BABITS MIHÁLY: RÉVÉSZ BÉLA ADY-KÖNYVE
BABITS MIHÁLY: RÉVÉSZ BÉLA ADY-KÖNYVE
– Nem feltétlenül az olvasó szórakoztatására írom le az ilyen történeteket; más a cél.
Ezt mondja Révész Béla új könyvében, mely Ady «életéről, verseiről, jelleméről» beszél; úgy hogy könnyen várhatna valaki száraz és szigorú adatokat, az irodalomtörténet számára első kézből följegyezve: Révész közeli és kedves barátja volt Adynak, együtt éltek Pesten és Párizsban, leveleztek, sok minden összefűzte őket, sok mindent tudtak egymásról.
Ez a könyv mégsem egyszerű adatok gyűjteménye vagy legalább nemcsak az; célja, ha nem is a szórakoztatás, még kevésbé a puszta följegyzés; s ha nem a belletrisztikai olvasónak szól, de nem is «elsősorban a tudósnak», az irodalmi biográfiák bogarászának.
Én azt hiszem, hogy az író «elsősorban» önmagának írta.
Nem memoár, hanem líra.
Révész regényeiben is a líra gőze veszi körül az életet; különös és kábító gőz, amelyen keresztül a mozdulatok lassúbbaknak és szimbolikusabbnak látszanak; – ezen a gőzön keresztül jelenik meg most az Ady magában is szimbolikus alakja. Révész stílusa gazdag barokk díszt von a nagy szobor köré.
Lehetnek, akik egyszerűbb szobrot kívánnak; s mondhatná az akadékoskodó, hogy bárki másnak lírája visszás Ady mellett. De Révész önmagának írt; s magunknak lírát írunk. Révész nem tud hidegen emlékezni, s ezt nem is kívánhatjuk tőle; az emlék érzéssé lesz, s az érzés stílussá. A barát s az író egyformán a líra felé vitte; s ha valakinek van joga lírát írni Adyról: neki van.
S aztán: ez a könyv csak «elsősorban» líra; nem «csupán» az. S bármennyire önmagának írta az emlékező, mégis tele van dolgokkal, amik mindenkit érdekelnek.
Először is: egy egészen közelről nézett kép Adyról, s még adatok is, egy életrajz – az első nagy Ady-életrajz – a lírai emlékezés hátterében: a szobor az arabeszkek között.
Ady alakja fiatalon jelenik meg, s fiatal benyomást hagy, aminthogy Révész és Ady legsűrűbb érintkezése a fiatalkorra esik. Az a kor ez, mikor Ady első nagy csatáit vítta, s az első harsonák már fölhangzottak körülötte; Ady már teljes volt, már ő volt, de még mindig indulóban; a pesti szerkesztőségek, párizsi hotelszobák kora. A miliő mindenütt gazdagon, a regényíró festő ecsetével megrajzolva, s az Adyhoz közelálló alakok – különösen azok, akik küzdelmeinek első éveiben állottak mellette – kezdve az apától és anyától – tarka arcképcsarnokban sorakoznak. A kedves helyek, apró, jellemző szokások, a megjegyzett szavak, versek históriája, levelek töredékei: értéket adnak és érdekességet azoknak, akik még nem ismerték őket, s kedvességet azoknak is, akik már ismerték.
Az Ady-karakter ebben a korszakban a dac és erő jegyében tűnik föl, s úgy jelenik meg ebben a könyvben is: csupa önbizalom, büszkeség, harci kedv és életvágy, csupa termékenység és öröm – forradalmár-lényében is harmonikus, mint Révész Béla mondja. Annál jobban érdekeltek a facsimilében is közölt baráti levélrészletek, melyek gyakran egy más Adyt mutatnak: egy kétkedő és csüggedő Adyt, aki sír, gyengének érzi magát és panaszkodik; nagy pszichológiai tanulsággal teljes levelek ezek. Mennyi belső küzdelmen keresztül született meg az az erő és önbizalom! «Vigasztalj!» – írja Ady; «Én gyöngébb, akaratlanabb és betegebb vagyok, mint valaha» – írja máshol; «Nincs egyetlen egy olyan emberem se, aki megfogja a galléromat, s más életbe állítson»; «sikerült elérnem, hogy senkim sincs». Folytonosan küzd magával, mint egy kétkedő próféta: «egy pár nap is sok hitemet adta vissza; remélem, valamit megőrizhetek belőle találkozásunkig...» Az erőnek másik oldala ez, melyet ismerni csak emelheti szemünkben az erő értékét, mert minden értékesebb, ha küzdelemben termett.
Révész könyve nem szépít semmit: a teljes Adyt akarja adni avval az őszinteséggel, melyet ez a nagy ember elbír, megkövetel és megérdemel, mert méltó hozzá. De nemcsak Ady emlékével szemben őszinte Révész, hanem őszinte a mai Magyarországgal szemben is, melynek méltó fiai sokszor próbálták Ady képét a maguk ízléséhez alkalmazva átalakítani, megindítva a hiéna-munkát, mellyel Petőfit is sikerült meghamisítani: hogy aki életében forradalmár volt, halála után hivatalos hazafivá legyen. Révész a forradalmár Adyt rajzolja, rokonszenveivel és gyűlöleteivel, nem hallgatva el semmit s minden tekintet nélkül a mai véleményekre. Szókimondása annál értékesebb, mert teljesen elfogulatlan. Révész, a szocialista, nem esik abba a hibába, hogy mindenekelőtt a szocialistát lássa Adyban. Nem hallgatja el Adynak oly megjegyzéseit, melyek az antiszemitizmushoz látszanak közel; de ugyanakkor utal oly verseire, amelyekben a legnemesebb filoszemitizmus szólal meg: a nemes lélek megértése és együttérzése egy ős, bélyeges, de csillagos néppel.
Mindent összevéve: Révész könyve jelentős esemény úgy Adyért, mint Révészért, s az Ady-irodalomnak alapvető művei közé fog tartozni.
S kell, hogy dicséret köszönjön a könyv kiállításáért is, mely a kitűnő Kner-nyomda érdeme: pazar és előkelő, méltó, mint egy szépkeretes tükör, hogy papirosáról, képeiből és nagy, szép betűiből elhunyt nagy Költőnk arca tekintsen ránk.
