátul lógó bőrkötényére és vígan szánkázott le a lejtőn.
Karolina, a felesége vágyakozva nézett sokszor lefelé a kis görbe kertből. De neki nem volt bőrköténye, a szép selyemünneplőjét pedig sajnálta a rossz útra. A hutman mindig hozott neki valamit, nyáron virágot, télen mézes süteményt és avval vigasztalta, hogy nemsokára gazdagok lesznek, akkor aztán hegyjáró szamarat vásárol neki és azon viszi le minden vasárnap, minden ünnepkor, minden vásárkor és valahányszor valami látványosság lesz. De az asszony csak legyintett:
– Addigra öreg és rút leszek és semminek sem tudok majd igazán örülni, sem a világoskék szalagokat nem fonhatom a hajamba többé.
A hutman nagyot sóhajtott ilyenkor, eltolta maga elől a vacsorai galuskát és a hajába markolt, ami a homlokára lógott.
– Nézd Karolina, – mondta, – én nem tehetek róla, nem tudok kétségbeesni. Mondta az apám, hogy bízzak a sorsomban, mert aki nem bízik, nem nyer vele semmit és kártékony, irigy ember lesz belőle.
– Abból sincs hasznod, ha bízol, – duzzogott az asszony.
– De lesz, – mondta mosolygó biztonsággal Miller Kristóf és visszahúzta a galuskás tálat. – Az apámnak már a kezében volt a bányarém kincse és ha el is veszítette, én majd megtalálom.
– Az apád boszorkánymester volt.
– Ez nem igaz, Karolina, akkor nem üldözték volna a lidércek addig, míg holtra fáradva el nem ejtette a bányarém arany gombját valamelyik régi táróban.
– De a tüzes szellemekkel cimborált.
– Ehhez te nem értesz, Karolina. Ne is veszekedjünk. Hozzak holnapra pecsenyét neked?
– Nem félsz az erdőben ilyen este?
– Montecuccolinál szolgáltam én, Karolina, és olyan hosszú puskákat láttam, mint a seprőd. Miért félnék az ártatlan fenyőfáktól?
És Miller Kristóf kiment az erdőbe. Ezer fortélya volt a vadászatban. Tüzes port is rejtegetett a fiókja mélyén. És ilyenkor este, míg kint ült a sziklák közt folyó pataknál és várta a zsákmányt, – ha egyéb nem jött, mókussal is megelégedett, – különös dolgokon törte a fejét.
Másnap aztán, a bányában, mikor a munkások a hőségtől vörös arccal nyaldostatták a követ csöndes tűzzel s utána hideg vízzel öntözték, hogy szétrepedjen, Miller Kristóf tenyerébe támasztott állal fütyörészett a mécs mellett és folytatta a tervelgetéseit, csak kézintéssel mutatta, merre folytassák a munkát. A vége gyakran lyukasztás lett, ilyenkor Miller Kristófnak felvillant a szeme. Ki tarthatta volna vissza attól, hogy a másik táróba átmenjen? Hiszen hátha ott vesztette el az apja a bányarém kincsét.
A bányabíró örült pedig ennek a legjobban. Volt rá ürügy, hogy Miller Kristófot néhány napra az Óvárba zárják. Ő pedig azalatt csöndesen felment Karolinához és vigasztalgatta a szép magányos asszonyt.
Ám Miller Kristófnak jó szeme volt. Látta ő azt is, ami mögötte történt. De a szíve is jó volt, nem akart hát hiábavaló lármát csapni. Csak véget akart vetni a dolognak, hamar meg akarta találni a bányarém kincsét, hogy szamarat vehessen az asszonyának s levihesse vasárnap és ünnepnap a városba és valahányszor valami látnivaló van. Akkor majd nem törődik a bányabíróval. És addig törte a fejét a hosszú éjszakákon kint az erdőben, vagy az Óvár pincemélyén, míg lassan elrendeződtek a bizonytalan tervelgetései.
Egy hónap múlva sok pénzt kapott a hutman Brenner Mihálytól. Senki sem tudta, miért, csak a bányászok suttogtak egymás közt, hogy Miller Kristóf a földalatti szellemek tüzét kérte kölcsön és azzal széles utat nyitott a Brenner Mihály tárójában, ott, ahol négy ember három nap óta hiába dolgozott.
Az asszony boldogan szaladt elő a tűzhely mellől.
