Mihály Dezső: Anyának lenni...
Mihály Dezső: Anyának lenni...
A szobában tompa világosság áradt szét. A bútorokat komor és sötét fény árnyékolta be,mintha valami nagy, csúfolódó szörnyeteg a nyelvét nyújtogatná rájuk, mert elhasználtak és megkopottak – ottfelejtett tárgyak az időben, melyek szinte gyászosan megfeketedtek egy életen át. A fal mentén két szekrény állt, szélesek és magosak, egyszerű fényléssel, repedezett és hulló faragványokkal, fönt a szekrénytetőkön üres kalapdobozok – régmúlt apró örömök emlékei – s egy-két élelmiszerfélével megtöltött papírzacskó, melyek egyre kérlelhetetlenebbül soványodtak a gyomor követelő törvénye alatt. Aztán többféle limlom rendszertelenül fölhalmozva: értelmetlen virágdíszek, piszkosan zsírosodó bársony- és selyemszalagok, piros könyvek, naptárakból kiszakított képek, kiégett gyertyák megmaradt, béna csutkái, s egy kettétört hegedűvonó – az egész szekrénytető úgy hatott, mint egy gyűjtőhely, hová az emberek egy-egy boldogtalan pillanatuk fájdalmas emléktárgyait rakják le.
Az ablakon sötétbordó szövetfüggöny súlyosodott, mint egy nagy, megölt test, melyet megalvadt vér borít. Az ablakok közt bronzozott rámájú nehéz tükör, melynek cifra faragványokban végződő koronáján széles, félkörű legyező díszlett furcsa szövésű japáni figurákkal, és az is átlyuggatva már a gondtalan gyerekkezek által, melyek addig mozognak boldogan, amíg nem az emberi becslés mértéke irányítja őket.
A két ablaksarokban egy-egy fotel állt, régi és ódivatú, a szövet itt-ott lekopott róluk s formás tartásukból tovatűnt ama bizonyos néma gőg,mely valaha nyilván sajátjuk volt. A tükör előtt magas és karcsú virágállvány, ez már egészen modern bútordarab volt, és olyan kecsesen állt a többi tárgyak közt, mintha megbocsátón mosolyogna a múltbéli dolgokon.
Az ellipszisformájú nagy asztal lapján hólyagos dudorodások bütykösödtek, a székek, szalmafonatú támláján megbomlott szálak ágaztak szerte, mint egy szétzilált hajzat, melyet a verekedés hevében cibáltak meg.
A gyerekek – Bandi, Lujza és Erzsébet – egymás melletti békében ülték körül az asztalt.
Bandi, a legidősebb, tízesztendős volt, s a másik kettő csaknem pontosan két-két esztendővel fiatalabb.
Előttük egy-egy üres teáscsésze volt. Mindhárman a gyermeki test falánk éhségével vacsorára vártak.
Daróczy Jánosné, az anyjuk, kint a konyhában teát főzött és vékonyra vágott kenyérszeleteket pirítgatott. De az edényeket már jóval előbb a gyerekek elé rakta, ez a lecsillapítás fegyvere volt, valami mutatkozó ígéret, hogy az apróságok türelmesebben várjanak, míg a vacsora elkészül.
Bandi az üres csészét a feje búbjára borította s arcát a tükör felé fordítva, brümmögött.
– Nézzétek – mondta aztán a hallgató kislányokra nézve – csuda jó kalpag ez!
Lujza mérgesen rákiáltott:
– Te!… Eltöröd!
Bandi nyugodtan küldte grimaszait a tükör felé s fején a csészével, zavartalanul dudorászott.
Lujza, vézna testét kifeszítve, kidülledő szemmel és sápadtan – arcának beteges színezetű bőre olyan volt, mint a hasadozó hártya – újra bátyjára szólt:
– Teszed le!
De akkor a kis Erzsébet apró kezével Lujza karjába kapott.
– Ne izéld őt! Haggyad!
– Te pedig fogd be a szádat, te taknyos – kiáltott Lujza és öklével Erzsébet homlokára csapott.
Éles és rezgő sírás hangzott fel.
A csésze Bandi fejéről az asztalra hullt, de nem tört össze. A fiú hevesen felugrott, az arca kipirult és kezét ökölbe szorítva, kiteljesedni kezdő férfi voltának minden erejével Lujza mellére ütött.
– Azt én nem engedem, hogy őt te bántsad, tudod!? Nem engedem – ordította nagyon elszántan, és megnagyobbodó szemében haragos tüzek égtek.
Lujza összeszorította vértelen ajkát, apró fogsora megcsikorgott és Bandinak rohant. A két gyermek közt kegyetlen, vad, elkeseredett dulakodás támadt. Agyba-főbe püfölték egymást, mintha arra menne a harc: melyikük dicsekedhetik előbb azzal, hogy a másik valamelyik testrésze kiszakítva a markában marad.
A kis Erzsébet nem tudta, sírjon-e vagy nevessen – és egyszerre hangos vihogásra fakadva nézte verekedő testvéreit.
Lujza sikoltott – egyre fájdalmasabb ütlegek hulltak rá. De az éles hangokra anyjuk a szobába futott.
– Hát már megint! Nem takarodtok széjjel! – mondta Daróczyné minden felindulás nélkül, mint aki hasonló jelenetekhez rég hozzászokott. S a dulakodó gyerekek közé vetve magát, eldobta őket egymástól a szoba két sarka felé. Aztán először Lujzához, majd Bandihoz lépve, tenyerét az arcukra vágta. A pofon elcsattant, az ujjai nyoma halványan ott maradt.
– Haszontalanok! Nem tudtok békében megférni egymással, mi? – mondta élesre eresztett hangon, és fölemelt öklével hol az egyiket, hol a másikat fenyegette meg.
Pár pillanatig ott állt, kezét a csípőjére téve, s a tekintete végigáradt a gyermekein. Mély és mondhatatlan fájdalom vájkált a szíve körül: valahányszor a gyermekei bántották egymást, mindig valami csöndes kínlódásba jajdult: miért kell ezeknek is veszekedni, mért nem szeretik egymást változatlanul, miért, hogy a gyűlölet ezeket is felmarja már. Neki olyan rossz látni, hogy a saját véréből és testéből kiszakadtak néha gyűlölködő ellenségekként állnak egymással szemben. És olyan rossz látni, mikor egymás testébe tépnek, mintha meg akarnák fosztani egymást attól az ajándék-élettől, melyet ő az anyaság bőségében mindegyiküknek egyforma szeretettel adott.
– Üljetek le szépen az asztalhoz. Mindjárt hozom a vacsorát és várjatok nyugodtan, ti rossz kutyák, ti! – mondta később, és lassan kifelé indult.
Az esti világítás olajkék fényében az asszony feje olyan volt, mint egy megkopott régi festmény, mely valahol a padlás sarkában hever. Az arca meggyötört volt s a sápadtság viaszszerű fénye olvadt el rajta, talán csak nemrég szép vonásait a konyha gőze s a tűzhely barnásvörös parazsa égette el, a család minden gondja és baja otthagyott valamit a kissé megferdült profil sötét hajlásain, a szem barnaságának fényét az örök elégedetlenség és örök küzdelem itta be – mégis valami eltűnni nem akaró tompa báj rajta ragadt. A háta gömbölyded volt, a melle beesett, a karja mintha megnyúlt volna, s a keze egyre keményebben koppant és csontosodott.
A konyhában újra hozzáfogott a vacsora készítéséhez. A felforrt teavizet leszűrte, a tűzhely lapján sülő kenyérszeleteket megforgatta, egy alacsony ládából friss fadarabokat szedett elő s a tűzbe rakta őket.
A folyosóról hallotta, hogy két ember beszélget: – Áh, dehogy nincs még nyolc óra! Már több is van… nyolc elmúlt… ne mondja!…
A beszélgetés tovább folyt, de Daróczyné a szavak értelmét elvesztette már.
Nyolc óra elmúlt!
János ma megint későn jön…
Hej, ha rájönne, hogy mégis: igaz!
Mint egy hirtelen láz, agyától lefelé egész testét ellepte a gondolat, hogy János most azzal a nővel tölti az estét, aki lent lakott az első emeleten s nemrég máshová költözködött. Grimmelné, az egyik szomszédasszony, meg az egész ház egy idő óta suttog erről, neki is megmondták s a jóakaratú figyelmeztetés gonoszságot leplező álarca mögé bújva, célzásokat tettek, de ő nem hitte, nem tudta, vagy nem akarta elhinni.
Hej, ha rájönne, hogy mégis: igaz!
Zavaros tekintettel szétnézett, szeretett volna elfutni valahová, de ez a lelki roham csak pár pillanatig tartott, aztán hirtelen magához tért.
Szamárság mindjárt ilyesmire gondolni, ördög vigye a gonoszlelkű asszonyokat. És egyáltalán miért lett oly féltékeny? Azelőtt sohasem volt féltékeny, csak most. Istenem! szabadíts meg a rossz nyelvektől… Pedig János a múltkor sem hazudott. Kerülő úton tudta meg, hogy azt az estét, amikor kimaradt, barátai körében töltötte el. Milyen gonosz is néha az ember… jaj de gonosz!
Az utóbbi szavakat csaknem fennhangon mondta s alig láthatóan elmosolyodott, szeretett volna hangosan felkacagni előbbi érzésén és gondolatán, mintha valaki idegen egy nagyon mulatságos történetet beszélt volna el. Súlytalan, madárszerű könnyedség szállta meg s ha gyerekei előtt nem restellte volna, kedvenc falusi nótáját fütyörészi, amit annyira szeretett valamikor. Ó, lánykorában, jaj, hányszor fütyörészett a bámész férfiak kipirult arca előtt, és mindenki mondta, hogy ez a pajkos fütyörészés nagyon jól illik hozzá s ő tudta ezt.
Daróczyné e percben messzi került önmagától, és újra Ilonának hívták: – egy tátravidéki kis város környéke, illatos fenyveserdő szélén, lányok és fiatalemberek társasága s ő a legszebb. Valaki kéri: fütyörésszen s ő mindig mosolygó ajkát összecsücsörítve valami nótát fütyül. Az elfütyült nóta végén tapsolnak s ő színháziasan meghajtja magát. Tréfásan nevetnek, ő is nevet. Hiszen az egész semmiség csupán és mégis mindenkit elragadott.
