TORDAY EMIL: EGY NAP SIERRA LEONEBAN• Torday Emil Afrika-utazó honfitársunk naplójából.
TORDAY EMIL: EGY NAP SIERRA LEONEBAN•
Torday Emil Afrika-utazó honfitársunk naplójából.
Torday Emil Afrika-utazó honfitársunk naplójából.
Okt. 16. Nagyon meleg van, több is mint meleg. Az utasok ernyedten omlanak el tábori székeiken. A fedélzet véges végig tele van velük. Nagyobb részük elbóbiskolt. Monsieur Marmitte félszemét nyitva feledte, úgy szunyókál. Úgy fest, mint aki jobblétre szenderült... Hallom, holnap Sierra Leone-ban leszünk.
Sierra Leone! Hangzatos nevét egy félreértésnek köszönheti: az első fölfedezők a hullámok bömbölését összetévesztették az oroszlánok bömbölésével a hegyek között. Ezek a fölfedezők a portugálok voltak a tizennegyedik században. A rákövetkező században kezdődött meg a vidék kikutatása «Tengerész» Henrik portugál herceg parancsára. Ez a kutatás azonban nem terjedt túl a tengerparton és a folyón. Angol ember nevéhez fűződik az ország belsejének «egészséges kereskedelmi alapon» való föltárása. Sir John Hawkins – akkor még csak egyszerűen Mr. Hawkins – volt ez a nevezetes férfiú. Hawkins 1562-ben futó látogatóra jött a partvidékre. A bennszülöttek barátságosan fogadták. Ő erre háláját kimutatandó, akit csak megkaparinthatott közülök, nyakon csípett, betuszkolt a hajófenékbe és elvitorlázott velük az amerikai gyarmatokra. Ott azután csengő aranyra váltotta fel őket, már aki túlélte az utazást. Ez a művelet sokkal jobban gyümölcsözött, hogysem meg ne ismételje. Második hasonló vállalkozása nem kevésbé hasznot hajtónak bizonyult. A férfiút, aki ily sokat tett a pogányok megtérítése érdekében, és a maga érdekében, persze, hogy megbámulták, amikor hazakerült Londonba. A Társaság fölkarolta; estélyekre hívták Mayfairbe, ebédre Belgraviába, teára Claphambe;* Elizabeth királynő csak a közvéleménynek adott kifejezést, amikor lovaggá ütötte és különös kegyképp megengedte, hogy címerében egy «barnaképű szerecsent viseljen, láncra verve». A jó királynő gyakorlati észjárású asszony volt és úgy gondolta, miért ne próbálna ő is szerencsét a «fekete elefántcsont» kereskedéssel? Fölszerelt néhány hajót, a derék Sir Johnt kinevezte parancsnoknak és elküldte Afrika nyugati partjaira rabszolgát fogni – hadd csöppenjen néhány tisztes garas a kincstárba is. De a szerencse ellene volt; a hajókat megtámadta egy spanyol hajóhad és egy híján valamennyi zsákmányul esett, a nemes hölgy roppant szomorúságára. A hajót, amely ifjú parancsnokának kivételes ügyességéből megmenekült, egy akkor még ismeretlen tengerész kormányozta: Francis Drake.
Az angol nemesség főfészke Londonban: Mayfair és Belgravia, Clapham a pénzkirályok városrésze.
Különös iróniája a sorsnak egymás mellett látni ezt a két embert ebben a vállalkozásban. Hawkinst, az első angolt, aki a rabszolga kereskedésnek részese volt – amelyből annyi átok fakadt Afrikára – és Drake-et, aki elsőnek honosította meg a burgonyát, Európa szegényeinek ezt az áldásos eleségét, az óvilágban. És mily sajátságos fordulat: ma Európa visz ki burgonyát Amerika különböző részeibe – és az Egyesült Államok mindent megtennének, ha exportálhatnák négereiket – Afrikába.
