VIII.
VIII.
Aki azt mondta volna a nagytiszteletű asszonyra, hogy arany szíve van, az nem fejezte volna ki eléggé helyesen magát. Mert az aranyból tűt is csinálnak, ami szúr. Az aranyból kapcsot is csinálnak, ami csíp. A tiszteletes asszony szíve pedig csak szív volt. Sohasem szúrt, és sohasem csípett.
Jóságának legnevezetesebb példáját adta a szegény Sári esetében. A szegény Sári egy nagyon távoli rokonának kislánya volt. Szegényke árván maradt. Amint a tiszteletes asszony hírt vett a szomorú esetről, azonnal a kislányért küldte az urát, hogy magához vegye, házába fogadja és felnevelje. Az ő lánya, Mariska, Rőczeyné, akkor még szintén kicsiny volt. Egyidős a szegény Sárival.
A szegény Sári kettős nevet a tiszteletes asszony adta a kis rokonnak. Sári volt azért, mert annak keresztelték, szegény pedig azért, mert árva lett, mert sajnálni és szeretni kellett, s mert a tiszteletes asszony annak keresztelte.
Szegény Sári elég csintalan lány volt annak idején. De nem volt szabad hozzányúlni. Nem volt szabad rászólni, mert a tiszteletes asszony védnöksége alatt állott, aki mindjárt ráripakodott a támadni készülőre.
– Ne bántsd szegény Sárit, árva.
Szegény Sári volt az, aki vízzel hígítgatta a nagytiszteletű úr borát, hogy a maga szomját egy kis borocskával oltsa. A szegény Sári dézsmálta a lugast. A szegény Sári csinált egyszer tíz krajcárnyi adósságot a Pettybajusz zsidónál, akkora darab krumplicukrot kívánva meg, hogy egy fél iskolának is elég lett volna. A szegény Sári színlelt torokfájást, mikor az életbevágó fogócskák miatt nem tanulta meg a földrajzot. A szegény Sári tette később nevetségessé udvarlóit, akik nem tudták szívét megnyerni, s a szegény Sári lett a környék egyik leggazdagabb asszonya. A szegény Sári.
De a tiszteletes asszony még mindig a régi sajnálkozással, a régi ragaszkodással és féltéssel beszélt róla. Mert ő mindig az árvát látta benne, aki egy szomorú reggel arra ébredt, hogy senkije sincs a világon, s aki bizony csak véletlenül került jómódba, mert a valószínűség az volt, hogy nem lesz hozzá nagyon kegyelmes az élet.
Mások legfeljebb szilvás gombócot élveztek ebédre, vagy mákos tésztát, amikor a tiszteletes asszony reszkető hangon újságolta róla:
– Szegény Sári rétest süt.
Mások foltozgatták otthon régi ruhájukat, fordítgatták a színehagyott kelmét, amikor a tiszteletes asszony némi megnyugvással tette közhírré:
– Szegény Sári selyemruhát kapott az urától.
Mások kuporgatva rakták félre krajcárkáikat, hogy öreg napjaikra biztosítsák házuk fedelét, tűzhelyük melegét, amikor egyszer örömkönnyek közt mondta a tiszteletes asszony:
– Szegény Sári gazdag asszony lett. Ötszáz holdat örökölt az ura. Ötszáz hold földje van a szegény Sárinak.
Szegény Sáriék is eljöttek a szüretre, mely a legnépesebb volt az egész városban. Ott voltak a presbiterek, a tanítók, a kisasszonyok, a patikusék, a Kövy Dezső is, az öreg Dezsőke, a pontosság mintaképe, a szokások rabja, s természetesen nem hiányozhatott Vali néni és Ágotha asszony sem.
Gyerek annyi volt, mint a szőlőtőke, s ha rajtuk csüngött volna a sok szőlő, amit a gyomrukba akasztottak, két év alatt sem itta volna meg a borát a tiszteletes úr.
A nap sütött, a homok aranylott, a szőlőfürtök előszínesedtek a sárguló és száradó levelek mögül. A levegő már részeg volt a jövendő must szagától, s az emberek boldogok, rózsaarcúak voltak a még szőlőszemekben szunnyadó mámortól.
Mariska, a tanítóné és a mindig mosolygó szegény Sári, maguk közé vették Klárit.
– Ugye te árva vagy? – kérdezte szegény Sári Kláritól.
– Nem én. Hála Istennek él még apám, anyám.
– Nem tudom, miről is gondoltam – folytatta Sári. – De ha én magányos lányokat látok, mindig azt hiszem róluk, hogy sem apjuk, sem anyjuk. S te olyan komoly, olyan félszomorú vagy, mintha most vesztetted volna el őket. Légy víg. Te inkább az lehetsz. Látod, én egészen árva vagyok.
– Különös – mondta Klári – általában csak árva gyerekről beszélnek. Árva lélekről nem. Pedig árva lélek is van. Örökké magányos. Amelyik tévetegül imbolyog a világban, keres valamit, de soha meg nem találhatja. Mert azt sem tudja, mit keres.
Az öreg jegyző közeledett.
– Jöjjön ide, jegyző úr. Udvaroljon nekünk. – Szólította meg Sári. – Üljön Klárika mellé. Vidítsa fel.
Az agglegény meghatottan mosolygott.
– Oh, én és udvarolni! De hölgyeim, minden néznek engem. Nem szoktam. Egyszerűen nem szoktam. Én csak azt tudom, amit szoktam.
– A szokások ilyen rabját még nem láttad – szólt Sári Klárihoz. – A jegyző úr egy valóságos gép. El is fog élni száz esztendeig.
