MARSCHALKÓ LIA: MAGDALÉNA…
Vittem magam az uton felfelé. Fénylő bizásom hüsre öntözött,
A nyirkos favázon, míg felhaladtam s arcom kigyúlt
A játszi lázban, mely elvetélte párzó kínjaim s jajgó számat
Fényes imák szent hajlékába vonta álmodozni.
S pőrén esni az első férfi táncbafogó karjai közé,
Ősanyák alázatát venni magamra s az imákat hagyni
Szent falak között, míg kívűl felgyulladt a nap
S részeg fényében oldott köntösben égtem dalolva.
S multán rohanni másik vágy felé, míg ólmos őszben
Bucsuztak a fák s a régi templom, hol imákba dőltem
Lett holt terem, állt harangtalan. Ereklyéit szivemre loptam
S miséket énekeltem én magam, pergő eső szürke vizében.
A csóktüzeknek, inas férfibokákhoz hullni eltörötten,
Megvert szívemet tenyeremre verni és friss malasztját fujni rá a szóknak,
Zenék vermébe törekedni s dús hurokon zengetni száz csalását,
Selymekbe pólyált kelletését, mézben oldódó remegését a szerelemnek..
Hiu kezekkel hajat bontani s árkos arcomra vonni kötekedve,
Hogy ne lássam intő fényét a napnak s a férfi testét ne lássam betelten
S lelkét kúszni a pillanat után, mely forró ágyékunkól felrepült,
Míg ernyedt testünk föld porában szürkült és szikkadt lett és daltalan.
És látni, hogy sülyed égő hajóm s a bűnöm hogy visz vizek fenekére,
Hogy lenn annyi a hinárhurok, mint férfi, ahány csókkal verdesett
S jaj, látni Téged ki későn jöttél s hazudni szent olajat nagy tüzekre,
Könyet ejteni szép kezedre, mely sáros már a multam rémitől.
S kertemben, hol széttaposott földben régi gyökerek nedves mérge él,
Fekete szurkot gyújtani s máglyára törni a hegyes karókat,
Árnyak sötét ligetjét letarolni s fehér gyolcsot keresni, lopni
A sebekre, amelyek sziszegők s a szívemet is elborítják.
A számadásra szörnyű, végtelen, a kedve búmban mosolyogva fürdik,
Mert szereti az asszony életét, mely kapkodó és olcsó kábulatban
Viszi piaczra ifju lázait s az édes csendet elkerülte mindig
És kacagja a templomkapukat s a papot aki igékkel világit.
És lángja csókok rossz tüzében sárgult, most égbe nyújtja szürke karja,
A rongyaimra rá világít, melyek porosak s úgy tapadnak
Hogy nincs köröm, mely leszakítsa, se tiszta csók, se fenkölt órák,
Se rimánkodás a régi templom visszalopott ereklyehalmán.
Ott imázó szentek mosdanak a napban s a léptük fehér, nyomot se hagy,
Míg díszitik a templomoltárt, hol szép királyné voltam én,
De fenhéjázón más utakra hágtam, piros útra, hol vér dalolt
S most odabenn szüzek dalolnak s jaj téged, téged várnak!
Hiába vagyok Magdaléna, olajom hiába tisztább szüzek szeménél,
Csak nem szeretsz, csak vergődsz vágyam selymén s az életed viszed
A templomajtón befelé, szüzek szájának forró aranyába…