XIV.
XIV.
A tanító notesza már félig volt versekkel. Égette oldalát a sok költemény. A felesége még nem tudta, hogy költő lett az ura. Elhatározta, hogy leleplezi magát.
Délben az asztalnál ültek s beszélgettek. A papné születésnapja volt. Délután nagy vendégséget várt a paplak.
– Tudod-e, hogy verseket írok mostanában – szólalt meg a tanító, zavartan, mint egy felelés előtt álló diák.
– Verseket? – kiáltott fel örömmel a felsége. – Jaj, de boldog vagyok! Tudom, hogy szépek és jók. Olvasd fel őket.
– Sokféle van közte – kezdte magyarázni a tanító, hogy előkészítse a hangulatot. – Van egy pár bölcselkedő, néhány hangulatkép és szerelmes vers is.
– Jaj, szerelmes is! – ujjongott az asszony és megcsókolta az ura kezét. A tanító elsápadt, megcsókolta a felesége homlokát és kést érzett a szíve helyén.
– Tudod – mondta egy kis krákogás után – a költők sok mindent megénekelnek. Nem élnek át mindent, amit megírnak, de azt képzelik, hogy átélték. Beleélik magukat a hangulatokba. S attól függ, hogy valaki jó költő-e, hogy aki a verset olvassa, mit érez ki belőle. Azt-e, hogy a költő átélte amit leírt, vagy csak beleképzelte magát.
És elővette noteszét. Az ujjai kicsit reszkettek. Új költő volt még, félt a bírálattól is, s a szerelmes versek hatását sem sejtette előre. Mit fog például a felesége szólni ahhoz, hogy «Egy tavasz hiányzik életemből»?
De már döntött. Régebben döntött. Mindenféleképpen jobbnak, okosabbnak találta felesége beavatását. Úgy érezte, hogy a forrás kiapadhatatlanul buzog lelkéből, s a versek patakja folyóvá óhajt dagadni, hogy elhagyhassa a magány berkeit s a széles alföld, a nyilvánosság felé hömpölyögjön. De a költői viszony szempontjából is ajánlatosabb volt kivenni a gyertyát a véka alól. A titoknak az a természete, hogy kiderül. El kell tehát tüntetni a titokzatosságot, akkor nem derülhet ki semmi.
A felesége el volt bájolva a versolvasás alatt. Mereven ült székén, mint akit hipnotizáltak. Majd elnyelte szemével az urát s itta a hangját, a rímeit, a ritmusát.
– Jaj, de szépek, Kálmánkám! Jaj, de gyönyörűek! Így nem tud írni senki! Honnan is veszed ezeket a gondolatokat? Jaj, de büszke vagyok, hogy költő az uram! Egyetlen boldogságom, Kálmusom! Most még jobban a szolgád leszek, még inkább ellesem a gondolataidat. Eddig csak az uram voltál, de most már költő vagy, a gondolatok királya. Jaj, hogy is tudsz ilyen szépeket írni!
És odaugrott az ura térdére, össze-visszacsókolta a haját és az arcát.
Aztán felugrott.
– Megyek és elújságolom Klárinak.
A tanítónak nem jött hang a torkából, úgy érezte, hogy összecsapják kezüket a hangszálai.
A felesége már kint is volt a szobából, csapta be a kaput, szaladt át az iskola előtti kis téren, eltűnt a papék kapubejárata alatt, s egy perc múlva hozta magával Klárit.
Klári arca piros volt. Már tudta, miről van szó.
– Ilyen kis bolond az én kis feleségem, látja Klárika – fogadta a tanító egy kissé kilihegve az izgatottságát. – Egy pár gyenge vers s ilyen erős a lárma!
– De mikor olyan szépek! – lelkendezett a felelése. – Olvasd fel ugyan őket Klárinak. Ő érti. Senki sem érti úgy, mint ő.
– Inkább majd leírok egypárat Klárinak – bújt ki a tanító a kényszerhelyzetből és Klári szemébe nézett.
Most már mert a szemébe nézni. Megérkezett a délelőtthöz és a templomhoz. A már leírt és átadott versekhez. Otthon volt.
Délután négy óra után nagy vendégség zajongott már a paplakban. A hóvirággal és ibolyával díszített asztalon illatos kuglófok, tojással aranyosított túrós sütemények várták a fokozódó s izguló étvágy támadásait.
Nevetés, lárma verte fel az egyébkor csendes négy fal közét.
