Kosztolányi Dezső: Öt költemény • („A bús férfi panaszai” című, készülő verssorozatból.)
(„A bús férfi panaszai” című, készülő verssorozatból.)
Nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
Mert ami elmult, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.
Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,
Most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.
S téged, öreg diákkaszárnya, ákáclombos Üllői-út,
A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett
S mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.
Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.
Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazámnak bús fia,
Mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.
Nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről.
Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
És minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
Én rólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó fogcsikorgatás. Ó megalázás,
Hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
És a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
Vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
Mivel beírtak mindenféle Könyvbe
És minden módon számon tartanak.
Zöld-ablakos, fehér házacska szent
Békével ül a hegyoldalba fent,
Az ősz arannyal lengő friss porába.
Vad indián-zaj bús hajója reng?
Mint egy kaszárna, vagy egy parlament.
Te is ide kerültél, mindhiába.
Egyik se rosszabb és egyik se jobb.
Bizony mondom, testvére vagy ezeknek.
De elbocsátalak s úgy érezem,
Hogy a tigrisek ketrecébe vetlek.
A szájam, mely mint a gödör,
Mély és sötét és érezem,
Hogy most a semmiség gyötör.
Én várom itten a halált
S unatkozom, hogy mégse jő,
Mint mikor késik a vonat
És csöpörög a híg eső.
Ó unalom, mely céltalan
Bölcsőm, koporsóm közt ivel.
Az élet az nagyon rövid,
De, jaj, oly lassan múlik el.
Költők, az írás büszke bajnoki,
Ifjan-virágzók és ifjan-lehullók,
Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,
Aki regés és mélyen-kék szemeddel
Jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
Tébolyt keresve s szájadon kigyultam
Égett a szesz, mint baljós, lila láng.
Vásott köpeny a válladon s mi néztünk,
Halántékod megeste kora dér.
De homlokodon láthatatlanúl nyílt
A mágus-kincs, a bánat és babér.
Hol él a régi, fáradt, hősi faj
S csodát terem és megrepedt szivéből
Még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.
Áldott legyen az, aki átkozott itt
S gúny és tövid nő a pora felett.
Amerre jártak ők,ott a Titok volt
És a Kelet, a százszor szent Kelet.