Szívós Zsigmond: Üvegszemek
Szívós Zsigmond: Üvegszemek
– Dráma egy felvonásban –
Játsszák:: Egy asszony, egy férfi és egy vakember
A szín: Majdnem olyan, mint egy leányszoba. Talán puhább és színesebb. Egy ajtaja és egy ablaka van.
Az asszony: Egy kereveten hever. A szomszéd szobában üt az óra. Hét óra. Te. Te! Csókolgatja a férfikezeit.
A férfi: Te! Mellette ül. Egészen ráhajol: Szeretlek.
Az asszony: Nem bír magával. Boldogan nevet.
A férfi: Gyorsan és ijedten szájára teszi a tenyerét.
Az asszony: Megijed. Szájához húzza a férfi fejét. Halkan és igen forrón susog: Akkor is épp hét óra volt… mikor először itt ragadtál. Emlékszel-e? Nem is tudom, miért? Akkor még nem ezért! Csak úgy. Csicseregve nevet: Csak úgy.
A férfi: Minek emlegeted?
Az asszony: Nagyon szeretlek. És olyan jó emlékezni azóta. Tőle már elbúcsúztál. Bejöttél. Miről is beszéltünk? Igen…
A férfi: Egészen elsötétül.
Az asszony: Ráragyog: Az idő eltelt. Ő bejött. Megkérdezte, van-e itt valaki. Én. Én! Alattomos-huncutul felnevet: Én eltagadtalak.
A férfi: Felejteni szeretne. Ráborul. Csókolja: Ne! Ne!
Az asszony: De igen! Azelőtt sose kérdezte. Épp akkor este. És akkor még semmi oka sem volt, hogy gyanakodjék. Igenis eltagadtalak.
A férfi: Szegény.
Az asszony: Igen. Akkor is haragudtál. És azóta is. Ne is tagadd. Ma is haragszol majd. De letagadlak! Szenvedélyesen átkarolja: De letagadlak!
A férfi: Elterül a villogó karok között.
Az asszony: Forrón. Emlékezéssel: Mi a gyönyör? Ezt akkor éreztem először. Mikor ő idebent volt. És te is. Mi! Mi ketten és ő!
A férfi: Az asszony ölébe süllyeszti fejét: A gyönyör öntudatlanul-mély emlékezés.
Az asszony: Lehet. Akkor a biblia jutott eszembe. Féltem. Úgy ült itt. Ilyen mereven. Mintha nem is vak volna…
A férfi: Te!
Az asszony: Hebeg:Hanem láthatatlan! Féltem. Úgy rémlett, lát. Nevet: úgy-e bolondság?
Vadul csókolóznak.
Az asszony: Akkor éreztem először úgy… hogy meztelenek vagyunk.
Forrón összesimulnak.
Az asszony: Talán nem is egyéb a szerelem… szenvedélyesen: Csak érezni, hogy meztelenek vagyunk és… hogy valaki… néz bennünket, de nem lát!
A férfi: Talán ez a mienk. Hagyjuk. Hagyjuk. Csacsi.
Az asszony: Miért?
A férfi: Mert. Csókolja: Mert… nem érzi?
Az asszony: Felriad: Mit?!
A férfi: Csendesen: Hogy ez istentelenség.
Az asszony: Rámered.
Kopognak.
A vakember: Még odakint: Szabad?
Az asszony: Merev, szerelmes mosolytól terhes arca megelevenedik: Szívecske! Gyorsan.
Rövid csók
A férfi: A függönyös benyílóba terem. Ott leül az ágyra.
Az asszony: Szabad! Szabad!
A vakember: Szemeit tenyerével takarja: Szabad? Édeskésen utánozza az asszonyt: Szabad.
Az asszony: Ijedten: Mi lelte?
A vakember: Nevet. Van-e itt valaki? Éneklő hangon: Ki van itt? Cica. Van-e itt valaki?
Az asszony: Dühösen: Bolond. Izgalommal: Vegye le a tenyereit.
A vakember: Édeskésen nevet: Jaj, nem szabad. Cicus. Határozottan: Van-e itt valaki?
Az asszony: Síró-izgatottan:Bolond. Bolond.
A vakember: Csak én! Csak én! Mért nem mondod, mint mindennap. Csak én!
Az asszony: Igenis. Egyedül vagyok!
A vakember: Vadul nevet. Lekapja a tenyereit, széttárja karjait: Egyedül vagy?!
