IV.
IV.
Szédülök szemedtől és mámorban húnyom le megszédűlt
szemem. Szívem ritmikus táncba kezd és bolondosan
önti szét véremet: mérhetetlen ajándékát testemnek
szemed mélységes muzsikájára.
Mélységbe szállok mindig lefelé, mindig gyorsabban.
A feneketlenség forrón liheg felém s mint követelő
görcsös kar fon körül.
Zuhanok. De nem meresztem szemem ijedősre a hideg
rémülettől és nem a borzalmasság hatalmától
záródik a szó torkomba. Ó nem. Most minden
a mámoré: most minden az enyém.
Zuhanok érthetetlen könnyűséggel, mint tavaszi
terhes illatok, mint tavaszi széllel körülsímogatott
napsugár és zuhanásomban magamhozölelem
végtelen melegségét a Mindennek.
Zuhanok és zuhanvást nem gondolok a Végre,
a Határra: hiszen feneketlenség az utam.
Mit bánom én, ha összetöröm magam és mint
kiváncsi roncs fekszem a feneketlen mélységben.
Szemedbe néztem és most zuhanok, zuhanok
ismeretlen mélység felé, mert Én meg akarom
tudni ennek a mélységnek titkát és
zuhanásommal akarom elérni szemed
határtalan határát: a Szívedet.
szemem. Szívem ritmikus táncba kezd és bolondosan
önti szét véremet: mérhetetlen ajándékát testemnek
szemed mélységes muzsikájára.
Mélységbe szállok mindig lefelé, mindig gyorsabban.
A feneketlenség forrón liheg felém s mint követelő
görcsös kar fon körül.
Zuhanok. De nem meresztem szemem ijedősre a hideg
rémülettől és nem a borzalmasság hatalmától
záródik a szó torkomba. Ó nem. Most minden
a mámoré: most minden az enyém.
Zuhanok érthetetlen könnyűséggel, mint tavaszi
terhes illatok, mint tavaszi széllel körülsímogatott
napsugár és zuhanásomban magamhozölelem
végtelen melegségét a Mindennek.
Zuhanok és zuhanvást nem gondolok a Végre,
a Határra: hiszen feneketlenség az utam.
Mit bánom én, ha összetöröm magam és mint
kiváncsi roncs fekszem a feneketlen mélységben.
Szemedbe néztem és most zuhanok, zuhanok
ismeretlen mélység felé, mert Én meg akarom
tudni ennek a mélységnek titkát és
zuhanásommal akarom elérni szemed
határtalan határát: a Szívedet.
