Remélem, senki sem fogja ünneprontásnak venni, ha hetek múltával szóvá teszek egy kis szépséghibát vagy jobban mondva stílszerűtlenséget, mely egy különben igen kedves és romantikus ünnepélyen megesett. Az augusztus 20-i vitézavatás szertartására gondolok, mely úgy látszik, a lovagavatás régi ceremóniáját akarta felújítani. Senki nálam jobban nem tiszteli a tradíciókat, kivált, ha azok valóban értéket őriznek, akár gyakorlati, akár művészi szempontból. S annál inkább örülök, ha egy ilyen teátrális látványosság egy valóban megbecsülésre méltó intézménynek kíván fényt adni, egy intézménynek, melynek az a célja, hogy legalább egy maroknyit juttasson a magyar földből azoknak, akik érte a vérüket ontották. Ha már a háború és katonaság olyan végzetes és elkerülhetetlenül szükségszerű (még Hatvany Lajos is annak tartja), legalább némi kárpótlást is nyújtson, s ennél mi sem alkalmasabb, mint az ilyen díszes és fölemelő jelenetek, melyek a hétköznapi élet szürkeségébe egy kis színt és melegséget varázsolnak és tagadhatatlanul jólesnek a szép káprázatoktól már egészen elszokott szemeinknek. A római katona utakat épített és a latin civilizáció pionírja volt a barbár vidékeken, a magyar katona inkább a művészetet kívánja szolgálni és a múlt ragyogó hagyományait ápolni, s nem tudom, vajon a mi idealizmustól megfosztott korunkban nem a utóbbira van-e nagyobb szükségünk. Napóleon, akit senki sem vádolhat üres szentimentalizmussal vagy más romantikus allűrökkel, igen jól tudta, mi az ilyen látványosságoknak a mélyebb jelentősége s mindenképpen azon volt, hogy pompájukat és hatásukat minden eszközzel emelje: művészek, festők, írók, tudósok, rendezők egész seregét foglalkoztatta és ő maga Talmá-tól, a híres színésztől vett leckéket a fejedelmi gesztusok és szavak betanulásában. Természetesen nem kívánhatjuk, hogy a mi anyagiakban leromlott időnkben is ilyen apparátussal készüljenek neki az ünnepélyeknek, mégis sajnáljuk, hogy egy régi szertartás felújításánál legalább a korszerűségnek és a stílusnak megóvására nem vigyáztak. Mert hiszen, nem kell külön mondanom, a hagyománynak csak akkor van teljes értéke, ha semmi hamis és mesterkélt eszköz nem rontja hatását, s főképpen egy művészi felújításnak arra kell törekednie, hogy a legkisebb részleteiben, éppúgy mint egészében harmonikus benyomást keltsen. Ne vegye hát tőlem rossz néven senki, ha éppen a tradíció tisztaságának és méltóságának megvédése érdekében némi szelíd szemrehányásokat kívánok tenni az ünnepély rendezőségének.
A lovaggá való ütés a régiségben az Úristen, Szűz Mária és valamely szent, rendesen Szent György és Szent Mihály nevében történt. Tudom, hogy a mi korunkban senki sem kívánhatja a középkori, internacionális formákhoz való szigorú ragaszkodást, Pekár Gyula bizonnyal aggodalommal látta volna, ha egy hazafias ünnepségen két ilyen idegen nemzetségű szentet juttatnak vezető szerephez. De kérdem én, olyan szűkében vagyunk-e a nemzeti szenteknek? Hát nincs ott Szent László, a „baltacsapással rettenetes László”, aki századokon át volt nemcsak a hős magyar katonának az ideálja, hanem mintaképe a pogány hódítók ellen harcoló keresztes vitéznek is, s így személyében mintegy megtestesítette a magyarság történeti hivatását, a nyugati műveltség védelmét a keleti betörők ellen! Az ünnepély rendezője azonban erre nem gondolt s így esett meg, hogy mindjárt a szertartás kezdetén ezek az anakronisztikus szavak hangzottak el. „Tisztelet adassék az igaz Istennek, aki a mi őseink Hadúrnak neveztek” és a vitézi avatás is e szavakkal történt: „Hadúr nevében vitézzé ütlek”. Holott ha csak a Révai-lexikont nyitják föl, megtalálják, hogy Hadúr költött név, a mi őseink soha sem hallották a hírét, még csak százesztendős sincsen, hiszen csupán 1823-ban találta föl Aranyosrákosi Székely Sándor s azóta lett közkeletű. De az még hagyján. Előttem fekszik az Egyetemes Philologiai Közlöny 1920-i egyetlen füzete s itt a 40. lapon olvasom Gragger Róbertnek, a berlini egyetem tudós magyar tanárának az értekezését (őt pedig igazán nem lehet destrukcióval vádolni), hogy ez a Hadúr még csak nem is magyar eredetű, mert Székely Sándor egy ó- skandináv isten, Hödur alakjára mintázta! Így foszlanak széjjel a legszebb illúziók. Volt idő, mikor még örültünk neki, hogy legalább a „magyarok istene” a miénk, s íme egyszer leleplezi őt egy tudós bencés tanár, Réthei Prikkel Marián (akit éppoly kevéssé lehet destrukcióval vádolni), hogy ő sem régibb a XVI. századnál, sőt nem is a magyar Olympusról, hanem a Szent Bibliából szórja ránk haragos „isten-nyilait”, szóval ráadásul sémi vér is folyik ereiben. (Lásd a Századok 1906. évfolyamát, 876. I.) Íme az intő példa, hogy a tradíciókkal milyen csínján kell bánni és mindig jó kikérni valamely tudós professzor vagy stílértő művész véleményét, különben megesnek az olyan furcsaságok, mint 1921. augusztus 20-án, mikor egy csomó magyar katonát egy ó- skandináv isten nevében ütöttek vitézzé.