Komjáthy Aladár: Vers
Komjáthy Aladár: Vers
„Különös szomorú
nehéz koszorú
az én ékességem”.
nehéz koszorú
az én ékességem”.
Talán elhallgatnék s bevonnám tompa szárnyait a fekete vitorláknak, melyeket a zúgó napfény elé feszítettem, hogy átevezzek kis életem gyenge vizén, az örökkévalóság homályos, zubogó barlangjának öblös hangjait hallgatván.
Talán elcsitítanám végleg vágyak örök szelétől űzött nyugtalan lelkemet s lehajtott fővel ülnék légyzümmögéses kis szobákban a nyár olvadt ólom napja alatt semmire se gondolva……………
vagy bolyonganék vége érhetetlen nagy termeken, hol óriási karos aranygyertyatartókban szakállas csüggedt gyertyák sugároznák halvány fényüket a hűvös opálos színmárványfalaknak – és a visszaverődő ragyogás körülvenne, mint majd egykor koporsóm altató bölcsőjében a holdszínű sugárzás – és zaj nem hatolna a tömör csöndbe, miként ha tenger alá süllyedt elátkozott király volnék – és a csönd, a csönd, a csönd acél hallgatása torkomra tenné kezét, hogy az unalom örök horizontján rémeset kiáltanék és lefeküdnék a padlóra s miként a vízben nézném a halvány márvány reflexében rémült arcomat, míg a gyertyák egyhangúan lobognának s az örök séta kezdődnék újra meg újra: kip-kop, kip-kop, hogy végül már egy őrült sétálna…………
talán lehunynám az éjszakába való örök figyeléstől megromlott, fáradt véres szemeimet és nem akarnék: fény lenni az alkonyatban, lelkiismeret a gazságban, lángpallosú gyötrelem a gonoszságban, szenvedő a szegénységben, szomorú a vidámságban, halálraítélt a forradalomban, nyomorult a gazdagok közt………
hanem talán csüggedt fővel ülnék és hallgatnék.
Mert miért ez örök éberség, a rossz gépezet hibáinak aggódó figyelése, kín és tépelődés segíthetetlen dolgokon.
Ó! én szerettem mindent. Ültem a pompázatos ősz ünnepi sugárzásában s ódon illatok zengedeztek a lelkemben, míg a kacagó azúron nagy, fekete, komoly madarak szálltak dél felé – és zsongott a természet ezer hangja titkos remegéssel, mert a kimondhatatlan hatalmú Pán közelgett, hogy a többi istenek rettenve bújtak meg pompásművű szentélyeikben…………
görnyedeztem a nyár súlya alatt pipacsos domboldalon, heverve és néztem e kitépett vörös szíveket és a messze jegenyék finom hajladozását figyelmet – és csönd volt bennem és béke, hogy a halál és a bűnök távoli tréfás gyermekmesének tetszettek e szorgos méhkas aranyos zümmögésében………
Ó! szerettem én telet és tavaszt, gyermekmosolyt és asszony csókjait, mértem az ész határait, megszédültem a gondolatok aritmetikájának tündökletes harmóniáján– és mindez hiába volt.
Mert minden csak álom és bűvös káprázat. Vacogó szél süvölt az örökkévalóság útjain, csontjaidat fagyasztó egyedüllét őrli s végzetes körödbe zárva keringsz mint elhagyott szomorú csillag hideg pályádon. Ó! egyedül valóság! Ó szívdermesztő jeges hiábavalóság! Sírsz és kapukat döngetsz a halál két végtelensége között, de nem fogsz megtudni soha semmit, ismeretlen eredet gyermeke, ismeretlen végzet martaléka.
És kísértetes a lét, bősz életek emlékétől terhes. A föld, a víz, a levegő: élet és halál zsongó ágyai. Titkos hatalom fonja az élő láncot. Épít: apáktól a fiúkhoz, fiúktól az unokákhoz, szédületes, könyörtelen örök egyformaságban – és rombol: az Élet zajongását a Csönd zavarhatatlan tengere alá borítva.
Mióta folyik ez így? Az idők kezdetén milyen lábak taposták a folyók partjait és a hegyek ösvényeit? A titáni Föld tájain gyönyör lihegett és temetési énekek zengedeztek. vad imák emelkedtek az üres magasság felé és szálltak a négy égtáj irányában Az éjszaka rémektől volt terhes és nagy lobogó szemek aggódva nézték az alkonyt és a puszta rőt lángolását. Erdők harsogtak, tengerek morajlottak, árvíz simító nyelve nyaldosta a mohó földet a záporok örök monotóniájában. Az égen változtak a titokzatos fényjelek és az öregek meghaltak. A rézszínű hold leírhatatlan tájakon vándorolt s a nap még ifjú volt, miként a szerető szerelmesek…………
És mégis mindez csak álom és bűvös káprázat. A lélek, ó! a lélek egyedül van. Lehajtott fővel bolyong a színes záporban, de szomorú és halk ritmusa talán mégis e világ szívverése.