Az asszony: Rettenetes félelemmel sikolt: Szemei vannak! Ezután minden ízében remeg. Vakon bámulja a vakembert. Torkában dobog a szíve, a kezeit odaszorítja. Hörög.
A vakember: Üvegszemei vannak. Leül a kerevetre. Liheg: Cicus. Te megijedtél!
Az asszony: Kővé váltan és cérnahangon: Megijesztett! Összeszedi magát: Te rossz! Te rossz!
A vakember: Komoran reszeli a torkát: Cicus. Én meg azt hittem, hogy örülni fogsz…
Az asszony: Felcsuklik: Minek?
A vakember: A szemeimnek.
Az asszony: Delejesen nézi: Üvegszemek.
A vakember: Hozzáteszi: És kékek. Nyugtalanul figyel mindenfelé. Minden érzéke szinte észrevehetően működik: És látok is velük!
Az asszony: Idegesen nevet.
A vakember: Makacskodik: Látok velük!
Az asszony: Már bátorodik. Férje vállára teszi a kezeit. Vizsgálgatja a szemeket: Szépek, de merevek. Kis uracskám, de azért szépek. A tieid.
A vakember: Látok velük.
Az asszony: Szép üvegszemek.
A vakember: Most kinevetsz, hamis. Pedig látlak. Látod, látok velük.
Az asszony: Akkor meg minek kérdezed? Mondd meg, hogy ki van itt? Van-e itt valaki?
A vakember: Megragadja az asszony csuklóit: Van! A szeretőd van itt!
Az asszony: Kirántja a kezeit: Megőrült!
A vakember: Lesi.
Az asszony: Arrébb húzódik. Eszelősen nevet.
A vakember: Csendesen megfogja az asszonykezet. Szorítja, de cirógatja is: Pedig ne hidd, hogy ezek a szemek csak olyan egyszerű üvegszemek. Három hónapig törtem rajta a fejemet.
Az asszony: Három hónapja.
A vakember: Azóta! Mára készültek el. Nézd jól meg őket. Ezek a kék üvegszemek: a te lelkiismereted!
Az asszony: Felsikolt. Hebeg: Ne szorítsd úgy a kezemet. Goromba.
A vakember: Nem is szorítom.
A férfi: Felsóhajt.
A vakember: Igen sebesen arra fordul.
Az asszony: Lelkendezik: Te!
A vakember: Te biztosnak hiszed magad magadban.
Az asszony: Mit beszélsz?
A vakember: Figyelj ide. Természetes. Ez a világ az érzékeinkre épült. Te most szeretsz.
Az asszony: Kimerülten ül és hallgat.
A vakember: Minden érzékedet betöltheted. Ez a megáldott bizonyosság. Kínnal, sűrűn, sötéten: Én is szeretek!
Az asszony: Felragyog.
A vakember: Megérzi: Ma. Megloptam a bizonyosságodat! Vadul nevet.
Az asszony: Kezeibe fogja a röhögő fejet. Kéjesen megrázza: Te! Kis bolondom.
A vakember: Nevess. Nevess. Fenyegetőn: Te nem tudod, mennyit töprengtem, sírtam, átkozódtam! Szinte időtlenül. Minden kis pillanatban, öröklétig, én lestelek. Jaj, benned voltam minden kis mozdulatban, ha öleltél, ha csaltál, ha hazudtál.
Az asszony: Mondd! És most már biztosan tudod?
A vakember: Megzavarodik. Határozatlanul: Amilyen biztosan csak te tudod, hogy én nem tudhatom.
Az asszony: Édesen nevet. Fejét az ölébe lehajtja: Én biztosan tudom!
A vakember: Gonosz, feldúlt arccal néz reá: Ládd, ezek a szemek végtelenek. Nincs bennük semmi énbelőlem.
Az asszony: Befogja a füleit: Elég! Elég már!
A vakember: Inkább magának: Csak szép nyugodtan. Így-e. Így-e. Simogatja: Én mindent megfontoltam ám! Szinte az egész világot láttam én ezekkel a világtalan szemekkel. A denevér leragasztott szemekkel is megérzi az akadályokat. Én is. És tudod-e, hogy ez az érzés szabályozza a világot? A tömegérzés, ki a holt tömegeket elevenerőképp fogja fel. E szerint az érzés szerint igazodnak a csillagok. Az állat így érzi meg a veszedelmet. Hallod?
