NAGY SÁNDOR: AZ ISMERETELMÉLET LOGIKÁJA
NAGY SÁNDOR: AZ ISMERETELMÉLET LOGIKÁJA
Ráeszmélni magára a ráeszmélésre, analízis tárgyává tenni a filozófiát magát, megteremteni a filozófia logikáját: oly probléma, mely igen termékenynek ígérkezik. Annál feltűnőbb tehát, hogy e probléma felvetése óta (már vagy tíz esztendeje) megoldására semmi sem történt és hogy Mannheim Károly alább ismertetendő könyve* tudtunkkal az egyedüli, mely ez elejtett problémát, legalább is egyik fontos oldalát tekintve, megoldani törekszik.
Dr. Karl Mannheim: Die Struckturanalyse der Erkenntnistheorie. Berlin, Reuther u. Reichard 1922 d. 80.
Döntő okok játszottak közre az effajta vizsgálatok elmaradásánál. Nem kedvezett nekik egyrészt az idő, amely a filozófiai érdeklődés súlypontját az addig meglehetősen előtérben álló logikai kutatásokról egy még teljesen ki nem forrott, de mindinkább több hívet hódító történetfilozófiai irányzathoz tolta át, mely, ha szintén hajlamos a filozófiát is «kívülről» nézni, húzódik attól, hogy bármely szellemi tüneményben (tehát akár a filozófiában) a priori, történetfeletti elemeket felismerjen, ami viszont magától értetődő feltétele mindennemű logikai vizsgálatnak.
Másrészt a téma természetében is nagy nehézség rejlik. Ismeretes dolog, hogy egy filozófiai rendszer felépítésekor az az ideál, hogy lehetőleg semmit sem tételezzünk fel, vagy pedig – tekintve, hogy ezt gyakorlatilag lehetetlen keresztülvinni – legalább is redukáljuk és tüzetesen átvizsgáljuk az előfeltételeket. Magától adódik tehát a kérdés: ha már a filozófiánál, ez a helyzet, milyen lehet még ennek a filozófiájánál? Mit lesz egyáltalán lehetséges feltételeznünk, hogy ezen még a filozófiánál is a prioribb gondolatmeneteknél a legkülönbözőbb circulus vitiosusokat elkerülhessük?
Az egész jelenkori filozófiai irodalomban annak nagy tömege ellenére egy mű sincs, amely mindent «teljesen elölről» kezdene s így nem csodálatos, ha a filozófia logikájának akad művelője. Viszont a vállalkozás már maga érdem.
Természetes, hogy ha csupán a filozófia valamely ágának, például az ismeretelméletnek vizsgálatát tűzzük ki célul: akkor amennyit veszít a probléma átfogó és egyetemes voltából, annyit nyer egyszerűsödés és körvonalazhatóság dolgában.
Az ismeretelmélet logikájának feladatát tűzte maga elé Mannheim. E feladatot pontosabban így fogalmazza meg: meg kell határozni mindazt, ami a történelmileg adott és egyáltalán elképzelhető ismeretelméletekben azoknak közös, állandó logikai szerkezetét alkotja, szóval, ami az ismeretelméleti gondolatot éppen azzá teszi, ami és ezzel elkülöníti minden egyéb gondolattól.
Ezt a feladatot empirikus alapon elvégezni nem lehet. Mert ha csak azt keresnők, ami a különböző időkben ismeretelmélet címén megjelent munkákban közös, vérszegény általánosságoknál aligha kapnánk többet s az eredmény logikai érvényességéről nem beszélhetnénk.
Az empirikus irány az ilyfajta vizsgálatok egyik véglete. A másik, amikor minden ismeretelmélet közös ismérveinek keresése helyett – öntudatlanul – egy konkrét ismeretelméletet veszünk alapul.
Ezen utóbbi véglet a nehezebben elkerülhető. Hiszen bármily kevés előföltétellel dolgozzunk is, azok már egy határozott, nekik megfelelő ismeretelméleti felfogáshoz kötnek bennünket.
Azonban éppen Mannheim mutatja ki, hogy van kibúvó: hogy az ismeretelmélet önállótlan, autonómiával nem bíró tudomány – mely más tudományra támaszkodik és pedig vagy a logikára, vagy az ontológiára, vagy a pszichológiára. Egyedül nem lévén képes saját magát determinálni, az említett nehézségeknek nincs kitéve.
A szerzőnek sikerül e gondolatot az egész probléma területén keresztülvinni. Segítségével részletesen kimutatja, hogy a három főmozzanat, melyet az ismeretelmélet önmagából teremt: a külön kérdésfeltevés, a sui generis érték fogalom és a sajátos alapkorreláció (ti. az alany-tárgy viszony) aszerint alakul mindig, hogy melyik «támasztudomány» alapján állunk. Természetesen e tudományok vagy helyesebben és általánosabban szólva e rendszerezések között az ismeretelméleti logika nem dönthet.
Mannheimnek az ismeretelméletről való felfogása – bár ő csak logikailag bizonyítja – történetfilozófiai igazolást is nyer: az egész modern filozófiából folytonos visszavonulásban van az ismeretelméleti gondolat; már hosszú idő óta nem termelt ki újat magából és problémáit kezdik a határtudományok felszívni.
Akármily szerencsés azonban Mannheim megoldása, ily megoldással csak éppen az ismeretelméletet lehet elintézni. De az a messze elhatoló filozófiai intuíció, mely könyvét jellemzi, a legnagyobb érdeklődést és bizalmat kelti ily irányú további munkássága iránt.