Hogy elmúlt mindez és messzi veszett!…
A kis Erzsébet apró lábával dörömbölve átsír az ajtón:
– Anya!… anya!… én éhes vagyok.
– Mindjárt aranyom, mindjárt – felelt Ilona s a hangja lágyan elrezgett, jóságos, megértést és szeretetet küldve az éhesen várakozó gyermek felé.
Aztán mintegy önmagát korholva, hogy az emlékezés szőnyegén elpihent kissé, sietve kapta kezébe a teásedényt, s a szobába lépett.
A gyerekek közti harc elült, de az utóíze még ott volt a hallgatásukban s a harag a lelkükre feküdt. Mikor az anyjuk kezében párolgó teásedényre pillantottak, szótlanul elfoglalták helyüket az asztal körül és hallgatag komolysággal tartották a csészét anyjuk elé.
– Hát csak ez van vacsorára?… üres tea! – szólalt meg Bandi követelőn, s nagy szemét dühösen emelte anyjára, mintha mindenképpen meg akarná bántani most. A fiúban a húga iránti ki-nem-élt bosszúvágy tombolt és levezető utat keresett valahová.
– Dehogy csak üres tea, te, dehogy!… kaptok még jó zsíros pirítóst is – mondta Ilona ügyetlenül eltitkolt mosollyal ajakán, hogy a fiú erőszakkal rosszalkodni akart és milyen jó, hogy ki tudja elégíteni gyermekeit.
Boldogan kisietett a konyhába s a már megkent pirítósokat szépen és formában a pecsenyéstálon helyezte el, aztán a tálat a tenyerére téve, visszament a gyerekek közé.
– Mindegyiteknek kettő jut. Harapjátok a teához, úgy finom – mondta, s a nyelvével csettintett hozzá.
Ő maga nem evett semmit Félreállt az asztaltól Bandi háta mögé, s a gyermekeit nézte. A három apróság egészen átadta magát az evés melegítő kéjének, a teát nagy kortyokban itták, a pirítóst mohó sietséggel emelték a szájuk elé, az ajkuk s az ujjaik csakhamar kifényesedtek az odatapadó zsírtól, mely a lámpa sugarában örömre és boldogságra biztatón megcsillogott.
– Az enyim olyan keserű – mondta Erzsébet hirtelenül, s az ajka lebiggyedt, amivel a keserű íz panaszát akarta megértetni az anyja előtt.
Ilona újra előszedte a cukortartót, aztán még egy kiskanálnyi cukrot szórt Erzsébet felényire apadt teájába, majd Lujzának és Bandinak is egyformán, igazságosan. Nem akarta, hogy a gyerekei egymásra irigykedjenek. Pedig leginkább a cukorral kellett takarékoskodni, hisz azt neki lehetetlen megfizetni s amit jegyre kap az ember!… gyöngén, alig érezhetőn megremegett. A ma élet-hurcolásának járványos nyavalyája, a táplálkozás ezer és végtelen gondjának borzalma újra ráfeküdt. De a gyerekek jólesőn ettek, szinte megszépülten a természet igazságában, mely a nélkülözhetetlen anyag uralmát hirdeti fáradhatatlanul.
Ilona órákig el tudta volna nézni őket így, amint csöndben ülnek és üres kis gyomrukat töltik. És csak adni, adni nekik… adni még, hogy nagyon érezzék, hogy ő nagyon szereti őket, mert ez az igazi öröm, a szeretet, mert ez a legtöbb az emberben s a legnagyobb, mert az emberben igazán emberi: csak a szeretet!
– Ha akartok még, csak szóljatok. Nem kell szégyenleni – mondta, s a kezével végigsimított Bandi fején, mely éppen előtte volt.
– Anya, én igen… én akarok!
– Én is… én is…
– Persze, hogy akarunk – mondta Bandi, ki még mindig haragos volt és duzzogva kapta el fejét anyja keze alól.
Ilona kisietett a konyhába, hogy friss pirítósokat készítsen nekik.
A gyerekek újra magukra maradtak. Erzsébet sorrendes egymásutánban dugdosta szájába ujjait s az odaragadt zsírcsöppeket élvezettel szopogatta róluk. Ide-oda ingatta fejét, az imbolygó szőke hajszálak árnyékot vetettek arcára s egy megnevezhetetlen örömben, hogy ő gyermek és semmi több, valami daltalan melódiát dúdolt. Lujza hátradőlt székén, félszemmel Bandira emelte tekintetét. Bandi is megenyhült már, de azért dacosan hallgatott. Mégis a nézésében a békülékenység ingere vibrált. Végre Lujza fölemelte kezét s kihajlított hüvelykujját Bandi felé mutatva szólt:
– Örök harag! És hegyes kis nyelve kicsúszott az ajkán.
Bandi vállat vont.
– Nem bánom! Hanem a piros tollszáramat aggyad vissza! – Voltaképpen bosszantotta, hogy a tollszárat, melyet Lujzának ajándékozott, a legyőzhetetlen bosszú kedvéért visszakéri. Legjobb szerette volna, ha Lujza kibékül vele s minden rendbe jön.
Lujza megijedt, a piros tollszár nagyon a szívéhez nőtt.
– Te irigy – mondta félénken, s a hangjában engesztelő szelídség volt. Attól tartott hogy a csúnya szó miatt Bandi újra dühbe jön, és most már végérvényesen visszaköveteli tollszárát. – Neked adom a kékemet – folytatta élénken, ama kék ceruzára célozva, melyet Bandi egy alkalommal kért tőle, és sovány, szögletes arca az ajánlat elfogadásának lehetőségétől felragyogott.
– Mutasd – felelt a fiú kurtán.
Lujza a szekrényfiókhoz rohant s az ígért tárgyat kezébe véve, diadalmasan vitte azt Bandi elé.
– Nesze!
De Bandi kicsinylő kézlegyintéssel és megvető fintorral felelt:
– Nem kell. Tartsd meg mind a kettőt.
– Annál jobb – mondta Lujza egykedvűn, holott zsákmánya örömén majd kiugrott a bőréből.
Bandi férfias nagylelkűségének tudatában fölényesen nézett Lujzára, s mikor az nem tudta elfojtani hálás mosolyát, ő is ránevetett.
Akkor Erzsébet Bandi karjába kapaszkodott és kérlelni kezdte:
– Az új pirítósig játsszunk lovat. Jó?
Ez a játék abból állt, hogy Bandi négykézlábra ereszkedett, Erzsébet a hátára ült és gyű!… gyű!… kiáltással rángatta vállát.
Bandi beleegyezett s a játék megkezdődött. Tiszta és meleg gyerekkacajok csendültek, a szoba levegője s az esti fény valami zenés zsibongástól rezgett, a teli gyomor nyugalma visszaadta a testvérbékét, mely részegen csókolódzott a gyermeki lelkeken át.
Ilona – kezében a pecsenyéstállal, melyen a frissen sült kenyérszeletek barnán és zsírosan csillogtak – benyitott. Aztán a tálat az asztalra téve mosolygott.
– Csak játsszatok… játsszatok…
De a biztató szavak elhangzása után a gyereklárma fokozatosan alábbhagyott és kíváncsi szemek kapaszkodtak az asztal fölé, a jókedvű hangok, mint valami vidám zene egyre csöndesebben végződő akkordjai, lassan, egyre lassabban törtek szét, míg végül minden elhalkult s a játékban kifáradt emberkék újra evéshez láttak.
Az anya által teljesített ígéret: a szájba kívánkozó kenyér hűtlenné tette őket a játék istenéhez, mely a gyermekeknek annyit jelent, mint a felnőtteknek a hit, vagy a szerelem.
Ilona leült a gyerekek közé, megigazgatta Lujza és Erzsébet szétzilált haját s a kezével gondosan végigfésülte a játék hevében szertehullt szőke fürtöket. A kislányok, elmerülve az evésben, figyelmetlen megadással tűrték, hogy az anyai kéz melege ápolja őket. Elégedettek voltak és megbékéltek s az anya érezte ezt.
– Milyen boldogok, milyen drágák és milyen jók – gondolta egy végtelen és mindent átfogó ölelés után vágyakozva, egy nagy és roppant, tér és idő nélkül való ölelés után, melybe örökké csakis az önmaga számára belezárhatná mindhárom gyermekét, hogy az asszony örök egy anyasága el-nem-múlható és teljes legyen.
Valahol a közelben egy templom harangja kondult meg. A csendülő harangütések fáradtan és hosszan elnyúlva érkeztek a szobába s az újra vidámkodó gyerekek lármája elvegyült a templom ércszólamának tiszta intésében, mely a forgó időt jelezte ájtatosan.
A kilencet üti s ő még mindig nincs itt!
Ilona szívéről egy jajszerű sóhaj szakadt le s a torkára szökött.
Mégis képes volna rá?
Isten, te nagy, hatalmas Úristen, ne verj meg!
Egészen összeomlott, fázósan megreszketett.
Valaki csöngetett az ajtón.
Ilona kisietett, valami rejtett és titkolt megbánást érzett. Újra gyanúsított és alaptalanul, most már valóban nem hiszi többé. János itt van, hazajött. Öröm és ujjongás volt a szívében – ajtót nyitott.
A küszöbön Grimmelné állt.
Ilona a csalódás keserűségében megtántorodott s az előtte álló asszony sötét és ráncosodó arcát valami alaktalan szörny formájában látta.
– Azt akarom kérdezni – kezdte az asszony – olvasta-e az újságban, hogy a mostani zsírjegyeket nem váltják be? – kérdezte kedveskedő hangon és csúf, csomósodó ajkán ravasz kis mosoly ült. És anélkül, hogy Ilona felszólította volna rá, belépett az ajtón.
A beszélgetés máris megakadt köztük s Ilona azt hitte, hogy a tolakodó asszony távozni fog. De Grimmelnénak célja volt, amit be kellett tölteni gyorsan és múlhatatlanul.
– Jaj, kérem, ezt az életet igazán nem lehet kibírni! Most is a városban voltam, a Palimnak kellett cipőt venni – folytatta egyre élénkebben és türelmetlenül, mint aki attól fél, hogy mondanivalóját nem tudja befejezni majd – hát képzelje, egész vagyon, kimondani is sok, hatszáz korona. – Valami feleletet várt, de Daróczyné hallgatott. És Grimmelné újra beszélt, nagyot haladva célja felé: – Hogy az a Körút és Rákóczi út milyen forgalmas! Ha én arra járok, mindig csodálkozom, pedig húsz éve már, hogy Pesten lakom. Mennyi, de mennyi ember! Alig lehet meglátni, ha véletlenül ismerős akad. Azért a kedves férjét mégis megismertem. Meg Vajdánét is, azt a csinos kis hadiözvegyet, aki ott lakott az első emeleten. Együtt mentek… Bizonyosan találkoztak… véletlenül…
Az utóbbi szavakat már vontatottan mondta s láthatólag örült, hogy mondókájának végére ért.