Ezek után joggal várhatnók, hogy a bennszülöttek ellenségesen fogadják az odavetődő kalandorokat. Nem! Egyik utazó a másik után, mind magasztalólag emlékezik meg arról a szívélyességről, amelyben őket a természet e jóindulatú jámbor gyermekei részesítették, és arról a becsületességről, amit a velük való érintkezésben tapasztaltak. (Többek között William Finch, aki 1607-ben járt a félszigeten, dicséri kitűnő jellemüket.) A tizennyolcadik század végén a félszigetet megvásárolták, menedékhelyül azok számára a fölszabadított rabszolgák számára, akiket angol cirkálók megmenthettek a rabszolga kereskedők karmaiból és akiket Amerikából hoztak vissza ide. Minthogy azonban a területnek csak egy kis szalagja váltatott meg: a környékbeli főnökök nemcsak folytatták a rabszolga-kereskedést, de még a fölszabadított rabszolgák tekintélyes részét is elrabolták és áruba bocsátották. A rabszolga-kereskedők kezéből kiragadott gyermekeket a kormány «tanoncokul» régi telepesekhez adta – fejenkint tíz shillingért; ezek a nyomorultak azonnal tovább adták a szegény kis férgeket többszörös áron a környékbeli független főnököknek – rabszolgákul. Ennek a kereskedelemnek fő középpontja a Bance-sziget volt, Freetownnal szemben.
Még amikor a rabszolga-kereskedelem megszűnt is az embervásár elnyomásával Amerikában, a gyarmat fejlődését akkor is késleltette, hogy minden gonosztevő menedéket talált a független területen, amíg csak 1896-ban ki nem mondatott a brit protektorátus. Ma is bennszülött főnökök kormányozzák Sierra Leoné-t bennszülött törvények alapján, «mindaddig, amíg ezek a törvények az igazságossággal és a józan ésszel ellentétbe nem kerülnek.» A főnökök tanácsadói a törvényekben járatos kerületi megbízottak.
Sierra Leone számos titkos társaság fészke. Az egyik a Poro-társaság, amely eredetileg arra alapult, hogy tagjait megvédje tulajdon főnökeikkel szemben, akikben megvolt a hajlandóság, hogy alattvalóikat dorbézolás közben rabszolga-kereskedők kezére játsszák egy-két üveg pálinkáért. Ez a társaság újabban lehanyatlott s jelenleg a kormány gyanakvó szemmel figyeli működését.
A kedves hölgyvilágnak is megvan a maga ugyancsak titkos társasága: a Bundu-társaság. De vannak egyéb társaságok is, amelyek már teljességgel bűnös célúak. A leghírhedtebb közülök az Emberi-leopárd-társaság, amelyről azt beszélik, hogy az emberevés pártolására alapult. Minden új tag köteles a tulajdon családja valamelyik tagját kiszolgáltatni (anyósok nem fogadtatnak el). Logan kapitány beszéli, hogy ismert egy fickót, aki csak azért lépett be a társaságba, hogy megszabaduljon nyolc legkellemetlenebb anyósától, de egyszerűen szemébe nevettek, amikor önkéntes adományaként ekkora sereg asszonyt fölajánlott.
Nem kell ám azt hinni, hogy ennek a társaságnak a tagjai szükségképpen csúnya pogányok; mohamedán és keresztény akárhány van köztük. Egy amerikai születésű néger misszionárius is hajszál híja, hogy most néhány esztendeje halálra nem ítéltetett, amiért hogy ehhez a véres társasághoz csatlakozott. (Azóta ugyanezt az embert vétkesnek mondotta ki a különleges bizottsági törvényszék és csak úgy kerülte el az akasztófát, hogy mint Egyesült Államokbeli állampolgár, ügyét bennszülött esküdtszék előtt újból tárgyalták. Nincs az az esküdtszék, amely el merje ítélni a rettegett társaság tagját.)*
Lásd: Beatty: The Human Leopard Society of Sierra Leone. (Félhivatalos kiadvány).
