ÉJSZAKAI HANGVERSENY
ÉJSZAKAI HANGVERSENY
Kinn sötét volt. A fekete égen mocskos, füstszínű felhők terpeszkedtek. Alattuk a levegő nedvesen sűrűsödött. Néhol fel-felcsillant egy-egy csillag halvány, bizonytalan fénye, de rögtön rámászott fekete testével egy fantasztikus állatszörny alakját utánzó vaksötét felhődarab. Ez a felhő feketébb volt az éjszakánál és a körvonalai élesen elváltak az égboltozat szennyes, palaszínű lapjától. Élt és mozgott. Lassan csúszott a szürke mezőn és feje hirtelen óriásivá nőtt. A kinyitott ablaktáblát megzörgette egy előiramló széláramlat. Aztán csendességbe süllyedt minden.
Ez a levegőroham megborzongatta. Bal lapockáján libabőr támadt és hátgerince viszketett. Homloka forró volt. Lába jéghidegen zsugorodott cipőjében. Becsukta az ablakot, és a redőnyt leeresztette. Berregő nyikorgással zuhantak egymásra a vékony falécek és néma sötétséget zártak a szobába. Mindezt gyorsan csinálta, mintha nagyon sürgős lenne, hogy az ablak ne maradjon nyitva, és hogy eltűnjenek az ablak tintaszínű lapjának merev körvonalai. Határozott, kopogó lépésekkel ment a villanykapcsolóhoz és felcsavarta. A szobát valamikor gázzal világították és a megfeketedett gázcsövön most kacskaringósan futott le a villanyvezeték, amelyet utólag szereltek rá. Egy pillantást vetett az aláfüggő vascsőre. Az ajkaiba harapott és elégedetten bámult maga elé. Hirtelen, mintha valami eszébe jutott volna, a szekrényhez lépett. Kinyitotta. Sokáig kotorászott az egymásra hányt ruhadarabok között. Végre kihúzott valamit. Egy üveg bort.
– Fekete azt mondta, hogy ez elveszi az ember eszét – mormogta magában.
Leült egy székre és az asztalra könyökölt. Sovány arcán ráncosra gyűrte a bőrt az öklével és valamin töprengett. Gyerekes, elerőtlenítő gondolatok támadták meg és a mellében könnyek csurogtak, de a szeme szárazan fénylett és közönyös volt. Agya tudomást szerzett arról, hogy érzékenykedik és ebben a pillanatban teljesen kettévált benne valami. Az agya kigúnyolta és elítélte a mellében kavargó nedves fájdalmat, amely mindent elkövetett, hogy az agyat is elérzékenyítse és a szemeibe könnyet fecskendezzen. Apjára gondolt és arra a gorombaságra, amit az apja fejéhez vágott.
– Mégis csak az apám.
Látta vörös szemeit, zavarodott tekintetét, előtörekvő szeretetét, az «Imrém drágámat» mintha most hallaná.
Bosszúságában nagyot káromkodott. Utóvégre ő már megnyugodott abban, hogy minden úgy van az életben, ahogy van, megnyugodott abban is, hogy ezer miértre nem kap feleletet és már nem is vár semmit. Az előbb, amikor feltápászkodott az ágyáról, annyira kész volt és most képzelgések és sejtések lepik meg. Hát nem volt még elég? Megint kell az agyát, ezt a bolond gépezetet jártatni? Nem. Többet nem gondolkozik. Csak gyorsan. Hóhér teljesítse kötelességét. Mit habozik? Az ítélet már régen elhangzott. Az ilyen gyáva hóhért, akinek reszket a keze, el kell csapni. Menjen a fenébe nyúlszívű. Minek jön ide, ha gyáva, mint a kutya. Menjen, bújjon az anyja szoknyája mellé a kemencéhez és engedje, hogy a macskák a mellére üljenek. Ilyen emberre nincs szükségünk. De kérem én tudni akarom, mit vétett ez az ember? – Tudni akarja? Hát jó. Maga barom, addig beszél, míg az elítélt elveszti a bátorságát. Az előbb még milyen hősies önbizalommal állt ott és most behorpadt a melle és a bátorság kezd belőle tünedezni. Ha még tovább folytatja gyáva habozását, hasra fog vágódni, és bőgve fog kegyelmet kérni. De ha tudni akarja, megmondom, hogy miért ítéltem el. Kérem, vezessék odébb az elítéltet, hogy ne hallgasson. Látja, milyen marha maga, már ellenkezik is és a szája pityergőre áll. Ezzel csak