Érdi László: Ázsiai utazásom és céljai
Érdi László: Ázsiai utazásom és céljai
«Ávánin lezzeti, szunúnun derdi –
Szunúnun zahmeti, ávánin ráhati»
Percek öröme, évek fájdalma
Évek küzdelme, percek nyugalma.
Szunúnun zahmeti, ávánin ráhati»
Percek öröme, évek fájdalma
Évek küzdelme, percek nyugalma.
Éveken át törtettem előre, hogy mindjobban behatoljak a misztikus, a varázsos Napkelet filológiájába. Míg más iskolatársaim a reális életben elhelyezkedtek, addig én a bohó újságírói pályán nyomorogtam, küszködtem a sorssal, de féltve őriztem egyéni szabadságomat, hogy titkos gondolataimnak élhessek. Tanultam szakadatlanul, fáradtságot, lankadtságot nem kímélve, hogy majdan az évek láncolatán át gyűjtött tudományos fegyverek segítségével sorompóba léphessek és a kultúra s társadalom szolgálatában a haladás világító fáklyáját elvihessem a legsötétebb szellemi nívón álló ázsiai népek közé. Láttam mikor a sárgult falevelek leperegtek a fa ágairól, láttam mikor a vándormadarak útrakészültek, hogy elrepüljenek tengerentúli hazájukba és ilyenkor mindig a legforróbb vágyam szállt e vándormadarakkal és vitték a rejtelmes keleti országokba. Aztán jött a zord tél. A jégvirágos ablakon át a hópelyhek szállingózását néztem elmerengve és most, hogy a tavaszi napsugár kicsalta a fák rügyeit, megérlelődött bennem a nagy elhatározás, hogy útra keljek a vándormadarak nyomán és kövessem halhatatlan nagy tudósunkat Kőrösi Csoma Sándort, veszélyes, nyaktörő útjain.
Az ázsiai pusztákon még pislog a lámpa. Fénnyé kell, hogy váljék. A Tien-šan hegyek felé még vannak félig-meddig eltemetett nyomok. A Himalája tövében még élnek a nagyturáni faj legegyenesebb leszármazottjai. Ezek lesznek kutatásaim helyességének bizonyítékai. A kínai, tibeti krónikák, az elveszett «Dzsámi-et-tevárikh» Resid-eddin munkájának második és harmadik kötete még talán fellelhetők és ezen munkák mind beszélni fognak letűnt népekről, nagy fejedelmekről, békéről, harcokról.
Vonz az ismeretlen kérdések egész raja, amelyeknek színhelye feltétlenül – a világ bölcsője – Közép-Ázsia kellett, hogy legyen, mert csak ez a földterület volt predesztinálva magas fekvésénél fogva, hogy a történelem előtti korszakokban s a vízözön idején az emberiség elszaporodásának és fejlődésének menhelye és termékeny talaja legyen. Kínoz a tudásszomj, hogy behatoljak és bizonyságot szerezzek azon kérdésekben, amelyeket a 20. század elejéig a legnagyobb európai tudósoknak sem sikerült megfejteni.
Tudom jól, hogy utazásom irtózatos nehézségekkel fog járni a mai mostoha viszonyok között, de ez nem csüggeszt el, sőt megkétszerezi lelkierőmet, hogy elviselni tudjam az éveken át tartó testi szenvedéseket, amelyeknek okozói: a fáradtság, éhség, nyomor és veszély leendenek.
*
A legfontosabb probléma, amely szemeim előtt lebeg: «A Magyarság eredete és őshazája.» – Vajon mily nyomokon induljak el? – Elfogadjam-e a finn-ugor tudósok feltevéseit és a magyarság őshazáját finn-ugor nyomokon át kövessem? Vagy elfogadjam a török-tatár tudósaink állításait?
Bármelyiket is fogadnám el, balgaság volna, mert bár igaz, hogy mindkét nemzetség útjai közös irányba törnek és futnak össze, – a nagy turáni fajban, – mégis a mód, amely szerint kutatom a magyarság származását, azt a látszatot keltené, mintha elismerném azon népfajtól való függőséget, amelynek nyomain haladok. Kiindulási pontul csupán csak annyit fogadhatok el, hogy mindkét népfaj rokonsága filológiai szempontból teljes mértékben be van igazolva, ám de tévednek nagy tudósaink, ha azt hiszik, hogy az etimológia, – a nyelv – elégséges egy ilyen bonyolult probléma eldöntéséhez.