A pogányság és a kereszténység legfurcsább keveredésével találkozunk Sierra Leone-ban. Már magukban a gyarmatbeli egyházak szertatásaiban is gyakran megvan ez a keveredés. Útitársam, Williamson, elment egy nap, hogy végignézzen egy esküvői szertartást. A menyasszony fehér menyasszonyi ruhájában, atyja házában várta vőlegényét. Az nem jött. Az apa elment megnézni, mi baja. Jövendő vejét odahaza találta földúlt állapotban. Szegény fiú, aki mindenáron szerette volna, hogy vőfélyei kilt-be, skót nemzeti viseletbe öltözzenek, Skóciából rendelt néhány kilt-et.
Nem hiába, hogy Macauley volt a becsületes neve. A kilt-ek meg is érkeztek aznap reggel, de a skót kereskedő, akinek már megvoltak a maga tapasztalatai a sierra-leonei nemességgel, kötötte magát hozzá, hogy «átvételkor fizet». Az esküvő nagy dolog az idevaló emberek szemében – ugyancsak szeretnek ilyenkor kitenni magukért – így esett, hogy a vőlegény, miután kiizzadta a kilt-ek árát, megdöbbenéssel látta, hogy nem maradt elég pénze, amiből kifizesse a menyasszony árát az apának. A feleség megvásárlásának a szokása ugyanis nem veszett ki a kereszténység fölvételével. Miért is vetnék el az ősi szokást – okoskodtak magukban az odavalók – hiszen «írva vagyon», hogy a patriarhák is úgy vásárolták pénzen asszonyaikat.
Meg volt hát a baj. Williamson azonban addig beszélt az apának, hogy így-úgy Angliában a legjobb családok hitelre adják férjhez lányaikat, hogy az végül beadta a derekát és így minden rendbe jött.
Okt. 17. – Az este nagy eső esett s lehűtötte valamelyest a forróságot. Reggel hat órára értük el Sierra Leonét. A vidék gyönyörű; kívánni sem lehet szebbet. Vadregényes, buja sötétzöld trópusi növényzettel borított hegyi táj, egy széles folyótorkolat déli partján. Szembetűnő jelenség a kaszárnya egy dombtetőn, följebb pedig a Hegyi Állomás (Hill Station), az európai lakosság lakóhelye. Ezt a telepet kis vasút köti össze a tíz kilométerre fekvő Freetown-i kikötővel. Beszélik, hogy főiskola is van ott, amely a durhami egyetem alapítása, a «Hinterland»-ban pedig van egy iskola, amelyben a főnökök fiai részesülnek gondos nevelésben, hogy utóbb felelős állások betöltésére váljanak alkalmassá.
A város üzleti negyede a kikötő mellett terül el. Egy shillingért visznek át oda csónakon. Ebben a shillingben benne van a visszatérés díja is, de úgy hallom, nem akadt még ember, aki rátalált volna a csónakosára, amikor vissza akart evezni a hajójához. Így hát a visszatérés megint csak egy shillingjébe kerül az utasnak. Ha az idő későre jár, és félős, hogy lemarad a hajóról, a tarifát tíz shillingre, nem ritkán húszra emelik útközben a gézengúz csónakosok.
Az üzletek száma tekintélyes. A nagyobb üzletek európaiaké, de százával vannak kisebb üzletek bennszülöttek birtokában. Az utcát a kikötő közelében benőtte a fű. Marhák, gyapjatlan birkák legelésznek rajta. De van egy csinos tiszta út is a városban. Ez a kaszárnyához vezet. Az utasok nagyobb része ezt az utat választotta.
Egy belga hölgy, Mr. Williamson és többen mások csatlakoztak hozzánk. A katonai negyedbe vivő út mentén van a botanikus kert. Oda készültünk. Az utat gyümölcsterhük alatt görnyedő mangófák szegélyezik. Figyelmeztető táblák intenek, hogy a mangószedés büntetés terhe alatt tilos. Talán ez a tilalom izgatta a belga hölgyet, hogy be jó is volna szakítani egy mangót és megkóstolni. Bosszantó, hogy nem akad merész lovag, aki óhajtását teljesítse. A hatóság bizalma nem lehetett valami nagy: egy bennszülött rendőr állandóan szemmel tartott bennünket. Megálltunk, hogy elhaladjon mellettünk. Amikor meglátott, fölkiáltott s mint aki rám ismert, elkezdett jóízűen beszélgetni velem – csikongó nyelven.
