5.
5.
Néha már öröm volt ő és szabadulás – de én becsuktam szemem az örömre és hátat fordítottam a kinyílt ajtóknak. Óh, mikor adtam neki lelkemet úgy, ahogy érdemelte? Százfelé tépett lélek volt ez akkor – s azon-fáradtan egy világ élményeit kellett átélnie. A hajószobát elkapta a tenger. Darabokra tört bennem a holt szépségek szobra is, s ezer cserepe csak sebezte azt, aki hozzám nyúlt. Ó mennyiszer megsebezte őt is! És akkor elhúzódott tőlem, csodálkozva, s félve. Én nem voltam sem magamé, sem övé. Még ültünk olykor, a nagy könyvpolc alatt: úgy pihent mellettem, mint egy kedves könyvem, amit nem nyitottam ki hónapok óta: nagyon is kedves, hogysem futtában fölnyissam. És ajándékait nem viszonoztam – mert hol találjam a nyugodt percet, mikor legjobban elhanyagoltam őt. A rettenetes Világ elöntötte lelkem. Még néha sétáltunk, egy májusi sétára emlékszem: egy véres palota elé értünk ki, két nagy ágyú elé vörös szalagok csüggtek a falak nagy vaskarikáin. Ő – gyermek – játszott volna az egész világgal, de velem nem tudott játszani, és én nem tudtam már játszani semmivel. Még egy sétára emlékszem, az utolsó szépre, télen, a havas ligetben, s utána egy kis cukrászdába mentünk, ahol szerelmes párok szoktak találkozni. Az egész világ olyan volt, mint egy cukrászkirakat: csupa fehér cifraság, szép havas cukrozás. Ott ültünk soká, nézegetve egymást, kissé hallgatagon, és megfogadtuk – amit be is tartunk – hogy azért mindig jó barátok leszünk.