Ilona elsápadt, agyát az ájulás szele csapta meg, de azért elég nyugodtan mondta.:
– Nem is tudtam, hogy olyan csinos a férjem. Lám, még más is szemet vet rá.
Grimmelné zavartan nevetett, aztán mosolyogva elköszönt.
Daróczyné visszament a szobába.
E pillanatban olyan volt, mint a haldokló, ki hirtelen megvilágosodó öntudattal ráeszmél, hogy számára az élet múlóban van s a kikerülhetetlen halál sötét csarnokába süllyed. Nem volt kétsége többé. Annyit gyanakodott és egyben reménykedett is: hátha mégsem, és nem igaz, nem lehet igaz, az egész oktalan féltékenységi roham, melyet főképp az átkozott Grimmelné élesztgetett örökös célzásaival. Azt a kikapós asszonyt az első emeletről, kivel férjét a házbeliek gyanúsítják, ő is ismerte, s egyáltalán nem bizonyos, talán föl sem tehető róla, hogy becstelenségre vetemedik. Meg aztán János! Jánost egész más férjnek és apának tudta. Miért változott volna meg? Inkább azt hitte, hogy idegen, irigy, rossz emberek szándékosan meg akarják mérgezni életét. Mintha ezt a kis, semmi, nyomorúságos, amúgy is teli-gond, teli-kín, teli-küzdés családosságát széjjel akarnák rombolni egészen, hogy utána valami elviselhetetlen kárhozatba bukjon. De ő mindig asszonyi okossággal és anyai türelemmel elhessegette magától a gyanakvó érzéseket. Szenvedett nagyon, kimondhatatlanul – mégis hallgatott. Rossz és züllött a világ és határtalanul erkölcstelen, de Ilona mindig kész volt elhitetni önmagával, hogy János kivétel, mert Bandi, Lujza és Erzsébet apja ő. És voltak percei, mikor röstelkedett azon, hogy egyáltalán szenved a gyanú miatt. Mindezen annyiszor rágódott eddig, hogy ezek a mentő és megalkuvó, a valóság megismerését elkendőzni akaró érzések egy hirtelen kilobbanó lángban elégtek most s az otromba, vaskemény bizonyosság Grimmelnén keresztül kidugta a torz fejét: tehát igaz, János, te kegyetlen, mégis igaz!
A pihenés után esti vágyakozás a szobára feküdt. Erzsébet nagyokat ásítva álmosan szólt:
– Anya, feküdni!…
– Hogy a papa megint olyan soká jön – mondta Bandi, ő is ásított már s a fejét nagyosan megrázta hozzá.
Ilona szótlanul fölemelkedett székéről s a gyerekeket összefogva a szomszéd szobában levő ágyakhoz vezette őket. Bandi és Lujza egyedül vetkőztek, csak Erzsébetnek segített anyja. A kislány elnyűtt ruháját lassan kikapcsolta s a vézna, nehezen fejlődő gyerektest törékeny csontjainak vonalai görbén rajzolódtak a vékony ing fehérsége alatt.
Ilona csak azt érezte, hogy a kezére hol húsos, hol meg csontos melegség árad, de tulajdonképpen nem tudta, mit tesz, hol van, mi történik vele. A fejére valami roppant súly nehezedett, a szeme vaskos és sűrű homályba tévedt, valami hatalmas és végtelen űrben állt egyedül, magára hagyva. És Jánost látta mindenütt, a férjét, gyermekei apját, a magzatot adó férfit, aki fut, szalad, menekül tőle.
Ideges kínban sóhajtott fel és anélkül, hogy tudott volna róla, szinte harapva az ágyába lépő Erzsébet nyakába csókolt.
– Jujj te! – sziszegte, s a melle betegen felhörgött belé.
Az ágyban a gyerekek elalvás előtti szokásos, elmaradhatatlan hancúrozásukat kezdték el, vihogtak, csiklandozták egymást és nagyokat kacagtak rá.
Ilona magukra hagyta őket s mintha igen fontos és halaszthatatlan dolga lenne, feltépte az ajtót, amely magától becsukódott.
A magányos szoba közepén megállt és zavaros gondolatok lepték el ezer meg ezer bizonytalan érzés rágta s tehetetlenül rogyott egy székre. Megnevezhetetlen ösztönök és kialakulatlan tenni vágyás munkáltak benne. Az életet, a valóságot élő énje nem volt egyéb, mint egy lázbeteg álma, mely az üres űrben keringve hordozza betegét, ki mindig attól fél, hogy a földre zuhan.
Karjával az asztalra könyökölve, fejét a tenyerébe dűtve hallgatott. S e hallgatásra az ablakon túli város esti csöndje is hallgatással felelt. Időnként egy-egy száguldó és hamar tovatűnő kocsi zöreje besurrant s az asszony agyára ült. De aztán újra minden elcsöndesedett. A levegőben az éjszakai mozdulatlanság konok és gyilkos fenyegetése érzett, a tárgyak mereven, ijedten és tragikus-némán figyelmeztették az embereket, hogy a hatalmas és örökkévaló világ megmarad akkor is, ha az emberek kihalnak majd.
A távoli templomharang újra megkondult és Ilona pontos egymásra következéssel számlálta az ütéseket. Tízszeres bim-bam, szomorú és bánatos elrezgéssel… aztán megint börtönös csönd és hallgatás…
Ha lépteket hallana végre… ha az ajtó megnyílna már…
De semmi, odabenn a gyerekek elaludtak, szinte érzi alvó, ártatlan pihegésüket.
A tragikum megérzésének pillanatnyi értelmetlensége s kuszasága, mely az előbb rászakadt, lassan-lassan kifejezhetővé vált és határozott formákat öltött. Tizenkét évi házasság után János megunta őt – ennyi az egész Ezt oly világos és tiszta értelemmel állapította meg, mintha azt mondaná: kétszer-kettő-négy.
Csak a feje zúgott s a szíve gyors, rendszertelen ütemben vert. Vajon más asszonyok is ezt és így érzik, ha a férjük megcsalja őket? Szeretett volna emlékezni valakire, aki hasonló lelki fájdalmakról panaszkodott neki, talán ez megnyugtatta volna. De az emlékezete nem találta meg sorstársát s ő árván és elhagyottan bandukolt tovább a kietlen rengetegben, melyben nincs ki-út, melyben nincs pihenő.
Önkéntelenül megmozdult s a tekintete végigfutott a keblén, az ölén, az otromba cipőkbe bujtatott lábakon. Föl kellene állnia s a tükörbe nézni. De minek? A fonnyadó, elformátlanodó test eleget mond. S a szegényes ruhák, melyek csaknem rongyokban lógnak már-már alaktalan idomain. Persze megvénült és csúnya lett. Öregszik…
…Öregszik. Úgy érezte, hogy ennél a szónál fel kellene sikoltani, de csak befelé csuklott hangtalanul.
Ő most harmincnyolcadik évében járt és azt kell mondania: öregszik!
János most negyven és mégis mennyivel fiatalabb mint ő. A tartása s a léptei ruganyosak, az arca telt és egészséges s ha frissen meg van borotválva, acélkék arcbőre finom, üde és bársonyos simítású. Barna szemében fiatalos tűz lobog, fogai romlatlan épségben ragyognak s a fekete hajában itt-ott jelentkező ezüstös hajszálak egészen jól illenek az arcához s szinte érdekessé és csinossá teszik azt. Igen, János még életerős és kívánatos férfi.
Mikor szakadtak így el egymástól? Hiszen azelőtt annyira összeillettek, mindenki bámulta őket. Emlékszik, hogy ..15-ben, mikor János mint hadnagy tért vissza a frontról s először volt szabadságon, minden délután kisétáltak valahová s ő valósággal diadalmaskodott az élet fölött. Jánosnak pedig senki a világon nem kellett akkor, az ő lénye teljesen betöltötte férjét és boldogan találták meg egymást a hosszú távollét után. Aztán megint a frontra utazott s újra visszajött, s ez így tartott éveken át. De később az örömök egyre halkultak, Ilonát elfaragta az idő s a gond, a csúf küzdelmek itthon, a konyhában s a boltokban… A szűkös pénz, János nyomorúságos tanári fizetése, pár koronányi hadisegély: ebből tengette ő az életét, táplálta s nevelte a gyermekeit. Később még azt a kis szurtos, nyomorék cselédkölyköt is elbocsátotta, annyira takarékoskodott, s azóta segítség nélkül küszködik, főz, takarít, vásárol, elnyűtt rongyokat foltoz, a család szennyesét mossa… Fuj, de sok rondaságon esett keresztül az utóbbi esztendők alatt.
Mint egy-egy súlyos boszorkányátok jöttek az emlékek az asszony elé, a megnevezhetetlen kínokkal teli háborús élet-vonszolás máról-holnapra és egyre súlyosabban, végeszakadatlan, az idő beláthatatlan távlatában egyre hízó és szélesedő testtel, mint egy óriási, rengeteg állat, mely roppant szájával a világot nyeli el.
Ilona azt érezte most, amit egy nehéz beteg, mikor orvosa megmondja neki, milyen szervi elváltozás okozza betegségét: a nyugtalanító bizonytalanság egy fix pontra irányul s azon megnyugszik kissé. Ez, ez tette tönkre őt, a háború. Összerugdalta és megpofozta. Asszonyi báját és frissességét, nőiségének vágyba borító kellemét, testének kívántató ruganyosságát kiszítta, mint egy undok és éhes viperaszörny.
Persze így nem kell a kutyának sem. A férje is elfordul tőle, a saját férje, János.
Szinte gonosz irigyléssel gondolt Jánosra, mint a béna, mikor az épet és erőset szaladni látja.
– Lám, neki bizony nem ártott a háború – suttogta alig hallhatón maga elé – ellenkezőleg! Inkább előnyére vált.