Ekkor emlékeztem vissza rá: a Kongó-államban találkoztunk. Rendőr volt ottan is.
Hamarosan megtudtam tőle, hogy elbocsátották a szolgálatból, mert két veszedelmes gonosztevőt kellett volna bekísérnie a fegyházba, és azok őnélküle érkeztek meg. Otthagyta őket, azzal, hogy várjanak rá, mindjárt jön, csak beszól a barátjához. A barát azonban nyilván pálinkás üveg lehetett és a mi derék rendőrünk annyit és olyan melegséggel ölelgette, hogy nem volt ereje visszatérni a foglyaihoz. Azok vártak rá napnyugtáig, akkor nyugtalanság fogta el őket, hogy majd kerestetik őket, így hát fogták magukat, besétáltak a börtönbe és elbeszélték a történetet. Ez a kis baleset elvágta a rendőr karrierjét a Kongó-államban. Hazajött és idehaza alkalmazták.
Amikor meghallotta, hogy fehér hölgy szeretné megkóstolni a mangót, nyomban szakított néhányat és megkínálta.
Makolá-nak hívták. A Makola név valójában a Macauley elrontásából keletkezett, amely név a Wilberforce és a Lincoln névvel együtt a leggyakoribb a gyarmaton. A «Kreol»-oknak angol neveket kell fölvenniök, és legszívesebben azok közül választanak, amelyek a legnépszerűbbek a fölszabadított rabszolgák között. Némelyikük a hosszú neveknek ad elsőbbséget és roppant büszke rájuk. Így például egy bizonyos Higginbotham nevű ember mindenkit lenéz, akinek a neve rövidebb négy szótagnál. Ez az ember annyira el van ragadtatva a nevétől, hogy két gyermekét, egy fiút és egy lányt, Higginbothamiusnak és Higginbothamiának kereszteltette. Higginbothamius, Higginbothamia – valóban nagyszerűen cseng.
A Kongó-vidéki nagy belga kereskedelmi vállalatok egyikét a bennszülöttek sajátságosképpen Macauley néven emlegetik, amelyet ők Makolának ejtenek. Ennek pedig az a története, hogy a vállalat első toborzó ügynöke egy ugyanilyen névre hallgató sierra-leonei fekete volt. A bennszülöttek azután, ha ott vállaltak munkát, ezt úgy mondták, hogy «Makolához mennek munkára». Amikor később a vállalat embere visszatért a hazájába, az a meglepetés érte, hogy neve gyökeret vert és ráragadt a társaságra.
A jómódú «kreol»-ok gyaloghintón vitetik magukat. A gyaloghintók két rúdra vannak erősítve, amelyeket tető gyanánt szolgáló deszka köt össze egymással. Négy-négy ember hordozza őket. A rudak vége az emberek fején nyugszik. Ugyancsak lomha közlekedő eszköz és fenemód elkényezteti utasait. A gyaloghintó-vivők egyike-másika hullámzó fehér vagy színes szövetű kecses libériában jár. A huszonöt-harminc évvel ezelőtt itt járt utazók leírásaiban olvassuk, hogy nincs még egy hely a világon, Kairót és Konstantinápolyt se véve ki, amely vetekedhetne Sierra Leone-val az utcákon tarkálló viseletek sokfélesége tekintetében. Ma már, sajnos, a bennszülöttek is javarészt európai viseletben járnak, ami bizony sokat levon a város festőiségéből. De a lakosok kényelme is megsínyli ezt a divatot. Itt-ott vannak még, akik ma is lobogó hosszú inget viselnek; a fez-t főleg mohamedánok viselik. A «kreol»-ok persze, ha elég jómódúak hozzá, a legújabb londoni divat szerint öltözködnek. Ugyanezt mondhatjuk a kreol nőkről. Ami a köznép asszonyait illeti, mindannyian ruhában járnak; csak a fiatal lányok hagyják szabadon mellüket. Fejük köré feltűnő színű kendőket csavarnak.