Az asszony: Jaj, szeretnék már lefeküdni.
A vakember: Vonagló ajakkal: Így jön tisztába az egyik ember a másikkal. Ez teremti a társadalmat. Ez a kis semmi és homályos érzés, hogy én sötétben is tudom, vakon és ezerszer megcsalatva, hogy valaki van mögöttem.
Az asszony: Ásít: Te őrült.
A vakember: Persze te neveted. Pedig ez az érzés teremti a társadalmi törvényeket. Ez mondja meg, hogy mivel tartozik a feleség a férjnek! Idétlenül nevet: Eszerint hullnak le a fényes öröknek tetszelgő kis csillagok!
Az asszony: Fel akar emelkedni: Pont.
A vakember: Elszánt erővel lefogja: Te is hulló csillag leszel! Egy kis pisztolyt szedett elő. Az asszony halántékához illeszti: Tudod mi ez?
Az asszony: Fel akar ugrani. Visít: Elég volt!
A vakember: Megőrült. Erősen tartja az asszonyt, elszántan a pisztolyt.
A férfi: Feláll, de megmoccanni sem mer.
Az asszony: Iszonyú félelemmel visít, erőlködik, hörög. Harap.
A vakember: Röhög. Hívd hát! A szeretődet! Te! Te jószág! Ordíts. Üvölts! Üvöltsd ki a nevét. Te állat! Most segítsen! He, itt leselkedik! Vadul körülkémlel: Ember! Ember! Ha megmoccansz, lövök. Nincs irgalom, nincs perc, ki visszatartson, ha a bizonyosságod színét megérzem. Gyere hát, te! Gyere!
Az asszony: Megérzi, hogy a vakember még mindig nem biztos a dolgában. Elönti a remény, érzi, hogy ez az egyetlen módja a menekedésnek. Ez a bizonytalanság. Nyugodtan elterül.
A férfi: Ugyanezt érzi. Meglapul.
A vakember: Hát meghalsz!
Az asszony: Nyöszörög: Anya vagyok.
A vakember: Elképed. Vigyorog.
Az asszony: Nehezen, terhesen szuszog.
A vakember: Tagolatlanul felordít: Hazudsz!
Az asszony: Kimerült. A szemeit lehunyja.
A vakember: Hazudsz!
Az asszony: Mozdulatlan.
A vakember: Vigyorog: Fiad van. Mi? Felelj!
Az asszony: Nem felel.
A vakember: Attól, mi, aki itt van?
Az asszony: Alig hallhatóan: Senki sincs itt.
A vakember: Esküdj meg a magzatod életére!
Az asszony: Csendesen marad.
A vakember: Önhitten felnevet: Esküszöl-e?
Az asszony: Felüvölt: Nem esküszöm!
A vakember: Hát arra, aki itt van megesküszöl-e, te?
Az asszony: Minek?
A vakember: Kétkedőmogorván: Nem vagy te terhes!
Az asszony: Arra esküszöm!
A vakember: Önhitten felragyog. Vonásai egészen kiderülnek. Elengedi az asszonyt.
Az asszony: Nagy óvatosan feltápászkodik. Kikémleli a világtalan arcot. Egyszerre mint a párduc felszökik. A férfihez rohan.
Összefonódnak.
A vakember: Felugrik. Szimatol. Ordít: Hát mégis itt van! Eszeveszetten üvöltve zokog.
Az asszony és a férfi az ajtóhoz lopakodnak.
A vakember: Sötéten: Meghaltok mind a ketten.
Az asszony: Felvisít: Becsukta!
A vakember: Kacag. Feléjük lő. Kacag.
Az asszony és a férfi lebuknak.
A vakember: Vonásai egészen meglazultak. Vonaglanak és merevek. Ötször egymás után ötöt lő. Azután felfigyel.
Csend.
A vakember: Falrengető röhejbe tör ki. Kikaparja a szemeit: Nesztek! A földre dobja őket. Összeroskad. Minden íze megrendült, rángat és reng. Az ablakhoz kerül. Leül a párkányra. Tapogat. Egész lénye sóvárgó kisugárzás. Sírva felordít: Egyetlen biztos pont a végtelenben! A fegyverét a szájába veszi. Rettentő dördülés. Vér, hús és velőcafatok. Ő lebukik.
Az asszony és a férfi: Felemelik verejtékes, jéghideg fejüket a fölről. Az ablakban már csillagok ragyognak.
– Függöny –
