IV.
IV.
Mária kisasszony épp a kezét nézte, mikor a tanítóné benyitott hozzá.
– Gyere ki velünk a szőlőbe, Mária.
Mária még egyszer ránézett a kezére, mintha annak simaságától és fehérségétől akart volna tanácsot kérni, egy nagyot sóhajtott.
– Beteg vagyok, Mariskám. Nem is hiszed, hogy milyen beteg vagyok.
És elpanaszolta a baját, ahogy egy öregebb lány tud panaszkodni, mikor megnyíltak lelkének zsilipjei. Tönkretette gyomrát a vendéglői koszt. Vörösné asszony zsíros káposztája, kemény szilvás gombóca. Ő maga persze nem főzhetett otthon, mert délelőtt tizenegy után ért haza, s akkor fáradt is volt ahhoz, hogy összeüsse, vagy megszerkessze azt, amit ebéd címén óhajt és követel a gyomor.
– Bemegyek Pestre, megvizsgáltatom magam – mondta elkeseredetten – és szabadságot kérek. Tanítok már húsz éve egyfolytában, jogom van egy kis pihenőre, egy kis gyógyulásra.
A pihenés és gyógyulás említése előbb könnyet csalt a szemébe, majd halvány mosolygást az arcára, de közben arra nézve is határozott, hogy kimegy a papék szőlőjébe. Felvette piros kendőjét, felhúzta kesztyűjét, mert féltette kezét a lesüléstől és kivette a szekrényből rózsaszín napernyőjét.
– Gyerünk, Marikám.
A homok olyan forró volt a szőlőtőkék alatt, hogy csaknem lángot kapott tőle a cipőjük. De volt egy kis fakunyhó a szőlő közepén, egy kis dombon, melyet ők hegynek neveztek, abba vonultak a nap erejének gyöngülését várni. S erre nem is kellett sokáig várniok, mert szeptember volt és nem július. A napláng már csak hősködés volt, szájhősködése a haldokló s magát megadni nem akaró nyárnak.
A kunyhóban elhatározták, hogy holnap felmennek Pestre. Mária elmegy a tanárhoz, a tiszteletesék elmennek a Lukács-fürdőbe, a tanítóék pedig vásárolnak egyet-mást azalatt, a gyerekek részére.
Nagy lett az izgalom közöttük erre a határozatra.
Féltek Pesttől, s bár nem volt messze, másfél óra járásnyira csak vonaton, évek múltak el, amíg felrándultak. A budai hegyeket, fátyolos kékjüket mindig látták, mikor a ház elé ültek, de sohasem vágyódtak a hegyek alá, a folyam partjára, a füstbe, a zajba, a némettel vegyes magyar zagyvaságba.
A gyerekek őrzését Vali néni vállalta magára.
– De aztán siessetek ám nekem vissza! – bíztatta az utazni készülőket.
– Sietsz te itthon helyettünk – tréfált a pap.
S valóban, Vali néni oly gyorsan kapkodta a szőlőszemeket, hogy egyik megakadt a torkán, s nagy köhögésre ingerelte.
– Hova sietsz, Vali! – feddte a tiszteletes asszony.
– Szeretném, ha már holnap este lenne – rikácsolta Vali néni köhögésén keresztül.
Kimentek szőlőt szedni. Állani valót. Télire.
Mária kisasszony még nem ment ki velük, az asztalra tette fehér kezét, s gyönyörködött bennük. Szép, hosszú, keskeny, rózsaszín körmű keze volt. A kezét sikerült fiatalon megőriznie. A keze volt rajta a húsz esztendő. S ha össze is kulcsolta őket, nem tettek ki összesen negyven esztendőt, mint ahogy a számtani törvények megkívánták volna. Összesen is megmaradtak húsz éveseknek.
Megvárta, amíg egészen veszélytelenné vált a nap, lehanyatlott az őszi barackfák mögé, s nem tűztek merően a sugarai.
Akkorra már tele voltak a kosarak csaknem megszólaló szőlőkkel, fehérrel, sárgával, aranyossal, rózsaszínűvel és vörössel.