Ahogy elhaladtunk egy pálinkamérés előtt, épp akkor botorkált ki egy alacsonyrendű európai. Szeme csakúgy csillogott az italtól. Régebben mindennapos látvány volt az ilyesmi, ma egyre ritkábbá válik a nyugat-afrikai partokon.
A botanikus kert hozzáértőnek érdekesebb lehet, mint magamfajta halandónak. Ami engem legjobban vonzott benne: a teniszpálya volt. Néhány fiatal fickó szegődött mellénk. Megpróbáltunk szóba elegyedni velük. Kérdeztem őket, vajon keresztények-e? Az első azt felelte: mohamedán. A második így felelt: «Én Lagoszból gyüttem». A harmadik ezt válaszolta: «Az vagyok – néha napján.»
Maga se sejtette, szavai mélyén mennyi bölcsesség rejlett.
Az egyik fiú ajánlkozott szolgának Williamson mellé. Williamson megkérdezte, tud-e valakit, aki ajánlhatná. Ő erre rámutatott az egyik pajtására.
– Esz a nigger ismeri engemet.
Amikor megkérdeztük, igaz-e, így felelt:
– Igen, asz a nigger nagy tólvaj.
A sértett erre előkészületeket tett a páros viadalra: elkezdte ráncigálni lefele a nadrágját, miközben egy harmadik fickó egyre bíztatta:
– Csak a fejét, Johnnie, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon.
A velünk levő hölgyre való tekintettel elébe vágtunk a háborúságnak.
Kerültünk egyet a piacon, amely két kőépület vagy inkább gipszvakolatú épületből áll. Szárított gyümölcs, földi dió, vászonfélék, antilopbőrök és máseffélék voltak kirakva a vásárra. Asszonyok alkudoztak a portékára akkora ékesszólással, amely fölülmúl minden képzelhetőt. Az egyik megcsípte a nadrágomat és kijelentette, hogy jó szövet. A másik Williamsont magasztalta, hogy milyen szép fiú, és milyen tiszta. Két másik asszony összekülönbözött egymással és nagyban szapulták egymást. A billingsgate-i halaskofák elbújhatnak mellettük: az ő nyelvük valóságos vasárnapi-iskolai társalgás a sierra-leonei hölgyekéhez képest. Menekültünk.
A város tele van mindenfajta imádkozó helyekkel: a székesegyháztól le a legszerényebb kápolnákig. Nemcsak az anglikán, a metodista, baptista, wesleyanus, adventista és a «Lady Huntingdon's Connexion»* hívei hallgathatják itt az istentiszteletet a maguk tulajdon istenházában, de olyan szektáknak is vannak itt kápolnái, amelyeknek hírét se hallotta senki, sem Angliában, sem egyebütt.* Hogy lehet ez? A bennszülött egyházi férfiak különösképpen becsvágyók, valamennyien vezetni szeretnének és egyikük se vezettetni. Ha egy prédikátornak eszébe jut, hogy új gyülekezetet alapítson, amelyet mondjuk a «Jeruzsálembeliek»-nek nevez el, mihamar – ha jól megy az üzlet – püspöknek fogja címeztetni magát, maga helyett más prédikátorokat szerződtet, ő meg beéri a felügyelettel és a haszon lefölözésének a szerepével. Nem telik bele sok idő, alárendeltjei, vagy legalább közülök a legambiciózusabb, bizonyosan rájön, hogy jó volna a maga urának lenni; de mert a másik fickó nem hajlandó átengedni a helyét (miért is tenné?), százat egy ellen, hogy «fölfedez» holmi főbenjáró teológiai szakadékot elöljárója és az ő hitelvei között. Nagy hirtelen indíttatva érzi magát, hogy konkurens egyházat alapítson, amelyet elnevez – mondjuk – «Jeruzsálem egyesült egyházának». A vállalkozás «beüt». Észbe kap erre az ő első segédje, hogy hiszen itt ő is lehetne vezércsahos. Fogja magát, megalapítja «Jeruzsálem egyetlen igaz egyházát». – Így megy ez tovább, évről-évre. Nem csoda, ha a «pünkösdi»-játék közben hovatovább úgy megsokasodnak a felekezetek, hogy – a szó szoros értelmében – az úristen sem tud eligazodni közöttük.