megnehezítette sajátmaga dolgát. Hát hallgasson ide. Igyon egy kicsit ebből a kilencszázhetes szamorodniból. Hatvan korona volt literje. Adjunk az elítéltnek is? Nem. Annak felesleges. Hát ide hallgasson, kíváncsi disznó. Ez az ember nem akar a mi törvényeinknek engedelmeskedni, mert hazugságoknak tartja azokat. Azon kívül rühes és tele van nyavalyákkal. Az ilyen ember dögöljön meg. Hát nincs igazam? Dögöljön meg és ne büdösítse a levegőt. Még másokra is elragasztaná nyavalyáit és talán tagadásával forradalmat is csinálna. Nagyon veszedelmes ember. Na, igyon még, mert megint nem lesz bátorsága. Aljas csaló, hisz maga még egy csirkének se merné elvágni a nyakát. És idejön és megzavar minket. Látja? Határozatlanságával már félénkké tette az elítéltet is. Nem szégyelli magát? Az előbb még vidoran és elszántan lépegetett és most a félelemtől majd összerogy. Gyorsan, gyorsan. Fogják meg. Hozzák közelebb! Látja ezt a gázcsövet! Kösse a végére ezt a hurkot. Jó erős, nem fog elszakadni. A földtől is elég magason van, a lába vagy három araszra fog a padló felett lógni. De nem szabad figyelmen kívül hagyni az anyag nyújthatóságát sem. De ez nem sokat számít. A vascső nem nyúlik meg. A kötél… Az legfeljebb egy centivel lesz hosszabb. Na, kösse oda gyorsan. Az asztalt tolja odébb. Ne csapjon olyan nagy zajt, mert még felébrednek. Úgy. Még kössön rá egy csombékot. Ne reszkessen nyavalyás. Mert kirúgom innen. Igyon még egy kortyot. Úgy. Ugye jó? Ez elveszi az ember eszét. Azt mondta Fekete, ez a ronda részeges, aki már egész elhülyült a szesztől. De azért igaza van. Elítélt, jöjjön közelebb. Maga is reszket? Pfuj, gyáva. Szeretném megmutatni, hogy kell bátran viselkedni. Ne gondoljon semmire. Vagy ez a fény bántja? Várjon, várjon. Lecsavarom a villanyt. Így. Most oda találunk. Gondolja azt, hogy operálni fogják. Egy kicsit fáj, de elmúlik, és aztán megtud mindent. Minden miértre felelet fog kapni. Nem örül? Örüljön bolond ember. Ilyen öröm csak egyszer éri az életben. Hunyja be a szemét. És gondoljon arra, hogy a cipője sarka melyik oldalán van lekoptatva. Ugye a külső oldalán, mert járás közben kifelé fordítja a lábát. Erősen gondoljon erre és ne féljen! – De kérem én nem félek. Én már kész vagyok. Csak csinálnák már. Ez az úr a gyáva itt. Miért nem fog már hozzá? – Igen. Ez a gyáva. Hát csinálja már. Igaza van az elítéltnek. Vegyen erőt magán. Tegye a nyakára. Úgy. De talán mégis a belső oldalán van elkopva. Kelen nagy barom. De csúnya felesége van. Magda ma sírt. A nyírfák levelei zörögtek. A függönynek narancsszíne volt. Milyen függöny is volt az? Már nem tudom. De akkor Rómeót imádtam. Az anyámat szeretem. Mama. Fehérruhás lányok. A nagy titok. Szerelem. Én szeretem magát. Né, ennek a felhőnek olyan alakja van, mint egy madárnak. Látja? Ott! A tehenek legeltek. Valami ott pukkant el mellettem és földbe temetett. Zűrzavar. Jaj, jaj, orosz bácsi ne bántson. Fáj. Ez a ház nagyon hideg télen. Adjanak egy kis tüzelőfát. Azt akarják, hogy megfagyjunk? Hát ki szabad menni a fogházból? Vjera, Vjera. De jó lenne otthon. Korog a gyomrom. Minek villogtatja a szuronyát? Menjen a fenébe. Úgy se szökünk meg. Döcögő vonat. Hát itthon vagyok? Jaj, de jó. Nagyon jó. De kérem ez mégse az otthon. Ez olyan furcsa. Vagy én vagyok a furcsa? Te vagy a furcsa. Ő a furcsa. Mi vagyunk a furcsák. Ti vagytok a furcsák. Ők a furcsák. A cipőm sarka mégis csak kívül van elkopva. Kérem, teljesítse kötelességét!… Jaj… Most mindjárt meghalok. De mi ez? Hallga! Mi ez? Istenem, mi ez? Mi szól? Orgonabúgás vagy harangzúgás? Vagy mennyei hangok? Hát csakugyan vannak angyalok? Nem, ez lehetetlen. De mi ez?
