Nádass József: Könyörgés kedvesemért
Órák, akik elsurrantok, hogy arcotokba se nézhet szemem,
Én nem bánom, ha nékem mitsem adtok.
A színes gömb – homályos és törött.
Én tűröm, hogy a magányosság karoljon belém,
Hogy a szürkeség kínáljon fürdővel,
Hogy a szomorúság szobájában üljek.
És órák, ti az országúton egymást kergető követek,
Neki, neki hozzatok mindig ajándékot.
Egyetlen nap sem, egyetlen óra sem
És a szemüket kinyitó-lezáró percek is fogjanak össze,
Mindegyik simítsa szívét, hozzon friss vizet, vidámítsa őt,
Hintsen illatot, fessen képet, zengjen kósza dalt.
De úgy-e nem, nem fogjátok elfelejteni, egyiksem, egyse közületek!
Csupaszon mázolt rongy napok között,
Szobában, hivatalnok, vakult szavak alatt,
Jók lesztek Kedvesemhez?