Szerb Antal Kristóf: A lovag hazatérte
(éjbe páráz fehéren fult lova,
mikor hátáról ősföldjére dobban)
a vén kapu falán a fáklyafény,
mely vastartókból füsttel hull alá,
rőtbe fogadja páncélját ölelve,
kőkockán lépte üdvözlést dalol,
simítja árnya az ismert falat.
elébe járult, jártanyugtatón,
kezében tartván kandelábert, vertaranyt,
(és ő is éjből csendes lánggal fényvető)
sok éven őt imázó asszonya,
felhőtlenszépen minden annyi éven át,
s kezén fogta vezetvén asszonya
és így menték át vára téres termeit.
Fényt vág az árnyból táncos kandeláber.
urát dicséri mind a nyers agancs,
a falról mélyen néznek őseid,
szemükből most is szemed vet lobot,
a hosszúasztal most is felterítve
kenyérszegésre hív, mint házigazdát,
sólymod, Fičre, még érti jelparancsod,
árbócröptével zúg a kis madárra,
ha sisakját fellátni emeled,
Gnáthon, a törpe, torz maradt szegény,
félésszel más felére tátong mindhiába
és mindenütt még élnek emberek.
utánadváró nyári délutánon,
mikor a távol erdők kürtje búg,
jelezni, merre hajrával vadászol.
A medvebőr télen mindig meleg,
vörös fénnyel tarkáz a jó kemence,
ha hóbástyák közt néha összeülünk
s Denys, az apród, lantján szárnyutazván,
most is szerelmet, bánatot dalol.
És itt a gyermekek, három fiad,
még szőkék, égszemmel felédnövekvők,
nem másultak, más arcot felcsatolván,
férfibb lett csak a testük, izmuk éle,
mint távolból átmagasul a távol.
cseléd még sző a végtelen fonállal,
Mihály a lánynéppel cicázik este,
ha nem vigyázok, minden asszonya.
A kápolnánkban mindig fény a mécses,
várbörtönünkben napra sir a rab,
a szomszéd gróf még dölyfnek rázza öklét,
a nyájakat csak megszalasztja farkas
és néha-néha meghal valaki.
az állat, dolgok, asszony, emberek,
mint kőkereszt régi évszázadokból,
megszögezetten vár új Messiást,
úgy álltak itt minden, magábakötve,
ottan növén, ahol gyökért bocsájtott."
tölgynek törzséből magas ágyasházba,
férfivé futók nemzőhelyére,
csak ott csatolta kardját oldaláról,
a tűzben, vérben adamant acélt,
mosolyt hintett szeretti homlokára
s a székre dobta hattyúköpenyét.