Az éjszaka csendjében felcsendül egy ária. Felülről jön. A magasból. Halkan száll és a levegő részecskéit megremegteti. Hegedűknek, hárfáknak, fuvoláknak csodás összeolvadása, egy megfoghatatlan, soha meg nem magyarázható, mélabús harmónia, valami, ami bűbájos, parányi, zihálásával a holt tárgyakat is megrezegteti, gyors, észrevehetetlen, eszeveszett táncra perdíti a levegőt, megmozgat minden megmozgathatót, meghimbálja a falon a pókhálót és életre kelt mindent. Lassan, mintha egy vattázott falú üregből szállna, a piano üvegtisztaságával csendül meg egy elnyújtott hang. Néha meg-megszakad és olyan, mint egy elfojtott sóhajtás, amely reszket és fél attól, amit mondani fog. Pillanatra lecsap egy gordonkaszavú, mélyebb hangra, de csak azért, hogy lélegzetet vegyen és visszaemelkedjen abba a sóhajtó, remegő hangba, amelyben kezdte. És még mindig halkan, nesztelenül röpködő a hang, de most hirtelen erősödik, mintha ki akarná lökni magából azt a fájó vallomást, amelyre készült, de az erő és a fájdalom nem nyilatkoznak meg, hanem belefúlva egy lefelé zuhanó, dübörgő, lemondó futamba megállnak egy csendesen zokogó, tompán vibráló mély hangban. És megint kezdi úgy, mint az elején, de most szenvedélyesebben, tele kétségbeeséssel. Most kitör. Fenn szárnyal a magasban és pillanatról-pillanatra telve, szélesedve apró, panaszos rezgésekkel szel utat magának. Már nem is panasz, hanem átkozódó sikongás, fenyegetődző kétségbeesés, mely lázít és igazságot követel, aztán kis időre megnyugszik. Könnyed, fokozatosan elhaló nyögésekben múlik ki és összeesik, mint megrepedt léggömb. Valamit mesél csendes, megnyugodott hangon. Hogy ekkor, meg ekkor történt, itt és itt, egy fa alatt, vagy valahol, az ég kék volt, vagy borús. Mindegy. Valami történt. Valami borzalmas, amit nem lehet elfelejteni. És így történt. Hát nem rettenetes? Hát van még ilyen fájdalom a világon? Mit tegyek? Nem tehetek mást, mint elpanaszolom mindazt, ami fáj, amiért szenvedek, ami nyomja a lelkemet, elpanaszolom és megátkozom azt, aki szenvedést okozott nekem. És megint kezdődik az elnyújtott, sóhajtó hang, a hirtelen erősödés, a lélegzetvétel, a dübörgő lezuhanás, a tompa, mély hang, a szenvedélyes felzokogás, az átkozódó sikongás, és az elbeszélés helyét apró, mély nyögések töltik ki. De ezzel nem ér véget. Valami új, zsibongó élet ébred újra szakadozott pengések összefolyásából, eleinte nehezen, óvatosan, még gyásszal tele, de pezsegve, kavarogva és fokozatosan belefolyva egy egészségesen, gondtalanul ügető keringő-tempóba. Vidámság, új örömök, mámor, feledés kelnek szárnyra a keringő ütemeiben. Hirtelen harsonák szólalnak meg, amelyek lüktető erőt fecskendeznek a dallamba és bizakodást, gondtalanságot, vágyakat és reményt lehelnek. Majd rövid, csábító hívások csendülnek fel, amelyekben az élet lüktet és érkeznek rá vonakodó feleletek, de később mindent összekavar, és magával ragad a kedv, a vágy, az öröm. Az élet tombol a harsonák szavában és zúg a nagy éjszakai koncert megrezegtetve a falakat, életre keltve mindent és kedvet varázsolva mindenbe. Az életnek ezer, apró foszlányára szakad a hömpölygő zene és az apró életfoszlányok, mint színes tavaszi lepkék röpködnek a levegőben.
