II.
II.
Csak ők laktak az iskolaépületben. Az igazgatónak volt saját háza, a másik tanítónak is. Ugyan nekik is lehetett volna, de mert az iskola a templom mellett állt s a templom melletti paplakban az apósék laktak, jobbnak látták a szomszédságot megtartani. Az öreg tiszteletes, meg a tiszteletes asszony annyit voltak náluk, mint ők őnáluk s így – mondhatnám – mind a két házat közösen lakták.
Ha jófajta baracklekváros palacsinta volt ebédre – a tiszteletes úr kedvence – tizenkettő és egy között valamelyik kislány, a Bözsike vagy a Birike tánclépéseit lehetett látni a paplak kapuja felé, miközben a tánclépések kockázatai között egypár sárgalelkű palacsinta ingadozott. Míg ha a paplakban túrós csusza került terítékre, jól meghizlalva barna töpörtyűvel – a tanító kedvence – akkor a különös járású cselédlány cammogott az iskola felé, mint egyensúlyművész tartva maga előtt a csipkés szélű fehér tányért.
Gyakran megtörtént az is, hogy a két ellenkező célú tányér a fele úton találkozott s mint hajók a vízen, illatuk zászlóját lengették egymás felé.
– Jó, hogy jössz, mondta a felesége, ma korábban ebédelünk, ebéd után mindjárt kimegyünk a szőlőbe.
Tiszta fehér kötény volt a kis, vékony, madárhúsú asszonyon s az arca lángolt a tűzhely melegétől. De a szeme is lángolt, amíg tekintete az urát simogatta. Folyton szerette az urát, szíve nem tartott ebben az érzelemben vakációkat. Tíz év alatt sem tudta őt megszokni s tíz év alatt egyszer sem tudta érezni, hogy megunta vagy csak rövid időre unta volna. Minden gondolata az ura körül csoportosult, mint játékos galambok a galambdúc körül.
Ha szövetet nyomogattak ujjai, hogy ruhát csináltasson, a szövet ezt a gondolatot takarta: Szép leszek, örülni fog az uram. Ha sütött a nap, a fény ezt a gondolatát ragyogtatta: Jókedvű lesz az uram. Ha a fa sisteregve sírt a fazekak és lábasok alatt, csaknem velük sírt gondolata is: Jaj, hogy készül el az ebéd az uramnak! Ha a gyerekek rosszalkodtak s mérgesítették, ezzel akarta őket jó útra téríteni: Jók legyetek, hogy szeressen benneteket apuka!
A tanító mélyen szemébe nézett feleségének, belemosolygott lelkébe s úgy, ahogy állt, a kezében leveses tállal, felemelte bársonyosan a levegőbe s meg sem állt vele az asztalig.
– Gyerekek, kiáltotta, gyertek ebédelni, feltálaltam a mamukát.
A gyerekek nagy hancúrozással jöttek be. Sivalkodásuk, ujjongásuk alig fért el az alacsony gerendák alatt.
– Birike, bort.
Birike szaladt a borért.
– Bözsike, szódát.
Bözsike szaladt a szódáért.
– Béluska, te majd később a pipát.
Béluska azonban nem várta meg a későbbet, valószínűleg azért, mert ha az ember a későbbre várakozik, akkor még később lesz s szaladt a sarokba, a pipáért. Útközben nem mulasztotta el, hogy egy kis keserűséget szerezzen ajkára a csutorából.
Az apja mosolygott.
– Szereti a pipát. Jó pap lesz.
Ízlett a leves, finom volt a tejfölös csirke, gyenge volt a kukorica és ikrás a görögdinnye.
– Ez már beszéd! – állította ki a bizonyítványt a tanító az ebédről és rászorította tenyerét a felesége dolgos kezére.
Az asszony sugárzott a boldogságtól.
– Mondd, igazán jól esett?
– Igazán bizony!
– Béluska hamar gyufát az apukának!
A tanító odaült az ablak mellé, mely a pesti országútra nyílott. A lelke is jól volt lakva, el volt telve s olyan összhangot érzett, amilyet csak a test és lélek csókja csattanthat el. Vásárosok mentek az úton. Megrakott kocsik tetején ültek, kapaszkodtak, ettek és bóbiskoltak. A vasút drága volt s idegenkedtek tőle. Szédültek rajta, mert sokkal gyorsabb volt, mint a nyugodtan, lomhán haladó szekér. Nem lehetett rajta annyit vinni, mint a bő ölű kocsikon. Távoli rokon volt a vasút, aki pöfékelve, prüsszögve és füstölve jön, de nem hoz magával meleget.
Megálltak az iskola kútjánál és itattak. A lovak hamzsolva itták a mély vizet, s felfrissültek a melegben.
Aztán négyes fogat robogott el. A bakon, a kocsis mellett egy úr ült, a falu földbirtokosa. A batár ablakán csak egy rózsaszínű kendőt lehetett látni. Pestre utaztak az urak. Ők meg azért nem szerették a vasutat, mert lassú volt nekik. És az úr csak olyan járművön szeret ülni, amelynek ő maga lehetett a gépésze, a kormányosa.
A sarkon Ferencsik bukkant elő. Ment a faluból a tanyára haza.
Különös ember volt ez a Ferencsik. Már messziről meg lehetett ismerni szikár alakjáról, keze lengetéséről. Az ujja hegye épp a térdéig ért. Kis fején még kisebb kalap szorongott, s nyáron át sem vetette le csizmáját. Két nadrágja volt, egy ultramarin kék posztó, s egy bőr. A kék azonban csak messziről mutatott felhőtlen kékséget, közelről vészes felhők ötlöttek az ember szemébe. A beborult ég volt közelről. Nyáron többnyire ezt hordta, télire pedig a bőr nadrágot tartogatta. Írnok volt valamikor a járásbíróságnál, de megunta az akták szerelését, iktatását, vagy lehet, hogy az akták unták meg őt, s nyugdíjba ment. Harmincöt-negyven forint nyugdíjat kapott havonta, ebből élt, s ebből tartotta el három tagú családját. Egy közeli tanyán vett ki részükre lakást, itt éldegéltek, nyomorogtak. A gyerekekkel indult el hazulról naponta, iskolaév alatt, akik az iskolába mentek. Ő azt mondta a fiainak, hogy dolga van a városban. A gyerekek sohasem voltak kíváncsiak ennek a dolognak mineműségére. Természetesnek tartották, hogy édesapa dolgozni ment. Az iskola előtt szépen megcsókolták a kezét, s hagyták tovább menni a piactér felé, ahol a dolog várakozott rá. Ferencsik pedig leült a padra a járásbíróság előtt, a pipára gyújtott. Az első pipa után felment az írnokokhoz, beköszönt az utódhoz, benézett a telekkönyvvezető szobájába, azután megint lement az utcára, hogy elfoglalja helyét a padon. Ha eső esett, vagy tél volt, zimankós idő, a folyosó egy padjára ült, ott végezte el a pipába tömött dohány füstté alakítása céljából szükségessé vált teendőket, hogy annak utána haladéktalanul megkezdje szobalátogatási tevékenységét. Délután ritkán jött be, délben együtt ment haza a fiaival, különös térdrogyással, s kézlengetéssel ballagva utánuk.
– No, Ferencsik már megy haza, gondolta a tanító, s eszébe jutott, hogy milyen ingyen él ez az ember. Erre a gondolatra hirtelen elálmosodott, lenehezedtek szempillái, pipáját tartó karja a földre hanyatlott, s csak akkor tudta meg, hogy aludt is, amikor a felesége csókját érezte a homlokán.
– Megyünk a szőlőbe, drága.