Huntingdon grófnő (1707–1791) a «Kálvinista methodisták» patrónája. Templomokat építtetett s maga nevezte ki és fizette papjait, akik persze mélyen hajbókoltak «ő-ladysége» előtt. Az ő papja volt George Whitefield, akinek prédikációit buzgón hallgatták olyan nevezetes férfiak, mint Lord Bolingbroke, Lord Chesterfield és Horace Walpole. Az általa alapított egyházak («Countess of Huntingdon’s Connexion») nagyobbrészt a congregationalistákhoz csatlakoztak később. – Lásd: Sarah Tytler: The Countess of Huntingdon and her Circle.
A szerk.
A szerk.
Lásd: Rankin: The White Man’s Grave, («A fehér ember sírja.») Erre a hirhedt névre tett szert Sierra Leone egészségtelen éghajlata következtében.
T. E.
T. E.
A másodosztályú utasok egyike hajónkon nem kisebb ember volt, mint a «Hamisítatlan Evangélium Egyesült Afrikai Egyházának» püspöke. Beszélgetésbe eredtem vele utunk közben, s ő meghívott, látogassam meg, ha Freetown-ba érkezünk. Eszem ágában sem volt akkor, hogy ezt megtegyem, de illőnek gondoltam, ha bizonytalanul is, meghívását elfogadni. Alighogy elhagytuk a piacteret, kit látnak szemeim?! Őméltósága, a püspök úr jön szembe velünk sugárzó arccal. Nagyon örül, úgymond, hogy találkozunk; szerencsések vagyunk, merthogy éppen ma nagy szertartás lesz a templomában: az új harmóniumot avatják föl, amelyet közös aláírásból szereztek.
– Velem jönni és én bemutatni a legfinom freetowni társaság.
– Úgy ám bizony – erősködött, mert minden valamire való ember, a «felső tíz», az ő nyájához tartozik.
Kíváncsi természetű vagyok: szívesen álltam kötélnek. Williamson is velem tartott. A többiek folytatták sétájukat. A templom bejáratánál a püspök megállított egy embert, aki éppen belépni készült.
– Mr. Lincoln, mit keresel itt?
– Megyek a papolást meghallgatni.
– Azt hisszed, taggja vagyol egyháznak?
– Már mér ne vónékk?
– Kilöktük tégedet, hát nem tudni, hogy a tied püspök kihúzni nevedet?
– Persze tudni, de Mindenható írta enyim nevemet övé főkönyvibe bele jobb oldalon, nem törődni huncut néger püspökökkel.
Így reápirítván Ő-lordságára, büszkén belejtett a templomba. Mi utána. Nem tudom megmondani, vajon az ott egybegyűlt társaság valóban a felső tízezerhez tartozott-e – idegen ezt nem döntheti el – de semmi kétség, hogy fölöttébb előkelő gyülekezet volt ott együtt.
Mikor Angliát elhagytuk, a hölgyek óriáskalapokat viseltek, hosszú tűkkel tűzdelve hajukhoz; Freetownban a kalapok kétszer akkorák voltak, mint a legnagyobb, amit valaha láttam Londonban. A tűkről jobb nem is beszélni – az ember élete sem volt tőlük biztonságban. Egyedül azokhoz a hosszú, egyenes pallosokhoz merném hasonlítani őket, amelyekkel német diákok szokták egymás képét összeszabdalni. Míg a londoni nők beérik kettővel ezekből az életveszélyes fegyverekből, itt egész erdeje a tűknek mered ki a kalapokból. Valamennyien bukj-el szoknyát viselnek, a legrosszabb fajtából, s minthogy lábukat természettől befelé fordítják, nem tudnak járni, csak úgy, hogy lábukat egymáson rakosgatják keresztül. Többnyire fehérben járnak, amitől arcszínük még sötétebbnek látszik. És bár sokan közülök egészen csinosan festenének bennszülött viseletben, így bizony csöppet sem tetszetősek.