– Mikor veszed meg nekem a szamarat, Kristóf?
– Búcsúra, galambocskám.
– Miért nem ma? – kérdezte ajkbiggyesztve Karolina.
– Mert, galambocskám, ez a pénz arra való, hogy megszerezzük vele a többit. Három részt vásároltam az öreg Wirhofer bányájánál. Holnap már ott dolgozom, aztán majd meglátod.
De az asszony duzzogott, meg sem akarta csókolni. Miller Kristóf hát vállat vont, fogta a bányamécset és tisztogatta a ház előtt. Aztán a csákányt vette elő és kaparni kezdte az udvaron a gyomot.
– Mit csinálsz, Kristóf? – kérdezte a felesége.
– Tisztogatom az udvart, helyet készítek a nagy asztalnak, ha majd az áldomást isszuk. A bányabírót is meghívjuk, jó lesz, Karolina?
Mikor a hutman a bányába ment, a munkásokat hátraparancsolta és dörgő tüzes porral nyitott széles utat a vájatvégen. Lyukasztás volt, de a megsebzett szikla nyers oldala a Miller Kristóf tárójába nézett. Az odasiető bányászok felkiáltottak, – a mécsfényben ott sárgállott, cikk-cakkosan az arany telér. A hutman kacagva hajolt át a nyíláson és göröngyöket szedett ki az agyagos sárból.
Nagy áldomás volt a Miller Kristóf udvarán. Három hosszú asztalnál ültek a vendégek és tüzes vörös bort ittak. A hutman meg is szédült tőle egy kissé és a felköszöntője végén ezt mondta:
– Engem pedig a bányabíró ezentúl be ne zárasson, mert most már elég nagy úr vagyok hozzá, hogy vigyázzak a feleségemre.
Fel van jegyezve a régi írásokban, hogy a hutman telért találván, nagy vendégséget csapott, de tiszteletlenül viselkedett s ezért a bányabíró az Óvárba záratta.
Ám Miller Kristóf, nem tudni, hogyan, még aznap este kiszabadult és víg dalolással igyekezett hazafelé. A bányabíró a szép Karolina mellett ült, mikor egyszerre csak megzörgették az ajtót.
– Nem kaptam sem ebédet, sem vacsorát asszony, éhes vagyok! – kiáltott be a hutman.
– De nem akarunk a bányabíróval egy asztalnál ülni, add ide a részemet a fazékkal, magammal viszem.
Az asszony remegőn, sápadtan jött ki a fazékkal. A hutman belenézett.
– Ejnye, ejnye, – szólt, – hát nincs benne hús? Akkor hát a szamaradat megfőzöm benne, te lemehetsz a városba a bíró hátán.
De még a bíró sem mert szólni hozzá, olyan kemény lett a szeme hirtelen. Szép sárga göröngyöt vett ki a zsebéből és a szekercével darabokra vágta. Aztán a fazékba keverte.
– Majd megvacsorázom valami becsületes szegény embernél, – mondta. – Ti már úgyis ettetek.
Aztán elment. S amerre ment, minden kis bányászházba benézett és hozzátett a vacsorás tálhoz egy kanál galuskát a fazékból. Mikor mind elfogyott az étel, telemerítette vízzel a fazekat és kiment vele a bánya nyílásához, hogy beleöntse a vizet és varázslatos átkot mondjon. De a bánya előtt ott ült sírva Karolina és a hutman megállt.
– Mit csinálsz itt, asszony? – kérdezte.
– Téged siratlak, – felelte Karolina, – mert féltem, hogy a bányarém szolgája lettél. Nem kell már a szamár nekem, csak ne add el a lelkedet. Az aranyat se sajnálom, amit elosztogattál.
– Hol a bányabíró? – kérdezte Miller.
– Otthagytam a házban, – sírta az asszony. – Mit tegyek? Nem bírom kikergetni.
Miller Kristóf eldobta a fazekat és megölelte a feleségét. A vég fenyőfák hallgattak a romok közt és egy lidérc sem látszott sehol.
– Mégis csak legjobb, ha vidám az ember, – szólt Miller Kristóf és félrecsapta fején a sapkát. – Ezentúl már úgyse leszek hutman, a magam ura maradok galambocskám. A dörgő pornak parancsolok én.
Egy régi írás említi, hogy a bányabírót, mert sanyargatta a munkásnépet és részrehajló volt, Miller Kristóf javaslatára az Óvárba zárták…