János a harctérről minden alkalommal szinte megfiatalodva tért haza, olyan volt, mint az élet, szemlátomást izmosodott, tekintetéből és arcából valami elpusztíthatatlan őserő áradt s a közelében érezni lehetett a háborús istencsapás viharaiban megedzett férfi testi s lelki fölényét, mely mindig és mindenütt egyensúlyozott, bátor semmibevevéssel állt a sors s a végzet elé.
– A háború kicsalta belőle a parasztot – gondolta most az asszony, s a szívét harag és gyűlölet töltötte meg.
És visszaemlékezett János szüleire, akik egyszerű gazdálkodó parasztok voltak, és visszaemlékezett Jánosra, akin minden tanultsága ellenére megérzett a földbe gyökerezett férfias parasztiság, mely még a tanári diploma kultúr- illatában sem tudta teljesen levetkőzni a rögből kinőtt, verejtékszagú gesztusokat.
Miért is ment hozzá feleségül, épp őhozzá, hiszen annyi más kérője volt s őbelé nem is volt olyan szerelmes. Igaz: határozott férfiasságával, erőt és akaratot kisugárzó föllépésével nyílt és őszinte jellemével nagyon tudott hatni rá s ő végtelenül vonzódott hozzá. De mégis, tán inkább a végzet akarta, hogy az övé legyen.
Ezé a paraszté!
Ő, a finom és törékeny lelkű, művelt és érzékeny úrilány!
Ezé a paraszté!
Ő, az álmodószemű, ki egész lányságát színes és illatos ábrándokba temetkezve töltötte el.
Ezé a nyers, elpusztíthatatlan, húséhes paraszté!
Először életében megbánta, hogy János felesége lett, és asszonyi összeomlásának elkövetkezését, János elrohanását egy idegen asszony karjaiba egyedül abban látta, hogy az acélosan ellent álló parasztvért a mostani élet sem tudta elhasználni, míg őt ugyanazon élet megfosztotta gazdag álmaitól, elhervasztotta illatos virágtestét s elemésztette lelkét – a János falánk és önző, habzsoló száján keresztül, mert mindent, de mindent annak adott.
Ilona ült – változatlanul s mintegy odaszegezve ült az asztal előtt.
Ha legalább megjönne már!
Az asszonyt lenyűgözte valami vad és nyers ösztön, mely átnyilallt az agyán s az idegeit tépte. Maga se tudta, hogyan és honnan, de a képzeletére hirtelen ráfeküdt egy förtelmes kép, mely férjét testi megnyilatkozásában mutatta neki, messzi tőle és eltávolodón, idegen asszonnyal, idegen ágyon…
Undor, utálkozás és gyűlölet rágta.
Megfogta a fejét, mert azt hitte, szétreped.
Érdemes volt, bolond asszony, úgy-e érdemes volt?!
Éveken át aggódni érte, álmatlan éjszakák és örök félelem: a posta elmaradt, jaj, ha elesett! Vagy örülni, ha rég várt érkezését jelezte már és nehéz szívvel újra útnak ereszteni és mindent újra elölről elkezdeni: jaj, ha nem látom többé! Megreszketni az éjszakában s az aggodalom lázában szörnyűségeket álmodni: a csatamezőn, vérző, jajgató, felszabdalt, hörgő emberi roncsok tömegében keresni őt, hullák és sebesültek közt. És imádkozni egyre: bárcsak vége lenne már s ő megtérne épségben és egészségben, vidáman és mosolyogva: itt vagyok, örökre itt maradok!
Érdemes volt – ezért?!
És közben itthon verekedni az élettel, a falatokat megszerezni, gondosan kiszabni és nélkülözni. Három gyerek, kiknek éhsége őt tette felelőssé az életükért, vagy ha ruhájuk elszakadt, vagy ha fűtetlen szobában dideregtek, vagy ha az öröm után kívánkozó gyerekvágynak nem tudott eleget tenni.
Elmondhatatlan küszködés – ezért!
S a hűsége, az asszonyi hűsége – azt most dúsan kifizetik.
Ha legalább megcsalta volna egyetlen egyszer csak: – milyen fölemelő és jóleső elégtételt érezne most. Pedig volt idő, mikor megtehette volna. A háború elején különösen, mikor ostromolták, mert a szépsége érintetlen volt. Elmúlt, ennek is vége, ma már erről is lekésett, tehetetlenül vergődik s a bosszúra képtelen.
Olyan jó volna, ha megnyithatná ajkát egy végtelen panaszra s vallomásokat tehetne valami ismeretlen hatalom előtt. Vagy ha segítségül hívhatna valakit, aki megadja neki az ő igazságát és bosszút áll érte.
Tanácstalanul körülnézett, de a fekete tárgyak néma tagadással integettek felé…
Megmozdult, hogy székéről fölkeljen, mert az egy-helyben ülés kísérteties mozdulatlanságában azt kellett hinnie: ha sokáig így tart, megtébolyodik. S amint fölemelkedett, a vállkendője belé akadt a szék támlájának szakadozott szalmafonatába s a mozgás lendülete megszakadt. Bosszúsan hátratekintett s a kendőt elrántva felszisszent.
– Sok piszkos ócskaság – mormolta mérgesen, és belerúgott a székbe, mely félretaszítva elcsúszott a sima parketten. – Csupa szemétre való limlom, egyetlen értékes darab sincs köztük. El kéne égetni mind a gazdájukkal együtt – mondta félhangon.
Valami határtalan romboló vágyat érzett, hogy összezúzza bútorait, hogy az egész szobát összetörje. A tekintete megvető utálkozással s egy féktelen gyűlölet hevében végigtapogatott minden darabot, mely a szobában volt: – Szégyenletes a berendezésük, valósággal szégyenletes. Ki tudja, hány éves, ki tudja, milyen régi, hiszen már a szülei használták, azoktól kapta mikor férjhez ment. Ő azt hitte akkor, és Jánossal is így szokták volt biztatni egymást: ideiglenes. Ha jobb soruk lesz, ha Jánost kinevezik rendes tanárrá, másikat vásárolnak. Elmaradt ez is, mint sok egyéb.
– Nyomorult szürke kis tanár, garasos fráter – gondolta haragosan és gyűlölködőn. – Még egy szerény, csinos otthont se tudott teremteni a családjának. Maradj a szeretődnél, akár örökre, maradj csak. Kinek kellesz, kinek?
Lompos léptekkel föl-alá járkált, nem tudta mit tegyen. Valósággal kutatott a sorsában megbújt s eddig hallgatagon tűrt nyavalyák után, hogy Jánost kedvére szidhassa és gyűlölhesse, Jánost, a gaz, galád férfit, ő, a megalázott asszony és anya.
Az ablakhoz lépett, a függönyt félretolta s kitekintett az utcára.
Enyhe eső szitált, a gázlámpák fénye lompos árnyékokat vetett, fekete víztükrök csillogtak az utca kövezetén, a testes házak tömörségét titokzatos homály és barnaság födte. Fekete felhők úsztak az alacsony égen, csillagtalan sötétség az épületek szögletekbe hajló, komor tetőzete fölött. Sehol senki, sem ember, sem állat, csak a csönd lelke remeg.
Aztán megint és újra, mint egy örökkön ismétlődő bús jajgatás: – a távoli templomharang…
…tizenegy!
A homloka s az orra odalapult az ablaküveghez, és sóhajban feltörő lélegzete szürke foltokat pingált rá. A szemének megmutatkozó mindenség örök és megbonthatatlan harmóniát zenélt, de az asszony úgy érezte, hogy ez a nyugalmas, békés égi csönd kigúnyolja őt. Mért nem dörög az ég s mért nem villámlik, mért nem szakadnak le a felhők, mért nem okád tüzet a föld, hogy ne legyen egyéb, csak füst és hamu. Miért hazudik még a természet is, és miért mutogatja ártatlan-szép ábrázatát, mintha megkövetelné, hogy folyvást imádja az ember?!
Valami régi legenda jutott az eszébe, amit apjától, vagy nagyapjától hallhatott valamikor. Emlékszik, hogy e legenda szerint az egész nagy, kerek Föld egy óriási Szörnyeteg hátán nyugszik s a világnak akkor lesz vége, ha ez a Szörnyeteg hátáról a hasára fordul és országok és világrészek, hegységek és sivatagok, tengerek és folyamatok megsemmisülve összeomlanak.
Ó, ha a Szörnyeteg megfordulna most, ebben a pillanatban… és nem volna ébredés többé!
Ilona háborgó-hánykódó lelke nem tudott megnyugodni sehol, semmiben. A kietlen utca s a puszta csönd választalan, néma hallgatása egyre kíméletlenebbül kavarta fel szívén és lelkén sebesedő fájdalmakat.
A tizenegyet is elütötte – gondolta bánatosan, s agyát a szenvedésből fakadó téboly égő borzalma súrolta már, mintha meg akarná szüntetni az öntudat kínját a sors az élet fölött. De miért les az időre, miért? és kit vár, kit? Kinek a távolléte bosszantja? Miért érzi az egyedüllét sivár, kriptaszerű borzalmát őnélküle? Miért szeretne férfi-neszt hallani és ajtónyitást? Hát kell az neki, kell? Vagy a megérkezése amattól mindent jóvá tenne és puszta jelenléte meg-nem-történtté varázsolná a rettenetes bűnt, amely amúgy is megtörtént már? Hát mindenki csupán addig bűnös, míg a bűn időbeli és fizikai folyamatában él, de amint túl van rajta, megszűnt a bűn és megszűnt a bűnösség maga is?