Mozdulatlanul áll ezekben a pillanatokban. A teste olyan, mint egy nagy hangszer, amelynek kifeszített húrjai megmozdulnak erre a csodás zenére. Ezekben a pillanatokban a földöntúli égizene érző hívővé varázsolja. Hiszi, hogy ez a mese, amelyet titokzatos megmagyarázhatatlansággal árasztanak a levegő rezgései, igaz. Hiszi és érzi, hogy van panaszkodás, amely szóról-szóra igaz és van öröm, amely olyan nagy és végtelen, ahogy elmondják. Hiszi, hogy van megnyilatkozás, amely mögött a valóság hamisítatlanul, kristálytisztaságban áll. Újraébred lelkében a bizakodás, a remény és hisz a boldogságban. És öröm kalapál a lelkében, hogy tud érezni. Megérti a finom, elrejtett érzéseket, azt a fájdalmat, amely jogot ad sírásra, zokogásra, átkozódásra, gyilkolásra, azt az örömet, amely őrjöngő mámorba, életkedvbe, boldogságba merít, megérti, hogy van olyan szenvedély, amilyenről a regények beszélnek, és borzadva torpan a halálároktól.
Megbabonázva, reszketve áll és a levegőben tovább rezegnek az apró életfoszlányok. Forróság, vad, megrozsdásodott energia rohan fel agyára. Odaveti magát tántorgó lépésekkel az ablakhoz, a redőnyt felrántja és kitárja az üvegtáblákat. Az esti szél becsap, körülcirógatja arcát és felborzolja haját. Most nem fekete az éjszaka. A csillagok, mint óriás meteorok, lila-vörös-kék-zöld színekben száguldanak az égen. Vakító lángú, lobogó tüzek gyúlnak köröskörül, és forró fényességükkel bevilágítanak lelkébe. Bíborpalástos, tisztes arcú aggastyánok, szelíd, szűz tekintetű, csipkeruhás asszonyok, vaspáncélos, erényektől duzzadó lovagok, éneklő, hárfás szolgák, fehérruhás, virágokkal ékesített szüzek tömege kavarog az utcán, és mindnyájan mosolyognak, szelíden beszélnek. Őszinték, távol a képmutatástól és boldogan hallgatják az örömtüzek körül táncoló sereg csodás életdalát. A templomok tornyában bizalommal lángol a szent öröktűz és az ég fényességében isteni nyugalom és szeretet trónol. Mindnyájan felé integetnek égi tisztaságú kezeikkel, hívják, biztatják, és ő reszketve leborul az ablakpárkányra, és rekedt hangon dadogja bele az éjszakába: – Élni akarok, a múltat akarom, dacosan akarok küzdeni és megint hinni, tisztára mosakodni, felejteni a piszkot és az átkos gondolatokat, Krisztus, benned hinni és élni… élni… Ősök, bíborpalástos atyák segítsetek a megnyugváshoz! Szűz mosolygású anyák, adjátok vissza a szerelmes, holdas éjszakák szépségeit és tanítsatok meg úgy élni, ahogy ti éltetek, úgy akarok élni, ahogy ti, együgyű ártatlanságban, érezve és hivőn… Mert élni akarok… Élni… Élni…
Az ária hirtelen megszakad, a bengáli fényben izzó, rohanó csillagok megállnak, fényük megint hideg, az örömtüzek elhamvadnak, a mosolygó, tiszta arcokat elnyeli a föld, egy dühös szélroham megrázza az ablakot, a vaksötét felhőszörny rámászik az egész boltozatra, csendbe, ürességbe, hidegségbe, piszokba, feketeségbe süllyed minden.
Horváth kacagva bukott a padlóra.
