Tóth Aladár: Molnár Antal: Bartók: Két elégia elemzése
Tóth Aladár: Molnár Antal: Bartók: Két elégia elemzése
„Zene-pedagógiai írások” a címe annak az újonnan meginduló füzet-sorozatnak, mely céljául elsősorban zeneművek elemzését tűzte ki. Az első füzetet, mely Bartók Béla „Két Elégiá”-jával foglalkozik, Molnár Antal kiváló zeneesztétikusunk írta. Minden jó pedagógiai munkának csak egyetlen főcélja lehet: a művészettel foglalkozók útját nem megkönnyíteni (ezt nem lehet, a művészet mindig teljes átélést követel), csak megrövidíteni. Ez közvetlen (személyes érintkezésen alapuló) tanítási módszernél abban áll, hogy a tanár, miután intuitív módon meglátta növendéke törekvésének célját (amit a növendék egyénisége már előre determinál), azaz miután kitalálta, hogy a tanítvány öntudata alatt, lelke legmélyén mit is akar, bizonyos sémák feltárásával megóvja növendékét a felesleges kerülőktől, tapogatódzásoktól. Gondosan ügyelnie kell a tanárnak, nehogy a növendék a sémák elsajátításával már beteljesítettnek vélje lelke belső hangjának követelését, nehogy azt gondolja, hogy a sémák megtanulása összeesik művészi vágyainak kielégítésével. A tanár az alkotó munka vajúdási fájdalmát nem csillapítja, sőt talán fokozza, mert sematikus operációkkal vágva bele élőhúsába, a szülést sietteti, egyszerűsíti. Az író-pedagógusnak jóval bonyolultabb dolga van. Ő nem egyes adott esetekkel, hanem a tömeggel áll szemben. Viszont munkájának végeredményben mégis csak azokhoz az egyes adott esetekhez kell szólnia, melyekből a tömeg áll. Neki tehát egyrészt sémáit általánosabbra kell szabnia, nem bocsátkozhatik árnyalatokba, hiszen egy differenciáltabb gondolat, mely egyik olvasójában fényt gyújt, a másikat könnyen idegenül érinti, vagy zavarba hozza. Másrészt túlságosan-lelkiismeretes általánosság viszont arra vezet, hogy csak a legfelületesebb, mindenkinek azonnal szembetűnő megfigyeléseit meri közölni és tárgyilagosságra, mellyel olvasói egyéniségének sokféleségét respektálja, lelketlen rendszerezés szárazságába fúl.
Molnár Antal ritka tapintattal találta meg azt a középutat, melyen zenemű elemzésével foglalkozó, de egyszersmind művészi felfogást is adni kívánó pedagógiai írásnak haladni kell. A „darab terve”, „ritmika”, „motivika”, „tematika”, „melodika”, „harmonika”, „tonalitás”: ezek azok a merev, objektív kategóriák, melyekbe jól és finoman átgondolt mondanivalóját beleszorítja. Stílusa minden „esztétikai” konvenciótól szabad. Nem csinál „szép” bevezetéseket, in medias res lát neki dolgának. Szárazan osztja fel a művet, de azután hozzáteszi. „…míg az első főrészt az elemek változatos csoportosítása jellemezte, miáltal a hangulatot sokféle irányból világította meg, addig a második főrész egyetlen lényeggé sűrűsödött és mintegy a darab hangulatának szentencia-szerű megpecsételése.” Ilyen és hasonló soroknak köszönheti az olvasó, hogy a darabról rendkívül tiszta és pregnáns (amellett legkevésbé sem egyénieskedő) felfogást kap. Ez a felfogásadás természetesen nincs mindig a szakszerű elméleti tárgyalástól úgy szétválasztva, mint a példának felhozott esetben. Legtöbbször a motívumok, ritmikus alakzatok zenei összefüggésének kimutatása (mely gyakran kiterjed az öntudat alatti, hangulati elemekre is) a mű külső formáját és belső szellemét egyszerre világítja meg. Ezt az összefüggés-kimutatást csak egyetlen helyen találtuk kissé erőltetettnek: Molnár az I. Elégiát két főrészre osztja. Az első főrész egészen a 38. taktus asz-moll akkordjáig, a második az első főrészt kifejtő fugátóig terjed. (Ezt a második főrészt nem merném az első mellé, mint egyenrangú „fő”-részt állítani, mert inkább zárótéma karaktere van, aminthogy az első főrész széles feldolgozása, parafrázisa után is csak egész röviden, mint tisztán befejező-jellegű zárótéma következik.) Molnár szerint a második főrész vezetőmotívuma, az első főrész kezdőmotívumának fordítása. Azonban ha a II. főrész motívumát szervesen taglaljuk, úgy találjuk, hogy Bartók itt semmiképp sem gondolhatott a kezdő motívum megfordítására. A II. főrész motívuma ugyanis szerves egészében nem úgy néz ki, ahogyan azt Molnár idézi: „gesz = gesz = g = cisz”, mert hozzá tartozik még a „cisz”-t követő „c” is, mely az őt megelőző „cisz”-szel együtt a motívumban külön tagot alkot, azaz a „cisz”-t elválasztja a „gesz = gesz = g”-től. A motívum valódi képe tehát: „gesz = gesz = g || cisz = c”. Az öt hang közül csak három (gesz = g = cisz) szerepelhetne, mint megfordítás, ez azonban a motívumnak csak egy része és ami a legfontosabb: nem szervesen egybetartozó része. Így joggal gondolhatjuk, hogy a második főrész vezérmotívumát nem lehet a kezdőmotívum megfordításának tartani, és így ritmikailag sem felel meg annak, hanem új ritmus-gondolatot jelent.
(Tehát nem 
, hanem 
, hanem
Ez a tisztán egyéni véleménykülönbségen alapuló kifogásunk természetesen legkevésbé sem érinti azt a kiváló pedagógiai- és kultúrértéket, melyet Molnár legújabb írásának tulajdonítunk. Bartók zenéjének Kodály Zoltánon kívül nincs hivatottabb teoretikusa Molnár Antalnál. Ezért biztató ígéretnek vesszük, hogy ezt az annyira hézagpótló füzet-sorozatot legnagyobb zeneszerzőnk kiváló magyarázójának műve nyitja meg.