A férfiak közül egyesek estélyi ruhában, mások utcai viseletben voltak, legtöbbjük azonban olyanféle ruhákban, amire nincs is név nyelvünkben. De bármint voltak is öltözve, valamennyiük lábán pompás bőrcipő díszelgett.
Elhelyezve bennünket egy padban, a püspök megkezdte a szertartást. Fényes beszédben dicsőítette az általa alapított egyház kiválóságát és minden más egyház alsórendűségét, kifejezvén azt a jámbor reménységét, hogy a vaksággal sújtott világ – az egész világ – szemei majd csak megnyílnak a világosságnak és eljön az idő, amikor megtér az ő egyházába. Elbeszélte azután utazását Angliába és a csüggesztő viszonyokat, amelyek közt ott a népek tévelyegnek.
– Azt hiszitek, eljárni ott emberek templomba szombaton? Eszükbe se jutni. Gonosszak azok mindd. Gonosszak, gonosszak! Mindnek lelke pokolra jutni hamarosan, forró szurokban és kénkőben főni feltámadás napjáig!
Egyetlen reménység a nyomorult bűnösök számára – folytatta – ha megtérítik őket a misszionáriusok, akiket ő, a püspök, készül kiküldeni Európába, Amerikába és «minden többi országokba»; de mivel ez igen költséges vállalkozás, ennélfogva körül fog járni a tányér, s reméli, hogy az ő hívei tudni fogják kötelességüket.
Ezek után következett a harmónium fölavatása. Ott állt a hangszer, emelvényen, damaszt-terítővel letakarva, rajta két cserépvirág. Suttogás hallatszott a templomban és a püspök teli hangon szólt imigyen:
– Fölszólítni mi kedves testvérünket. Mrs. Hopkinson-t, lépni elő és levenni vázakat hangszerről! Hopkinson nővérünk tíz shillinget írt alá! (Általános csodálkozás.) És meg is fizette! (Még nagyobb álmélkodás.) Mögöttem kuncogás támadt, s hallottam, amint így susogott valaki:
– Nem ki tudok menni, mikor annyian bámulni... Nem ki tudok... nem engemet megszégyeníteni.
Már attól kezdtem félni, hogy Hopkinson testvért bizony talán nem is csak a virágcserép elvételére szólították fel. Barátnői bátorították, addig-addig, hogy két pompázatos szertartásmester segélyével, akik hatalmas fehér csokrokat viseltek gomblyukaikban, a félénk hölgy előre lépett. Nagy méltósággal, remegő kézzel leemelte az egyik cserepet, s letéve azt a földre, éppen kinyújtotta kezét a másik után, mikor a püspök hirtelen megszólalt:
– Aztat másik vázát Mrs. Macauley-Wilberforce elvenni. Macauley Wilberforce nővér tíz shillinget aláírt és pénztáros elmenni hozzá pénzért.
Lám, lám, milyen finom különbség! Készpénz – első virágcserép; hitel – második virágcserép. Hasonló kuncogás és elfojtott vihogás közben Mrs. Macauley-Wilberforce végrehajtotta teljes megelégedésre a rábízott feladatot.
Wesley-Knox kisasszonyra került azután a sor, aki hét és fél shillinget írt alá. A püspök kegyesen neki engedte meg, hogy levegye az asztalterítőt.
– Periwinkle-Tomkins nővér gyünni ki mostan. Ő öt shillinget és egy pár papucsot adta püspöknek. Gyünni és tenni kulcsot hangszerbe.
