Kovács Mária: Szobor szíve-vére
Éjfélen, itt a hold nagy, világos varázsában,
itt az irdatlan mezők felett
áll előttem s szomorú szemével engem keres.
melyikkel akár a zerge fürgén rohanok
bérceken, meredeken, gazon, friss haraszton.
Lábunk pattogó íjj és vak törtetéssel
néha a vadon elárvult csöndjét kavarjuk föl.
Hol itt a lélek?…
Hol a szemek fénye, ragyogás, égő szent bogár?
Szobor ez… kő… holt anyag… Temetőnél temetőbb.
mit áldva küld az ég… Hol egy meleg szó?
szavaknak meleg, gyöngéd patakocskája,
szomorúságom hadd füröszteném benne.
Kitárt karom a holdban holtfehér
s titkon dobog a vér letagadott szivemben.