Ezek a gondolatok homályosan és alaktalanul forogtak az agyában, még nem tudta, hogy így van, csak szerette volna, ha így lenne, de valami ellent állt és tiltakozott benne. Dühös volt önmagára, amiért órákon át – mint egy szobába zárt gyerek, kit az anyja magára hagyott – ébren rostokol és János érkezését lesi. Elhatározta, hogy lefekszik, bánja is ő, ha azt az aljast akkor látja viszont, mikor a háta közepét. – Hanem!… s a kezét fenyegetőn megrázta föl az ég felé. – Hanem! Véget fog vetni ennek az állapotnak, nem tűri el. Majd ő megmutatja neki, majd megtanítja, most az egyszer emberére talált. Holnap összepakol. Összeszedi culáját és elmegy, itt hagyja ezt az életet minden koldusságával, rongyok és foltok tarka és mocskos halmazával, vöröshagymás fazekaival, kölyökbőgésével, mosogatóvízével – itt hagyja könyörtelenül. Hadd lássa az a szoknyabetyár, mit tett vele. Kínlódjon ő tovább a kölykeivel, érezze ő is, mi az: gyereket nevelni, hadd rágják le az ő húsát is, tanulja meg, hogy nem elég, ha csupán testileg apa az ember. Majd ő megmutatja neki! Reggel…
Mintha az akaratát szoborba öntötték volna, olyan szilárddá fagyott benne az elhatározás, hogy reggel szótlanul eltávozik s a gyerekeket János nyakára hagyja. Körülnézett, máris csomagolni akart. Kinyitotta a szekrényajtót, bizonytalanul kapkodott a ruhadarabok után, csak úgy találomra nagy csomót emelt ki a fehérneműkből s az asztalra rakta. Aztán nagyon gyorsan, lázasan válogatott köztük. Majd hirtelen – maga se tudta miért – mint aki rájön, hogy rosszul végzi dolgát, a szétdobált fehérneműket két karja közé nyalábolva és kebléhez szorítva, visszavitte a szekrény elé s azon rendetlenül, amint széthulltak, belegyömöszölte a többi közé.
– Erre ugyan ráérek reggel is – gondolta. – Nem akarom hogy lásson így, ha meg talál érkezni. – Valóságos félelem fogta el, hogy János minden pillanatban beléphet és megtudja, hogy miatta ébren van, virraszt, várja-lesi, mint megvert madár az ágon, melyet parittyakő talált.
Mintha valaki kergetné, nagy léptekkel sietett a hálószoba felé. Kezét rácsapta a kilincsre s az zajosan nyikkanva lekonyult. Meghökkent, alvó gyerekei jutottak eszébe és ijedt-nesztelenül folytatta útját, lábujjhegyre állt és tipegett, a macskaszerűn nyivákoló ajtót vontatott lassúsággal zárta be maga után s közben folyton hol a két kislányra, hol meg a fiúra nézett: nem ébrednek-e fel a hirtelen támadt lármától. De azok mélyen aludtak és álomtalan álomban, arcukon az alvó, pihenő, nyugalmas életfönség, mint májusi pirkadás távoli hegyek fölött.
Ilona a két kislány ágyához lépett. Erzsébet és Lujza szorosan feküdtek egymás mellett. Állig be voltak takarva és mindkettő feje egy irányba fordult, félarcuk a párnákba süppedt. Az asszony az ágy szélére ült. Aztán a mindig éber és őrködő anyaság belső kényszerétől hajszolva, megigazította paplanukat, hogy jobban betakarja őket. Ez nyilván önkéntelen mozdulat volt, az örök anyai a nőben, a gyermek-gondozás és ápolás ösztöne, mely fáradhatatlanul adakozó. Aztán Bandira tekintett, nincs-e annál is szükség az ő segítségére, de a fiú szokása szerint egészen be volt burkolva s csak a koponyáját és homlokát lehetett látni. Ott maradt hát a kislányok mellett. Kifejezhetetlenül jóleső megkönnyebbülést érzett, mintha valami rajta kívül eső erő és hatalom fokozatosan kiűzné belőle a lázongó érzéseket: itt van a gyerekei közt és anya, anya, Anya! Kimondható szavakkal, beszédbe-öntéssel nem tudott volna magának számot adni erről az érzésről, csak a szívét járta át valami bánatosan meleg fuvallat, és önmaga előtt is titkoltan örvendezett: milyen jó, hogy gyermekei vannak. És milyen jó, hogy három: két leány, meg egy fiú. Sorsszerű, fátumos megnyugvás szállt belé, anyai szeretetének egyenletesen kilengő ingája az életet ontó Erő és Isten különös ajándékát érezte még abban is, hogy éppen három gyermeke van. Ilona akkor is ugyanazt érzi, ha gyermekeinek száma kettő, vagy öt, az igazi anya annyi gyermekben boldog, amennyi megadatott neki. Ez a csodálatos érzés sajátja mindama nőknek, kiket a természet az öncélú anyaság betöltésére használ, akik csakis és egyedül anyák, mert anyává kell lenniük az ember akaratán és értelmén kívül eső törvényszerűség parancsából, és anyává kell lenniük, hogy a világ boldog vagy boldogtalan legyen, és anyává kell lenniük, mert az emberiség szenved, de élni és örülni akar.
És most, hogy alvó gyermekeit látta, hogy a szép, zárt szemek rebbenéstelen pillái mögött együtt álmodott véréből való véreivel, hogy már-már lezáruló és beteljesedő asszonyéletének piciny, féltve őrzött csodái feküdtek előtte az éjszaka csöndjében – fájdalma elmélyült és halkabb, de annál keserűbb lett. Elhagyott lelkének átkos, szitkozódó lázongását a bánat nyugalma váltotta fel. Ki, vagy mi tudna segíteni rajta? Van valami mondhatatlanul kietlen és sivár az életben, mikor az ember visszatekint rá. Mikor a múlt és jövő, volt és lesz élet-történései úgy tűnnek elénk, mint csupa megmásíthatatlan kényszerű bekövetkezése bizonyos dolgoknak, melyeket nem akarunk, melyekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Mikor rájön az ember, hogy nem vagyunk egyebek, csak a mindenség roppant műhelyének apró eszközei, mikor azt érzi az ember, hogy az élet maga sem tehet a fájdalmakról, melyeket minduntalan okozni kénytelen azoknak, akik szeretik és akarják őt.
E percben Ilona is ilyesmit érzett. Már azt sem tudta miért, csak szenvedett. Valami fájt neki és nagyon szenvedett. Nem János miatt, nem a megalázott asszonyisága miatt, csak szenvedett. Panaszló sírás facsarta agyvelejét, halk csukások szöktek a torkára s fátyolos szemét elöntötték a könnyek, melyek lassan, jóleső melegséggel omlottak végig az arcán.
A sírás nagyot könnyített az asszony lelkén.
Az ágy széléről fölemelkedett, homlokon csókolta kislányait. Odalépett Bandihoz, annak a fejét csókolta meg. Aztán vetkőzni kezdett. Mikor az alsószoknyáját akarta kikapcsolni, a folyosóról keményen koppanó lépteket hallott. Élénken felfigyelt, pár pillanatig merev és mozdulatlan maradt, megvárta, míg a léptek közelebb érnek.
– Persze, hogy ő az – gondolta ijedten, mikor a lépteket felismerte már, és gyorsan kilépve ruháiból, ágyába szökött. Magára kapta paplanát s mint egy ijedt gyerek, csaknem egész fejével alábújt. Nem akarta, hogy János valamit is észre vegyen. S az ajtózárban forduló kulcs zörgését hallotta már… egyre jobban közelednek a léptek… elviselhetetlen súllyal és bűnösen… a sunyi, alattomos halkításukról meg lehet érezni, hogy bűnben és szennyben jártak.
János gyertyát gyújtott – ezt a padlómenti ajtóhasadékon behúzódó fényből állapította meg az asszony. János igyekezett lehetőleg zajtalanul mozogni, mint a tolvajok.
Ilonának egy pillanatig az a furcsa, különös érzése volt, mintha közte és János közt semmi sem történt volna az elmúlt estében, mintha ő Jánost réges-rég várná valami nagyon messzi útról – talán a harctérről, mint azelőtt – és most, hogy megérkezett, öröm és nyugalom tölti el. A családi élet boldog és boldogtalan rabságának, az asszony egy-férfihoz való sorsrendeltetésének ősi, önkéntelen megnyilvánulása volt ez. A puszta tudat, mely férjét újra otthonában érzi, elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra elfelejtesse vele a férfi hűtlenségét és mindazt, amit az előbb végtelen sötétnek és tragikusnak látott.
Csakhogy az ajtó megnyílt és János a kezében tartott gyertya táncoló lángját lobogtatva maga előtt, belépett. Az éjszaka sötét, fekete leplét a gyertyafény hirtelen lerántotta a falakra, a tárgyakra s az alvókra tompa világosság ömlött. – Durva paraszt! Nem elég, hogy ilyen későn zavarja családját, még a lefekvése is tapintatlan – gondolta gyűlölködőn s lehunyta szemét, mely a hirtelen rátörő világosságban megkönnyezett. És most újra az a nyers, vad, átkozódó gyűlölet rohanta meg, melyből csak az előbb szabadult nagy nehezen. Ha úgy kedvére nekirohanhatna, hogy összepofozza, vagy megköpdösse, mint az utca szemetjeivel teszik. Aztán valami durva vágy fogta el, hogy lássa őt s az arcába nézzen, megfordult, kissé lomhán és elnyúltan tettetve magát, mintha öntudatlan álomban fordulna meg. Így, erről az oldalról láthatta férjét. János körülnézett, nem ébredt-e fel valaki családja közül, aztán, mint lefekvés előtt rendesen, cigarettára gyújtott. Ez régi szokása volt. A férfi húsos és piros arcában, fiatalos fényléssel ragyogó szemében az élet tüze égett s a testi erő bőségének harmóniája vastag és duzzadt ajkára ült. A cigaretta füstjét mély és egészséges, tiszta hangzású lélegzéssel leszippantotta tüdejére és kéjesen eregette az ablak felé. Olyan elégedett volt, jóllakott, kielégült, baj és gondok nélkül való, mint régi fejedelmek mámoros orgiák után.
Ilona úgy érezte, hogy egész testét felégeti a kín és gyűlölet, mely ott, ágy-ágy mellett, férjét látva belé mart. – Állat, közönséges állat… Ha semmit se tudna, ha Grimmelné nem is árulta volna el, hogy együtt látta őket, ha eddig semmit se sejtett volna, de most így, amint látja, anélkül is meg mert volna esküdni rá, hogy tőle jön. Le lehetne markolni az arcáról, annyira benne, rajta van. Hiszen ismeri. És milyen nyugodt. Úgy pöfékel, mint egy jól fűtött kazán. No majd holnap… összecsomagol és elmegy… elrohan tőle, mintha sose ismerte volna… Szó nélkül, magyarázat nélkül… tudja meg…
Minden pillanatban azt érezte, hogy fájdalmában és gyűlöletében ordítania kell és Jánost megragadni a torkán, megfojtani.
De János utolsót szippantott cigarettájából a gyertyatartó szélére nyomkodva eloltotta azt. Aztán ráfútt a gyertyára, újra sötét lett s a hatalmas férfi-test erőteljes roppanással az ágyba zuhant. – És neki tűrnie kell, hogy a közelébe fekszik. Piszkosan, mocskosan, mástól jövet!
