Sárközi György: Változatok egy téma fölött
Sárközi György: Változatok egy téma fölött
A csónakos, ki a parttól már nagyon
Távol tévedt a csillagos, mély tavon,
S míg fölé nagy lombbal, karácsonyfaként,
Borul az éj, mint bús vizinövényt
Érzi elúszni lelkét gyökértelen,
S aztán lapátját elejti hirtelen…
Én vagyok, én vagyok.
Távol tévedt a csillagos, mély tavon,
S míg fölé nagy lombbal, karácsonyfaként,
Borul az éj, mint bús vizinövényt
Érzi elúszni lelkét gyökértelen,
S aztán lapátját elejti hirtelen…
Én vagyok, én vagyok.
A csillagász, ki a homályos űrbe néz,
Hol idegen dalt ver egy idegen zenész
A bolygók között, s úgy vágyik hallani
A hallhatatlant, hogy még a hajnali
Csillag is ott leli őrhelyén, a hideg
Toronyban s az emberszót már alig érti meg…
Én vagyok, én vagyok.
Hol idegen dalt ver egy idegen zenész
A bolygók között, s úgy vágyik hallani
A hallhatatlant, hogy még a hajnali
Csillag is ott leli őrhelyén, a hideg
Toronyban s az emberszót már alig érti meg…
Én vagyok, én vagyok.
A katona, ki a kürtjel után rohan
S a golyót szívébe fogadja boldogan,
Mint Mária méhe a mennyei sugárt,
Mert a halálra szomjuhozva várt
Hogy elvigye karján messzi mezőire
S hullt testén hizzék csak a vadzab s lóhere…
Én vagyok, én vagyok.
S a golyót szívébe fogadja boldogan,
Mint Mária méhe a mennyei sugárt,
Mert a halálra szomjuhozva várt
Hogy elvigye karján messzi mezőire
S hullt testén hizzék csak a vadzab s lóhere…
Én vagyok, én vagyok.
A csavargó, ki talán azt se tudja, hol,
Mílyen utak sarában kóborol,
Csak sodródik, mint a fázó fuvalom,
Megtépve, egyre messzebb utakon,
S örül palástján, mit fölébe varr
A rengeteg gép, a síró zivatar…
Én vagyok, én vagyok.
Mílyen utak sarában kóborol,
Csak sodródik, mint a fázó fuvalom,
Megtépve, egyre messzebb utakon,
S örül palástján, mit fölébe varr
A rengeteg gép, a síró zivatar…
Én vagyok, én vagyok.
A csecsemő, ki gügyögve álmodik
Oly álmokat, melyek nem gyültek itt,
Hanem úgy hulltak át a titokzatos
Életből, melyben nemrég volt lakos,
Úgy hulltak át, mint egy jó édesanya
Kertje sövényén az őszi fák aranya…
Én vagyok, én vagyok.
Oly álmokat, melyek nem gyültek itt,
Hanem úgy hulltak át a titokzatos
Életből, melyben nemrég volt lakos,
Úgy hulltak át, mint egy jó édesanya
Kertje sövényén az őszi fák aranya…
Én vagyok, én vagyok.
A léghajós, ki minden kötelet
Eloldott már s a fél világ felett
Repül, de füléből soha ki nem hal a
Folyók beszéde s a tág erdők dala,
S ki kaszált fűnek érzi szagát, mikor
Orrán, száján a zajdult vér kiforr…
Én vagyok, én vagyok,
Eloldott már s a fél világ felett
Repül, de füléből soha ki nem hal a
Folyók beszéde s a tág erdők dala,
S ki kaszált fűnek érzi szagát, mikor
Orrán, száján a zajdult vér kiforr…
Én vagyok, én vagyok,