– Aligha – mosolygott a jegyző. – Csak azt tudom, amit szoktam. S nem szoktam száz évig élni.
Ezzel leült a földre, mert a hölgyek is az aranytiszta homokon ültek, de egy gyors mozdulattal maga alá terítette zsebkendőjét. Körülnézte a cipőjét, hogy cug nincs-e szemsértőn kitágulva rajta, a strufli nem bújt-e ki hátul, felhúzta nadrágját, hogy ne nagyon gyűrődjék a térdnél s végigsimította jobbról és balról a halántékát. Azután krákogott hármat – úgy látszik, minden hölgy tiszteletére egyet-egyet – s társalkodó hajlást adott testének. Társalkodni kívánását azzal is kifejezésre juttatta, hogy egymás felé nyújtotta öt-öt ujját, az ujjak hegyét összecsókoltatta s körmeinek összecsendítésével, mint színházban a rendező, jelt adott önmagának a beszédre.
– Bíz én elmaradtam a kortól – kezdte. – Én egy darab múlt vagyok az ötvenes évekből. Azokat a hangulatokat, amiket ifjúságomban magamba szívtam, hét lakattal őrzöm a lelkemben. Harminc év óta naponta ugyanazt végzem, ugyanabban az órában, ugyanabban a percben. Ismétlő óra vagyok, hölgyeim. Magamat ismétlem. Nekem nem kell naplót vezetnem. A régi könyveimet olvasom, a régi költőknél tartok s nem vagyok kíváncsi az újakra. Én lezártam magam harminc évvel ezelőtt – fogadalomból – s ha a lap végére érek, visszalapozok. Szerelem, gondolják a hölgyek. Persze, hogy szerelem. Hát van nagyobb dolog az ember életében a szerelemnél? Engem sem került el. De hagyjuk. Erről nem szoktam beszélni, s amit nem szoktam, azt nem is szeretem.
Cigány jött közelbe s új nótát játszott.
Az agglegény befogta a fülét.
– Nem is akarom hallani. Majd ha a harminc év előttiekből játszik, akkor kinyitom a fülem. Már én csak a régieknél maradok.
A félénken kezdődött ének kezdett erősödni. Az ajkak tágabbra nyíltak, a szívek felcsaptak fujtatónak, s félig lehunyt szemek álmot sugároztak a melódiákba. Összébb kerültek az emberek. Közelebb húzódtak egymáshoz a külön-külön beszélgetők, a dal hurkot vont köréjük s nem engedte el többé őket. Poharak emelkedtek a levegőbe, mosolyok és tekintetek koccintgattak a poharak szélén. Az emberek elfeledték a tegnapot, nem gondoltak a holnapra, mely holnapután szintén tegnappá volt változandó. A boldogság, az önfeledség mustját taposta most minden lélek, örült a szőlőszemeknek, a pirosaknak és a sárgáknak, hízottaknak és mazsolásodóknak s tele lett maga is musttal, musttá lett maga is, önmagát itta.
Klári idegenül nézte ezeket az embereket. Először volt szüreten életében. Odafenn, a hegyek között, nem érik meg a szőlő s nem érik meg a mámor októbere. Odafenn októberben már második hónapja fűtenek, a levelek egy festékes skatulya minden színével ékesen hevernek a földön s lengnek halottan a fákon. Októberben odafönn még jobban elkülönülnek az emberek, még jobban magukba zárkóznak, hogy még kevesebb szó hagyja el ajkukat. A boldogságnak sok-sok felbuggyanó forrását látta most maga előtt s ez a sok forrás mind egymáshoz öntötte mézét, hogy egy nagy tengerré váljon a szőlőhegyen. Mi is hát a boldogság? – kérdezte magában. A boldogság – felelte rá – az az állapot, amikor nem érezzük a boldogtalanságot. De ezek az emberek talán sohasem érezték ezt. Sohasem kutatták létük célját, sohasem kerültek a kínos érzések zsákutcájába, ahonnan bevert szívvel, kitört ablakú lélekkel támolyog elő az eltévelyedett.
Beleugrott ő is a nótába. Egy szónak második szótagjába kapaszkodott bele, hogy vigye magával a többiek útján.
Egy páran észrevették. Mosolyogva bíztatták.
– Szép alt hangod van, Klárika – súgta felé a tanítóné. – Hozzád nem is illene a szoprán. A szoprán csak a Sárika-féle asszonyoknak való. Az altban több az érzés, több a rezgés, több a szomorúság.
A tanító leült a felesége elé, megfogta a kezét, megcsókolta és nagy szeretettel nézett a szemébe.
Azután mind a ketten Klárira néztek, mintha egyszerre mondták volna.
– Szeretni annyi, mint boldognak lenni.
Szépen, lassan alkonyodott. A csőszkunyhó előtt fellobogott a tűz. – Ne siess úgy Vali azzal a nótával – kiáltott rá a tiszteletes úr Vali nénire.
Mert Vali néni valóban sietett. Egy pár sorral mindig előbb volt, mint a többiek. Ő gyorsan túl akart lenni a nótán is, s nem tartotta indokoltnak, hogy a többiek úgy húzták a dallamot.
– Te a nótában is olyan nyúl vagy, mint a fürge – mondta dorgálva Vali néninek a tiszteletes úr.
– Talán olyan fürge, mint a nyúl – helyesbítette Vali néni, örülve, hogy egyszer ő is szócserén kapja a papot.
– Az nem határoz! – legyintett a tiszteletes úr, belső mosollyal, Vali néni modorában.