Alig telt el néhány perc, János elaludt. Nagy és széles tüdejéből egyenletes szusszanások estek az éjszaka csöndjére s betöltötték a szobát.
Ilona ezen is bosszankodott. Alig teszi fejét a párnára, máris alszik, szuszog. Nála persze nem történt semmi olyan, ami ébren tartsa, miért?!
És hosszú-hosszú éjszaka következett, álmatlan éjjel, melyet ágyban fekve virrasztott át. A távoli templomharang tovább itta az időt, szabályos időközönként megkondult most is, de Ilona már nem olvasta a fölcsendülő ütéseket. Feküdni, változatlanul, ébren feküdni, mint egy kinyújtott hulla, mely a temetésre vár. S a süket éjszaka megnyúlt óráiban tűrni, hogy ez az egyetlenegy valami fájjon gyógyíthatatlanul. Mintha a szenvedést belé varrták volna az időbe, hogy ez a kettő el ne szakadjon egymástól soha-sohasem.
Reggel felé mégis elnyomta az álom, de alig egy órai alvás után fölébredt.
János s a gyerekek aludtak még, a reggel világossága bátran és kíméletlenül áttörte az ablakokat, szélesen szétterült a szobán, s a falakat s a bútorokat, az éjszaka pihenő mámorában meggyötört ágyneműt s az ájult, édesded álomban alvók fejeit ólmos és ezüstös színű reggeli fénnyel itatta be. Ilona fölemelkedett ágyában, aztán ülve maradt. A feje szédült, és kábult volt, hirtelen nem tudta, most feküdt-e le, vagy fölébredt már. De a beömlő reggel csakhamar kimarta homályos szemét, sietve felöltözött.
Lassan, vigyázva, hogy zajt ne üssön, kiosont az ajtón, mint az rendesen szokása volt, hogy föl ne ébressze a többieket. Bizonytalan, határozatlan léptekkel a konyhába ment, megmosdott, aztán a reggeli készítéséhez fogott. De a mozdulatai nem folytak önmagukból, minden kézmozdulatát egy előre meghatározott gondolat irányítása előzte meg: – Most tüzet gyújtok… most fölteszem a teavizet… most leveszem a bögréket a polcról… Mintha mindezt valami láthatatlan parancsoló sugdosná a fülébe hangtalanul. Máskor az ilyesmit természetesen végezte el, a mozdulatai maguktól jöttek és öntudatlanok voltak, de most úgy érezte, hogy kényszerítik rá s ő kénytelen engedelmeskedni.
Később visszament a hálószobába, de már nem törődött vele, hogy gyors és zajos lépteitől családja fölébred. És valóban, az alvók valamennyien, mintegy adott jelre, mozogni kezdtek. Elsőnek János nyitotta ki szemét, az egészségesen megemésztett álom végigcsorgott arcán, frissnek és üdének látszott.
– Jó reggelt, Inci – mondta öblös, teli és vidám hangján, régi becéző nevén szólítva meg az asszonyt.
Ilona rá se nézett. Hátat fordított a férfinak s az ajtó mindkét szárnyát kitárta, mely a nemsokára megkezdődő takarítás jele volt és figyelmeztetés, hogy keljenek föl és öltözködjenek. Aztán szótlanul és durcás haraggal, mintha értésére akarná adni Jánosnak, hogy ő mindent tud, hogy ma minden másképp van mint tegnap volt, hogy ő cselekedni készül, kisietett.
János szinte gyerekes csodálkozással bámulta meg az asszonyt. Neki csak az jutott eszébe, hogy ő tegnap későn jött haza, de hisz ez máskor is elő szokott fordulni s Ilona nem is neheztelt érte, legalább neki nem mutatta, reggeli üdvözletét mindig kedvesen és melegen viszonozta, mindössze annyi történt néha, hogy kimaradásának okára célozgatva, pajkos megjegyzéseket tett és ő tréfásan felelgetett rá. De miért haragszik ma? Az asszony haragos, fenyegető viselkedése szinte rejtélyesnek tűnt János előtt, el se tudta képzelni, mi lehet oka ennek. Arra nem gondolt, hogy ő bűnös, mert megcsalta Ilonát, aki valahogy rájöhetett erre. Igaz, a tegnapi estét egy asszonynál töltötte el, de abban a pillanatban, amint elvált tőle és haza jött, az a másik nem élt a számára többé, hiszen csak kielégült nála, ennyi az egész, amit rögtön elfeled az ember. János csak arra gondolt, hogy ő most itthon van a családjánál, jól érzi magát, mert jól aludt, ki van pihenve s vérében a reggel frissessége pezseg. Fölébredt és meglátta Ilonát, vidáman és szeretettel köszöntötte, az pedig elfordul, kirohan – mi lelheti? Furcsának és különösnek találta helyzetét, értelmetlenül bámult a levegőbe, mint a gyerek, akit megszidtak, de nem érti, miért.
Ilona újra berontott, az arca kipirult és mérgesen szólt:
– Ideje fölkelni! Erzsébet… Lujza… Bandi… fölkelni, föl… – mondta szaporán, de a János nevét nem ejtette ki.
János az arcába nézett és rámosolygott. De az asszony nem látta ezt, mert hamarosan elfordult és kisietett: – Csak a reggelijüket adom oda, aztán vége, megyek. Az ebédjüket elkészítheti a másik, hozza ide azt, főzzön az nekik. Ne csak az ágyban… Valami egészen durva szó és gondolat ömlött el az agyán, maga is megrettent tőle, de képtelen volt uralkodni az érzésein.
Közben a gyerekek kidugták fejüket a párnák közül, Lujza és Erzsébet nevetve néztek apjukra.
– Nini apuka hazajött – mondta Erzsébet.
– Apuka, mikor jöttél? – kérdezte Lujza.
Akkor Bandi is fölemelte fejét, mintegy meg akarva győződni róla, csakugyan az apja-e az, kihez húgai szólnak.
János jókedvűn, széles mosollyal tekintett a gyerekekre.
– Ki jön a házamba? – mondta éneklőn és hívogatón, a karját kitárta, a melle kifeszült és széles vállán megduzzadtak erős izmai.
Lujza és Erzsébet kiugrottak ágyukból és versenyezve futottak apjukhoz.
– Én! Én! – kiáltottak örvendezőn és rárohantak, a mellére feküdtek, megölelték és boldogan kacagtak fürgeségükön.
János átölelve tartotta őket.
– No most, amelyiktek legtovább tud a fejemen ülni és nem bukik le onnan, annak ma csokoládét hozok – mondta János s a kisebbik lányt máris derékon kapva fölültette széles koponyájára, aztán eleresztette derekát de a kezét ott tartva vigyázott rá.
A kislány csakhamar lebukott, víg és kacagásba fúló sikolyok szálltak. Utána Lujza következett, ő már valamivel tovább tudta tartani magát, de végül ő is fulladozó kacajjal az ágyra zuhant.
– No most megint én – mondta Erzsébet türelmetlenül.
S a két kislány sűrűn váltogatva egymást apjuk fejére ült. János fáradhatatlan volt, a nyaka megfeszült és keményen tartotta fejét, maga is jóízűn nevetve játékos ötletén. Bandi térdre állt a fekhelyén és kipirult arccal kacagott ő is az apjuk fejéről lebukfencező kislányokon.
Ilona reggelihez terített. A kitárt ajtókon át önkéntelenül is látnia kellett a vidám jelenetet: – Milyen jól tudja mulattatni őket, mennyi mindent elbír a teste! Tegnap amazt, ma ezeket – gondolta, s az ágyon ülő apjuk meztelen vállán és fején ingben, kuszált hajzattal ugrándozó gyerekei víg és önfeledt kacaját irigyelte attól az apától, aki tegnap a másiké volt. – De miért terít nekik, miért szolgálja ki őket, mint egy hű cseléd, kiben a rabszolgavér mindent eltűr, még az ütlegeket is? Miért van még most is őmellette, mért nem cselekszik azonnal, halogatás nélkül, mért nem teszi azt, amit tegnap elhatározott?…
János is fölkelt, a gyerekek zajosan öltözködtek, mosakodtak, Erzsébet és Lujza folytonosan új meg új kérésekkel fordultak anyjukhoz. Egyiknek a cipőzsinórja hiányzott, másiknak a hajszalagja, majd arra kérték, gombolja be ruhájukat, fésülje meg őket, s az asszony a megszokás gépies mozdulataival teljesítette a gyerekek kívánságait. De az agya zavart volt, a szemére homály borult, a tárgyakat nem tudta tisztán megkülönböztetni egymástól, és azt érezte, hogy valaki elhívja és valaki ráparancsol: maradnod kell!
A gyerekek apjukkal reggeliztek. Ezalatt Ilona künn maradt a konyhában, ma nem tudott volna Jánossal egy asztalnál ülni. A szíve összeszorult – rettenetes élet! Ha szólna valamit, egy meleg, gyógyító szót ha mondana, ami megnyugtatná és vigasztalná, talán…
Az előszobából János lépteit hallotta. A fogasról leemelte kalapját, lekefélte ruháját s közben egy pattogós ütemű katonanótát dúdolt. A nóta vígan és éltetőn csendülő hangjából a bőségben lévő férfias erő és jókedv kikívánkozó áradását lehetett érezni, amint elömlik a házban.
Ilonát szíven ütötte és megrázta ez a hang. Elszédült, meg kellett fogóznia: – Hát ez a nagy darab test, ez az embertelen egészség nem is sejti, hogy ő mennyire szenved most? Van kedve dalolni? Vagy ezzel akarja leplezni bűnét, nem véve tudomást az ő megalázó fájdalmáról, mintha semmi sem történt volna? Alakoskodás, képmutatás, hazugság ez, vagy őszinteség, mely nem mérlegeli bűnét és nincs is annak tudatában, mert nem érzi bűnnek, amit elkövetett? – Nem tudta, mit gondoljon, tanácstalanul állt s a fejével bólogatott, mintha valaki beszélne hozzá s ő hangtalanul felelne annak.
János benyitott a konyhába, de csak a fejét dugta be az ajtón. Nevetve nézett az asszonyára.
– Inci, te ma megint raplis vagy. No nem baj, mire haza jövök, elmúlik és megbékülünk, úgy-e – mondta tréfásan, amint rendesen szokása volt, ha Ilona duzzogott valamiért. – Szervusz Inci, szervusz – fejezte be János, és könnyedén lépdelve elsietett.