A rokonságot elfogadom, de hozzáteszem, hogy éppen azon nagy turáni népet keresem, amelynek töredékét képezik csupán a magyar, finn-ugor és török-tatár népek. Hogy melyik az a nép, amelytől közvetlenül származik a magyar, az csak akkor lesz eldöntve, ha megtaláljuk a filológiai hasonlatosságon kívül az etnográfiai és históriai összefüggést is.
Az etnográfiának e kérdés tisztázásában nagyon nagy szerep jutott, mert az a nép, amelytől a magyar származik, vele karakterben, erényekben egyező kell, hogy legyen. Míg a nyelv és a gondolkozás a klímai, geográfiai helyzettel összefüggésben van és ezen okoknál fogva nagyon eltérő lehet, (pl.: a hegyi-népek nyelvei sokkal nagyobb eltéréseket mutatnak, mint a síkságon lakó népek nyelvei, minek oka az utóbbi népek könnyebb érintkezésében rejlik) addig a jellembeli tulajdonságokról nem tételezhetjük fel, hogy merőben megváltoztak volna.
A históriára szintén nagy súlyt kell fektetnünk, mert ha Kr. u. ezer év körül voltak nagy arab tudósok, mint például Ibn Khordădhbeh, Al-Beládzori, Al-Ja’kubi, Ibn Roszteh, Al-Azraki, Al-Masz’üdi, Abu Dolef, Al-Isztakhri, Ibn Hankal, Al-Idriszi, Jakut, Ibn Batuta stb. (lásd.: Gr. Kuun Géza: Ismereteink Tibetről), akik a közép-ázsiai népekkel foglalkoztak és fontos történelmi eseményeket jegyeztek fel, úgy el kell hinnünk azt, hogy a hatalmas kínai, tibeti népek, amelyek már Kr. előtti évezredekben virágzó államokat alapítottak és írni tudtak – a közép-ázsiai népek eseményeit megörökítették. Talán sokan fogják kérdezni, hogy mi az oka, hogy nem tudunk konkrét bizonyítékokat az ilyen kínai, tibeti munkák létezéséről. Erre pedig nagyon egyszerű a válasz, rövid ideje csupán, hogy a kínai kormány megnyitotta kikötőit az európai utasok előtt. Magától értetődik, hogy az utasok legnagyobb része kereskedőkből került ki, akiket az ország gazdasági helyzete érdekelt. A filológusok száma még máig is nagyon kevés, akik az országot tudományos szempontokból keresték fel.
A kínai wën (írás), amely körülbelül 50,000 sziáng-hing, kiá-czié, zsi-sszi, hoéi-i, csuén-csu, šing-hing-et (szójel, ezen csoportokba gyűjtött beosztása a szójeleknek) tartalmaz, különben is oly nehéz és bonyolult, hogy a szinológiával foglalkozó tudósoknak egy emberöltő is kevés annak alapos megismeréséhez. Így azután nem csoda, hogy az elavult írásjelekkel írt munkák egész tömege ismeretlen. Rengeteg laó-wën (régi írás) van a kínai šu-fang-czi-kban (könyvszoba, könyvtár) felhalmozva, amelyet mindmáig a kínai szien-šeng-ek és tuk-zsin-ek (tudós és olvasni tudók) nem voltak képesek rendezni és feldolgozni.
A magyarság eredetének és őshazájának kutatásához tehát leghelyesebb út a Kőrösi Csoma Sándor által megjárt vonal. Vagyis: Perzsia, Bokhara, Afganisztán, Tibet, India. Én magam is ezen az útvonalon fogok haladni és ha munkáim és kutatásaim eredménnyel jártak, úgy Kínán át térek haza.
Fő szándékomban van a magor, kiránti, bodo és nágá nyelvek tanulmányozása és anyaggyűjtése. Az utóbbi még «ismeretlen nágá nyelvjárások mindennap várható oly meglepetéseket hozhatnak, melyek az esetleg idő előtti etimológiákat halomra dönthetik». (Pongrácz Sándor: A Magyarság keletkezése és származása.) Ezenkívül célomul tűztem ki az indiai árja és turáni nyelvek vázlatos ismertetését. (Pl.: badaga, kurumba, tócsu, csepang, garo, kácsári, szantáli, mundala, kuri, tákpá, mányák, kámi, váju, gadaba, runcsengbung, kulungya, dárhi, kuszvár stb. nyelvek).
*
«Hazám és Nemzetem» te pedig bízzál fiaidban, akik tanultak hazaszeretetet azon szegény, árva fiútól, aki «pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiasságtól lelkesítve, bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt».