A gyerekek futkostak és süppedeztek a homokban; az öregek, a komolyak, a diófa alatt ültek; s ki ujjal, ki zsebkésével gyenge diót hámozott.
– Gyere már, Mária! – sürgették az asszonyok a tanítókisasszonyt.
– Finom ízű a dió – mondta Rőczey – azon kívül tanulni is lehet tőle.
– Diótól tanulni? – nevetett Mária kisasszony és letelepedett a többiek közé.
– Bizony. A gyenge dió olyan, mint az élet. Ha a héjával esszük, keserű.
– Mit kell tehát lehántani az életről, hogy keserű ne legyen? – kérdezte Mária, aki szeretett filozofálni.
– Az álmokat.
– Óh, akkor rajtam már nem lehet segíteni – nevetett Mária. – Öreg dió vagyok. Rám száradtak az álmok.
– Nem egészen úgy van a dolog – szólalt meg az öreg pap, egy szőlőlevélbe törölve kését. – Nem egészen úgy van a dolog. A dió a héjával, ezzel a vékony, fehér bőrrel: maga az emberi élet. De az emberi élet két részből áll. Földi és túlvilági életből. A vékony, lehámozható, kesernyés anyag a földi élet. Az alatta levő, élvezetes mag a mennyország.
– Az én diómon nincs keserű héj – jelentette ki boldogan a tanítóné. – Az én dióm lehámozva született.
– Áldassék érte az Úr neve – mormogta magában a tiszteletes asszony.
Egy kis csönd támadt. Vali néni megmozdult a pad szélén, úgy tett, mint aki gyorsan akar ülni. Bántotta már a nagy mozdulatlanság.
– Látjátok – mondta a pap – egy dió is mennyi gondolatot ad az embernek. Becsüljetek és szeressetek mindent, ami a világon van. Mert minden tárgy gondolat is.
A gyerekek nagy sivalkodással jöttek elő. Fogócskát játszottak.
– Béluska, gyere csak ide hamar – kiáltott fiára a tanítóné. – Holnap Pestre megyünk, hozok neked kalapot. Majd megmérem a fejed.
Ezzel az egyik kosár széléről letépett egy darab újságpapírt, szalag formájúra hajtotta s körülhurkolta fele a fia fejét.
– Jól van, most már szaladhatsz.
A gyerekek közel jöttek a nagyokhoz, s kezdték a kivetősdi verset, hogy ki legyen a fogó.
An–tan–ti–nusz,
Száraka–tinusz
Száraka–tike–taka
Ále–vale–vantusz.
Száraka–tinusz
Száraka–tike–taka
Ále–vale–vantusz.
Borika lett a fogó.
– Érdekes – mondta a tiszteletes asszony. – Mi is ilyenféle verssel sorsoltuk ki a fogót. Hogy is volt csak?
És egyszerre egy régi udvaron érezte magát, régen összedűlt fal árnyékában, régen elkorhadt fák alatt, régen elhamvadt szívek melegében, s kezdte a verset:
An–ton–tition,
Cim–bőr–kafion,
Aka–raka–via–vaja,
Vón.
Cim–bőr–kafion,
Aka–raka–via–vaja,
Vón.
A tiszteletes úr is megszólalt.
– Én erre játszottam. Finom játékok voltak. Engem nem is igen fogtak meg akkoriban. Így szól a vers:
An–tan–titani,
Fir–fár–gombani,
Áris–táris–koponáris,
Bim–bam–lakat–rossz.
Fir–fár–gombani,
Áris–táris–koponáris,
Bim–bam–lakat–rossz.
A tanítóné arca kigyulladt a régi örömök tüzén, s ő sem hagyta magát:
An–tan–ténusz
Szólnak a vénusz,
Szólnak a tititi
Ale–vale–vanti.
Szólnak a vénusz,
Szólnak a tititi
Ale–vale–vanti.
Négy nemzedék verse kergette egymást a levegőben. Négy nemzedék lelke ugrott fel, hogy fogócskát játsszék, s hogy el ne érhesse egyik a másikat, mint ahogy a kocsikerekek is hiába futnak egymás után.
(Folyt. köv.)