A püspöknek ezekre a szavaira a várakozás moraja futott végig a közönségen.
Amikor a papucs adományozója föllépett az emelvényre, a dignitáriusok között izgalom támadt és ugyancsak világias kifejezések röppentek el az egyik ceremóniamester ajkáról. A másik sem maradt adós a válasszal. Általános mozgolódás és nyaknyújtogatás – a hívek izgatottan lesték, hogy kap hajba a két férfiú... Csalódás! Miután piszkos niggernek, busmannak, mindennek elmondták egymást a derék úriemberek, a püspök közbelépett, és rájuk parancsolt, hagyják abba a «káromkodó papolást».
Elmagyarázta aztán, hogy a gentlemenek egyike otthon felejtette a harmónium kulcsát – vagy orgona kulcsát, ahogy ő nevezte – de ő nem akarja tudni, melyik a hibás kettejük közül; fusson haza tehát mind a kettő és hozzák el a hiányzó kulcsot. Azalatt pedig a gyülekezet elénekelhet egy zsoltárt.
Az ének befejezése után kínos csönd támadt. Alighogy rázendítettek a hívek a második zsoltárra, megérkezett a kulcs. Miss Tomkins egész idő alatt kinn állott a pódiumon, zavarában nem tudta mit műveljen kezével-lábával. A kulcs végre benne volt a zárban és a kisasszony éppen készült megfordítani, amikor a püspök heves mozdulattal karon ragadta. A kitüntetés, hogy a kulcsot megfordíthassa egy másik «öt-shillinges hölgynek» volt fenntartva. Ő utána következett egy gentleman, aki egy kerek sovereignt szúrt le aranyban s ő nyithatta föl a hangszer födelét. A csodálkozás fölszisszenése fogadta ezt a műveletet: ott állt az «orgona», leleplezve, fehér fogsorával.
Azt hittem, a szertartásnak ezzel vége is; fölkeltem – de a püspök parancsoló mozdulata visszakényszerített helyemre. Megnéztem az órámat, ideje lett volna, hogy siessünk a hajóra. Ezenközben fölszólítottak egy hölgyet, húzza meg a hangszer «mennyei» fogantyúját, egy másikat meg, hogy üssön meg egy billentyűt. Ámde ó, amily rejtelmes jószág az ilyen harmónium, a dolog nem ment olyan simán. A fekete asszonyság lenyomta a pedált, várt, aztán leütötte a billentyűt. Semmi hatás. Akkor leütötte a billentyűt, eleresztette és lenyomta a pedált. Ismét semmi eredmény. Végül fogta magát a püspök, megragadta az áldozat lábát – a gyülekezetben élénk kuncogás – rátette a pedálra, az orgonista pedig a csuklóját fogta meg és úgy vezette a kezét. A meggyötrött hangszer mélyéből elnyújtott jajszó fakadt föl. Tapsvihar.
Az idő egyre jobban szorongatott. Williamson és én már erősen nyugtalankodtunk a hajó miatt. De még mindig nem ért véget szenvedésünk. Hátra volt még a többi fogantyúk kihuzigálása egyenkint – az egy shillinges aláírók privilégiuma – és mindannyiszor újabb billentyűpetyegtetés. Ez a gyönyörűség a félkoronát adományozóknak volt fenntartva. Amikor ezek után a hatpennys adakozók is sorjában nekiestek az instrumentumnak, félretettünk minden udvariasságot és kisomfordáltunk a templomból. Vágtattunk a hajóhoz. Éppen jókor érkeztünk – utolsó pillanatban.
A távolodó gőzös hátsó fedélzetéről csodáltam most meg a várost, dicsérve szépségét. Megszólal erre a kormányos:
– Igaza van. Sierra Leone szép. De a legeslegszebb éppen arról a pontról, ahol ön áll mostan: egy távozó hajó orráról.
A hajóács erősködött, hogy ez a megállapítás Noétól ered. Ő mondotta először, amikor elvitorlázott erre a bárkájával és fiát Ham-ot partra tette.
