LEHEL ISTVÁN: MEGEMLÉKEZÉS KIRÁLY GYÖRGYRŐL, A TANÁRRÓL
LEHEL ISTVÁN: MEGEMLÉKEZÉS KIRÁLY GYÖRGYRŐL, A TANÁRRÓL
Tehetséges ember volt és jó tanár. Ritka jelenség. A tehetséges emberek rendszerint belefáradnak, vagy beleunnak a tanítómesterségbe, még ha meg is van bennük a ráhivatottság. A tudományos vagy művészi alkotó tevékenység egész embert kíván, s így az első évek nekilendülése után a tehetséges tanár energiájának csak fölöslegmorzsáit juttatja az iskolának. Így van ez a legtöbb tudós-, író- és művésztanárral. A kiváló tanár általában csak értelmes és jószívű ember, természetesen az átlagmértéken fölül.
Király György kivétel volt: méltó utóda a felejthetetlen Mesternek, Riedl Frigyesnek. Ő is tudós volt, új utakon új igazságokat kereső tudós – és lelkes tanár.
Ő volt az eszményi tanár. Művészetet látott a tanári munkában, a lélekformálás nemes és előkelő művészetét. És amit mások annyi verejtékes törekvéssel alig-alig közelítenek meg, ő ellenállhatatlan egyéniségének varázsával egyszerre a tökéletesség fokán valósította meg.
Barátja volt a tanítványainak, anélkül, hogy pajtáskodott volna velük. És ami ennél még rendkívülibb: meg tudta szerezni a tekintélyt nagyképűség nélkül és a fegyelmet fegyelmezés nélkül.
A jóság és a tudás oly ellenállhatatlan bőséggel áradt belőle, hogy mindenki, tanítványai és kollegái egyaránt, valami tüneményszerűt láttak benne: csodálták és rajongva szerették.
Úgy a szülők, mint a tanulók határtalan bizalommal fordultak hozzá. A szülőket a legaprólékosabb gonddal oktatta ki azokra a teendőkre, melyeket gyermekük speciális lelki adottsága megkövetelt. A tanulókra egyszerűen azzal hatott, hogy leereszkedés nélkül tudott személyes ügyeik iránt érdeklődni. Egész rendkívüliségének titka ebben az érdeklődő képességben rejlett: a tanuló mindig érezte, hogy tanárja személyes viszonyban van vele, hogy ügyeiben nemcsak részt vesz, hanem részesül is.
És milyen mértékben tudta lekötni tanítványai figyelmét! Előadásainak kiinduló pontja mindig a meglepő ötlet volt, az ötlet, amellyel egyszerre élénk világításba helyezte a tárgyat s amely izgalomban tartotta az érdeklődést. Irodalomtörténeti elemzései mindig a mából indultak ki, sohasem a múltból. A történeti jelentőség tárgyalását a tankönyvre bízta, s mindig azokat a kapcsolatokat kereste, amelyek a mai ember érdeklődése és az irodalmi alkotás között lelhetők föl. És mindig talált ilyen kapcsolatokat. A Zrinyiászt épp úgy át tudta ültetni a modern lélekbe, mint Heltai meséit. Tanítványai vele együtt élték át mindazt, ami a múlt írásaiban ma is élő és ható elem.
Rajongásra nevelni az ifjúságot: ez volt tanári működésének nemes célja. Három szenvedélye volt: a munka, az igazság és a szépség. És aki hallgatta előadásait, vele együtt rajongott e nemes szenvedélyekért, bennük látta a magasabb rendű életet.
Nemes szenvedélyei rútul cserbenhagyták szegény Király tanár urat. A munka tönkre tette, az igazságért szenvedett és a szépség – kegyetlenül elkerülte életét. És ő még sem csüggedt. Szelíd buzdítással és ha helyén valónak látta, dacos elszántsággal hirdette életfilozófiáját: ha az ember nem lehet tehetséges, legalább legyen rajongó; a többiek, a közönyösek, nem számítanak.
Abban az intézetben tanított, amelyről Riedl Frigyes szívesen mondogatta: itt töltöttem életem legboldogabb huszonöt esztendejét. Király György boldog évei nem voltak ilyen számosak, s talán nem is voltak nagyon boldogok. Egy bizonyos: a szenvedések és nélkülözések között édes pihenés volt rá nézve a tanári munka.
A Felejthetetlen Mester egyetlen méltó utódját vesztettük el benne. Akiket tanított és akik vele együtt tanítottak, soha el nem felejtik: a leglelkesebb és legnemesebb tanár ideáljaként él bennük.