Ilona csak most érezte teljes egészében asszonyi elhagyatottsága és egyedül valósága rettenetes terhét, melyet a sors durván rádobott: – Elment! Nevetve, tréfálkozón. Majd én megmutatom, hogy nem fogunk megbékülni! Mert mire haza jössz, itthon se találsz többé s nem is fogsz látni soha, te gonosz, érzéketlen bitang – mondta hangosan, mintha János ott állna még s a szavakat az arcába kiáltaná. Aztán a düh és kétségbeesés delíriumában a szobába rohant. És ugyanúgy, mint az este, feltépte a szekrényajtót, a még rendetlenül ott heverő ruhadarabokat újra előráncigálta s az egészet egy poros, szakadozott bőröndbe gyömöszölte.
A gyerekek széteső ajkakkal, ijedten és zavartan bámultak anyjukra. Végre Lujza félénken megszólalt:
– Anyuka mit csinálsz?
– Itt hagylak benneteket az apátokkal együtt – felelte, s a hangja fenyegető volt, mintha a gyerekeit is meg akarná bántani vele.
A gyerekek a közös veszélyben egyesülve összenéztek, aztán tekintetük újra anyjuk felé fordult és egyre ijedtebb és félénkebb csodálkozással néztek rá. Banki egyik kabátgombját rángatta ujjaival, Lujza kis köténye fodrán babrálgatott, Erzsébet hüvelykujját szopogatta sápadt ajkai közt. Valami nagyon-nagy szomorúság bújt a szívük mögé, a bizonytalan élet komoly, fájdalmas megérzése rájuk ijesztett és tehetetlenül álltak egy eddig ismeretlen, új és kegyetlen csoda előtt. Még nem tudták mi az, még nem látták torz, fekete arcát, csak fenyegető szeléből érezték, hogy közeledik. Olyan értelmetlenül és meghunyászkodón bámultak anyjukra, mintha az megőrült volna.
De Ilona mozdulatai egyszerre akadozni kezdtek. Maga is azt hitte: megőrült és arra várt, hogy valaki megfékezi. Körülnézett és azt érezte, hogy a gyermekek ijedt arcai belekapaszkodnak a karjába – nem engedik!… nem engedik!
– Nem bánom,… nem bánom, akármi történik, itt hagylak benneteket – mondta elszántan, önmagát biztatva és erősítve, de a hangjában máris lemondás rezgett.
Lujza lehorgasztotta fejét s a szívéből hangos sírás szakadt fel. Bandi elfordult, komoran magába mélyedt. Erzsébet nem tudta megérteni, miért kell sírni mostan, és nagy szemét bátran és kérdezőn emelte anyjára.
– Hát akkor, ha te elmégy, ki fog nekünk főzni? – kérdezte csodálkozón, s az ártatlan gyermeki gond beárnyékolta arcát.
Akkor Ilona kiejtette kezéből a ruhadarabokat, pár pillanatig mozdulatlanul, mereven állt, aztán legkisebb gyermekéhez szaladt. Szélesen átkarolta, fölemelte az ölébe s fejét a kislány vállára hajtva hangosan fölzokogott. Olyan jó volt sírni, olyan könnyen jött a sírás és olyan sok mindentől felszabadult a lágyan omló könnyek alatt.
Sokáig úgy maradtak, aztán Ilona fáradtan a díványra esett, a gyerekek körülállták s a lelkükre síró bénaság fagyott. Hallgattak. Ilona megsimogatta mindegyik gyermekének a fejét, külön-külön.
Nem engedik!… nem engedik!…
Valaki beköszönt, egy ismerős női hang. Bandi kitekintett a szobából, kinn az ajtóban Grimmelné állt. Az arcán mosoly volt, gonosz, lelket ölő, sunyi mosoly. Ilona barátságosan köszöntötte, csak hangja volt bánatos, rezgő, elült sírással teli.
– Most hallom, hogy a községinél van zsír. Én lemegyek, kiváltom. Gondoltam, magát is figyelmeztetem – mondta Grimmelné, s közben mohó, kíváncsi tekintete belefurakodott Daróczyné lelkébe, aztán körülnézett, szinte szaglászott, mintha a tárgyaktól várná, hogy valamit elárulnak neki.
– Végre!… Hál istennek, ez igazán jól jön – felelte Ilona, s egyszerre meleg, jóleső élénkség futott át rajta, úgy érezte, hogy ő már nem ott van, ahol az előbb volt, hanem egy egészen más világban, az anyai Munka világában, amelyben nem csalja meg senki, mert csak az asszony életéhez lehettek hűtlen, de az anya élete mindig szent és érintetlen marad.
A házban lakott egy igen szegény, öreg, egyedülálló özvegyasszony, kit Ilonka a sor-állás nehéz munkájára szokott felhasználni. Most is őt akarta leküldeni, de az hirtelen megbetegedett s ágyban fekve, mocskos dunyhája alól siránkozón dugta ki ráncoktól összevagdalt arcát és hosszasan nyögdécselve szabadkozott. Ilona megnyugtatta, friss levest ígért az asszonynak, valami nagy jóság simúlt a lelkére és örült, hogy egy szenvedőt megsegíthet.
Aztán egyedül ment a bolt elé.
– Legyetek jók, maradjatok csöndben, mindjárt visszajövök és főzök ebédet. Mákos tésztát – mondta a gyerekek felé a megsebzett szeretet mosolyával, biztatón, melegen, kiengesztelőn.
A gyerekek letelepedtek a díványra, szorosan egymáshoz simúltak és Lujza megígérte anyjuknak: legyen nyugodt, csöndben várnak rá. Valami nagyon mély és igaz, őszinte hála melegedett a gyermekszívek alatt, érezték, hogy megmenekültek egy iszonyú csapástól és érezték, hogy valaki nagyon szereti őket és mindent ez a szeretet mentett meg.
Ilona lefelé haladt a lépcsőn, kezében szatyor, a vállán kendő volt. Több ismerős házbeli asszony jött elé – a szemükben valami tolakodó titok-sejtés – de ő büszkén elnézett fölöttük s ezeknek is megbocsátott, nem volt benne sem harag, sem megvetés, úgy érezte, hogy az ő lelkéhez nem ér fel senki, hogy ő fönt jár valahol a magasban, ahol megtudta, mi az: Anyának lenni!
A bolt előtt többen várakoztak már, asszony és gyerekekből álló kis csoport, szegényes, panaszos ruhák tarkasága, fakó, meggyötört arcok, csöndes beszéd és nagy türelem. Ilonka a sor végére állt.
Egy mellette lévő, tíz-tizenkét esztendősnek látszó leány gyűrött szempilláit idegesen rángatva megszólalt:
– Lesz tizenegy óra is, mire kiosszák azt a büdös kis zsírt.
Ilona jóságosan ránézett, valamit szólni akart, de csak a kezét emelte fel és megsimogatta a kislány fejét. Úgy szeretett volna békét és nyugalmat hinteni rá, megváltani az iszonyú világkín szenvedéseitől, megmenteni és odaadni a mosolygó életnek, hogy boldog és vidám legyen.
Az ácsorgó csoporthoz újabb érkezők álltak. Ilona mögé két idősebb arcú, kopottas külsejű férfi került. Nyilván barátok lehettek, mert élénk és bizalmas beszédben voltak. Csak amikor odaértek, hallgattak el. A fátumos megadással várakozó asszonycsoport megmozdult – a két férfi érkezése kissé megbontotta köztük a sorbéli szolidaritást és harmónia egységét, mely némán összefűzte őket. S a két férfit idegenkedő nézéssel bámulták meg. De ez mindössze alig pár pillanatig tartott, csakhamar megbarátkoztak a helyzettel, hogy köztük, a konyha őrültjei közt férfiak is vannak.
– Ne tolakoggyon bácsi – szólt a várakozás fájó unalmában egyre jobban elégedetlenkedő haragos kislány, az egyik férfira emelve vad s szinte öregesen mogorva tekintetét – úgy se kap előbb!
Ilona látta, hogy a férfi csaknem elpirul és zavarba jön.
– Ugyan kicsikém, hát bántottalak? – mondta a férfi félénken és ijedten, mint aki szenved, hogy él és van és másoknak fájdalmat okoz.
Csak akkor vette észre Ilona, hogy a mögötte lévő két férfi arca milyen szelíd és okos, szemükben értelem csillog és homlokuk magas domborulata és arcuk mély barázdái a ritka és igaz ember benyomását teszik. Valami vonzotta őt e két ember felé – rájuk figyelt.
– Szegény gyermek – kezdte az egyik férfi, kit Ilona kislány szomszédja megdorgált az előbb – szegény teremtés, meg a többi mind, ezek a legszánandóbb áldozatok. Ugyan lesznek-e ők is boldogok, lehetnek-e boldogok valaha is?! Szomorú sorsok ezek – mondta kékesvörös, vérszegény kezével az előtte álló kislányra mutatva, és elhallgatott.
A másik, az erősebb hangú és keményebb nézésű ráfelelt s az ajkáról sűrűn omlottak a szavak:
– Igaz, szomorú sorsok, melyeket e két szóval jelölünk: a háború! De a mi nemzedékünk életében melyik emberi sorsra nem mondható ma már: a háború! Az asszony özvegy, a gyermek árva, az anya siratja fiát, a leány szerelmesét: a háború! Éhség, rongyosság: a háború! Bénaság, koldusság: a háború! A mai ember sorsa s az egész világ sorsa: a Háború. Legnagyobb bajunk, hogy a világháború uniformizálta még az emberi sorsokat is, amit egyik legrútabb bűnéül róhatunk föl.
– Mégis – felelt a társa – ha így van is, én sohasem tudom elfojtani azt a végtelen sajnálkozást, mely megráz és lesújt rám, ha ilyeneket látok. Csak ilyenkor érzem igazán a kort, mely visszarántott és letaszított minket, a kort, melyben a legfőbb emberi törekvés, hogy zsírunk és lisztünk és fűtött szobánk legyen, a kort, melynek kultúráját gyilkos ágyúk és üres konyhafazekak nyelik el. És hányan elhullnak rajta, nézz körül, nézd meg a szép, a magasztos, az isteni küldetésű Embert, amint korával együtt beteg és éhes koldus módjára útszéli mocsárban fetreng. Mivé lettünk, mivé leszünk!? Vajon kibírjuk-e?
A két férfi egészen halkan beszélt, Ilona úgy hitte, hogy egyedül ő hallja, egyedül ő érti őket.
– Nem kell nyugtalankodni – mondta most a másik – az emberiség nem döglik meg, de még csak öngyilkos se lesz. Hanem tovább fog élni, és pedig azért, mert élni akar, vagy pedig, mert élnie kell, ami egyre megy. Persze, sem az egyik, sem a másik nem olyan egyszerű, mint ahogy maga az emberiség hiszi. Vannak válságok az életében, melyek megijesztik, elkeserítik, kedvét szegik, de mindezt anélkül, hogy mindent leküzdő, kitartó, szívós életösztönéből veszítene. És ilyenkor csak arra jön rá, hogy ő nagyon szerencsétlen, amiben végül is meg kell nyugodnia. Mert az emberiség sohasem irányítja sorsát, hanem egyszerűen elviseli azt. Épp ezért nevetséges, ha valaki arról beszél, kik a különböző társadalmi katasztrófák bűnösei, előidézői, okozói. Igaz, az emberiség, mint tömeg, fejletlen és alacsonyrendű, valamint éretlen is, de mindenesetre érettebb annál, semhogy – pusztán pár ember önkényéből – éveken át hagyta volna gyilkoltatni magát, ha nem érezte volna, hogy a világháború ugyanoly rámért elemi csapás, mint a messinai földrengés volt. Nem, nem – a világháborút sem emberek okozták, s egy őszintébb szempontból ítélve senki embert nem lehet felelőssé tenni azért, ha mi most tizenöt deka zsírért ácsorgunk órákon át. Meg kell tanulnunk végre, hogy nem emberek bántanak minket, hanem ama örökkévaló szent Hatalom, melyet az ember Világnak, Életnek és Istennek nevez.
A beszélő arca egészen kipirult, és Ilonka úgy látta, mintha fokozatosan megszépült volna.
– De hát akkor – válaszolt rá a társa – mi nyújtson az emberiségnek hitet és reményt ahhoz, hogy megadással tűrje a szenvedések és csapások tömegét? Ha semmin se változtathat, miért küzd folytonosan és miért létezik mégis: változatlanul?
– Csakhogy az emberiség – szólt a másik férfi – sohasem fogja és sohasem tudja elhinni, hogy örökegy a sorsa: változatlan boldogtalanság és változatlan szenvedés mindenütt, ahol megveti lábát, és változatlan fájdalom mindenütt, ahol mosolyt és örömöt keres. Az emberiség csak azt tudja, hogy jóság, szépség és igazság volnának azon legfőbb emberi javak, melyek közt érdemes születni és érdemes nyugodtan meghalni végül. És e javakat ösztönszerűen keresi, kutat utánuk és megkísérli fölépíteni tökéletes világukat. Csak mikor az épület elkészült, veszi észre, hogy a kövek és falak változtak csupán, de magában az épületbe ugyanazon nyomasztó, fojtó, gyilkos légkör szorult, mely folyvást másfelé űzi. S az építést követi a rombolás és így tovább, megint elölről és újra, örökké. Így tart ez a végtelenség időtengerében, nincs megváltás és nincs pihenés – az emberi összesség örök vággyal rombol és örök hittel épít s e boldogtalan hivatás nagyszerűségében éli ki önmagát minden emberségével, hitével, kultúrájával és mindazzal, ami szép és csúf, magasztos és alacsony benne. Persze azzal nem lehet őt elijeszteni, hogy a munkája, törekvése meddő marad, és ez nagyon is rendjén van így. Mert ő azt hiszi, hogy küzdelmes útjában isteni célok felé tör, holott a valóságban nem tesz egyebet, mint nyomorúságos, tengődő életét foltozza és tatarozza, hogy fönn tudja tartani magát. Azért, ha még oly tömegek pusztulnak, éheznek és rongyosodnak, ha még oly sokunknak kell is ezer kínokat szenvedni a koldus-falatokért, az emberi összesség továbbindul, továbbkeres és kutat az elérhetetlen boldogság után. És legyen vigaszára mindenkinek, hogy az emberiség sohasem volt boldog és manapság csak boldogtalanabb, mint pár évvel ezelőtt volt, vagy mint pár évvel később lesz. De ez nem a kétségbeesés útját mutatja, hanem a megnyugvás fenségét tárja elénk. És ma a sors annyira közös és annyira egy, hogy senkit sem egyedül és senkit sem önmagában sújt. És ma ott kell maradnia mindenkinek, ahová rendeltetett, mert most az emberiség nagyon keresi a boldogság épületét, ahol tiszta szép és erkölcsös önmagára lel. Hogy újból csalódni fog – semmi az! De ezek a romboló és építő vajúdások teszik széppé és tartalmassá létét, ezek a nagyra törő kínlódások adják neki a Buddhákat és Krisztusokat…
Az ácsorgó csoport hirtelen megmozdult és zajongani kezdett Elől a boltajtóban megkezdődött a bebocsátás, ideges, vonagló tülekedés támadt, mindannyian egyszerre akartak hozzájutni a rég várt falathoz. A tumultusban Ilona elmaradt a két beszélgető férfitől s a hangjuk elveszett, nem hallotta többé. De a szavak, mint a muzsika továbbzsongtak a lelkében és úgy érezte, mintha mindazt, amit hallott, ő is rég tudta volna már, csak elfelejtette, s most ez a két férfi újra eszébe hozta.
A mellette álló kislányt a hullámzó embersor elsodorta helyéről s az ijedt gyerek a járda szélén sírva panaszolta, hogy őt kitaszították.
Ilona utána szólt:
– Gyere vissza, kislányom, neked itt a helyed, ne hagyd magad!
A gyerek visszafurakodott az egymás mellett nyugtalankodó asszonyok közé s csillapodón, szepegve bújt védőjének szoknyája mellé. Ilonka önmaga iránti hálával gondolt rá, hogy ő mindig megkímélte gyerekeit az ácsorgás veszedelmeitől.
Végre ő is bejutott a boltba s amint megkapta a neki járó zsíradagot, szinte röpült kifelé, vissza oda, ahová rendeltetett.
Este, mikor János hazajött, vígságot, nyugalmat és harmóniát talált otthonában. Ilona már várta őt a vacsorával s a gyerekek zajosan ugrottak eléje s Erzsébet tapsolt is neki. János egy cukorkákkal megtöltött papírzacskót húzott ki zsebéből és magasan lobogtatta a gyerekek arca fölött. aztán Ilonához lépett, felényújtotta kezét és megcsókolta őt az arc puha párnáján, a szem alatt.
– Haragszol még, Inci? – kérdezte vidáman és megveregette az asszony arcát, mint a gyerekekét szokták Azzal máris továbblépett s a megterített asztalhoz ült.
Ilona elmosolyodott. Látta Jánoson, hogy az, míg távolt volt tőle, nem gondolt semmire, nem érzett semmit abból, amit ő érzett, de még csak annyit sem sejtett, hogy bűnözött és ez okozta azt, hogy ő haragszik rá. Igen, János egyszerű ember és nem lát az ő lelke mögé. Most is egyszerűen tudomásul veszi, hogy a haragja elmúlt és egyszerűen csak annyit lát, hogy jobb kedvű lett. De hogy miért?!…
Ha tudná – Istenem!
Az este nagyon hangos volt, Jánosból kifogyhatatlanul ömlött a játékos kedv s a gyerekek szemeiből kicsordultak a könnyek – olyan nagyon kacagtak apjuk víg és tréfás ötletein. Ilona hosszan, sokáig mosolygott rajtuk, valami elmenekült bánat volt a szemében s egy csöndes, szép öröm, hogy ő mégis csak itt van változatlanul s a többi mind boldog, hogy velük maradt. Rossz és csúf elképzelés futott át az agyán! Jaj, ha csakugyan elszökött volna s ezeket a drága, jó, ártatlan gyereklelkeket kín és gyötrelembe dönti!
Később, mikor a lefekvés ideje következett, Ilona megvetette az ágyakat s amint Lujzát és Erzsébetet vetkőztette, az eszméletén végigvonult minden, amit átélt egyetlen nap alatt. És eszébe jutott az a két férfi, kiket a bolt előtti ácsorgás közben beszélgetni hallott. Vajon igazuk volt-e? – Ilona nem tudta eldönteni ezt. Csak annyit érzett hogy az emberi világra mérhetetlen fájdalom zúdult – de csak élni, élni tovább, mert élni kell. És azt érezte, hogy ő tegnap csak asszony volt, de ma ember is, és igazi Anya lett.
Ott maradt gyermekei ágya mellett, míg azok lehunyták szemüket és nyugodt álomban pihentek el az izgalmas nap után. János az íróasztalnál ült, előtte nyitott könyv és teleírt papírlapok – valami munkába mélyedt. Az arca piroslott a fényben, az ajka duzzadt volt és barna szeméből az életkedv elpusztíthatatlan ereje áradt. Még így, komoly és erős munkában is megérzett rajta, hogy könnyed, gondtalan, bajok és búsulások nélkül való. Ilona csöndben, nesztelenül megállt az ajtóban, ránézett. Halk, csöndes vágy fogta el: ha szólhatna hozzá, ha az ölébe ülhetne és átölelhetné a nyakát, ha panaszos jósággal elmondhatná neki, hogy rossz ember és nagy vétket követett el, de kéri, ne tegye többet. Vagy azt, hogy majdnem megszökött tőle, de aztán megbocsátott, mert tudja-e, mi az: Anyának lenni?!… Olyan jó volna, ha mindezt szépen elmondhatná, de nem… János nem tudná megérteni őt.
Ilona semmit se szólt, halkan pihenni tért
Nemsokára János is befejezte munkáját s erős és hangos mozdulatokkal lefeküdt. Mikor észrevette, hogy Ilona ébren van még, föléhajolt.
– Mondd csak Inci, mért voltál te reggel olyan raplis, mi? – kérdezte kedveskedőn, s a keze az asszony vállára simult.
– Csak… nem tudom – felelt Ilona nagyon csöndesen, s a teste megremegett. – Kérlek, hagyj… fáradt vagyok – mondta félénken és máris lemondón, az asszonyi megadás végzetében, amit közeledni érzett.
Úgy történt… A következő pillanatban János már egészen mellette volt…
S a dermedt éjszaka vigyorgott, a nagy és örök, diadalmas élet titokzatos muzsikája csendült.