A tiszteletes asszony az ünnepelt megilletődöttségével járt-kelt az asszonyok között, fogadta a születésnapi jókívánságokat s jelölgette a vendégek helyét.
– Te ide, Iduskám!
– Te oda, Julikám!
– Ágotha, te oda föl.
– Vali, te Ágotha mellé.
Jött a kávé. Gőzölögve, forrón barnállott a szép régi csészékben, fehér tejföllel lefátyolozva.
A kuglófok feltörtek s öregbítették a tiszteletes asszony kuglófsütő dicsőségét. Majd elszálltak, olyan foszlósak, omlósak voltak. Egyik csokoládé stráfot viselt magában, a másik fahéj girlandot. Volt olyan, amelyik mazsolaszemekkel nézett körül a kávégőzös világban.
Sokan a jegyzőnét figyelték. Köztudomású volt róla, hogy öt helyett tud enni. Előkészületei valóban harciasak voltak, ruháját felhúzta a karján s egyszerre három süteményes tálat vett célba.
– Remek kuglóf – mondta szomszédjának, a postamesternének. – De már romlik a gyomrom, Gizikém. Görcsöm szokott lenni minden névnap vagy születésnap után.
– Melegíttess födőt a gyomrodra – tanácsolta a postamesterné.
– Kettőt már feltétettem a kályhára, mikor elindultam – felelte a jegyzőné, amennyire a beharapott kuglófdarab engedte.
A tárnokné megindította a hírek körforgását.
– Hallottam, hogy Ádám, a segédjegyző, tegnap be volt csípve s úgy megütötte a térdét, hogy ma be se mehetett a hivatalba.
– Most mondja Ella, – adta tovább a hírt a szomszéd a szomszédjának – hogy Ádám veszedelmesen megsebesült a térdén. Ez a fiatalság! Milyen könnyelműek!
– Mi történt Ádámmal? – kérdezte tovább a harmadik szomszéd, a negyediktől. – Alighanem Pestre kell vinni.
– Jól sikerült az amputáció? – kérdezték két perc múlva az álmélkodó tárnoknétól.
A kávéskanalak csörögtek s a dívány felett lógó aranykalit lakója hangosan kezdett énekelni.
– Hamar egy pohár vizet a Vali néninek! – kiáltotta ijedten Rőczeyné.
A dolog valóban sürgős volt, Vali néni kékült-zöldült, a torkán akadt egy darab kuglóf a sietésben.
– De mit is sietsz úgy! – szólt rá a papné és nagyot ütött nővére hátába.
A víz is használt, a puffantás is. Vali néninek sikerült lenyelnie a sietve leküldött, de útközben haszontalan cselédként álldogáló kuglófdarabot.
– Olyan ez a spongya, mint a kuglóf – sietett menteni magát Vali néni, s nagy könnycseppeket törölt le a szeméről.
– Megint fordítva mondod – figyelmeztette nevetve a papné.
– Az nem határoz! – szólt Vali néni, gyorsan felkapva a findzsát, hogy valahogy utol ne érje valaki.
Ágotha asszony a régmúlt eseményeiről tartott előadást hallgatóinak.
– Hatvanhatban akkora fagy volt, hogy azóta nem volt párja. Fiatalasszony voltam, s attól féltettem az uramat, hogy csonttá fagy, amíg a hivatalba ér. Ilyen szép tavaszra én sem emlékszem. Majd meglátjátok, valami lesz. Hogy mi, nem tudom, de valami lesz.
A hallgatóság mélyen megilletődve vette tudomásul ezt a rejtélyes kijelentést.
A jóslat megdönthetetlenségéről mindnyájan szentül meg voltak győződve. Tudták, érezték, hogy valami lesz. Mert valami mindig van. – Egy biztos – mondta Ágotha asszony kérlelhetetlen szigorúsággal. – El kell vesznie a világnak. Micsoda erkölcsök, lelkem! Micsoda erkölcsök! Olvastam a Nemzetben, hogy Párizsban sárga bőrből készült cipőt akarnak divatba hozni. Sárgacipőt, lelkeim! Hát nem túlságosan jó hozzánk a Mindenható, hogy még el nem süllyesztette ezt a sárga bűnökkel teli földet! Sárgacipő! Miért nem mindjárt selyemharisnya is!
Az utolsó szavakat azonban letompítva mennydörögte, nem akarta, hogy az erkölcstelen selyemharisnya megüsse a nem messze ülő tanítókisasszonyok fülét.
A kikolmizott hajú cselédlányok behozták a befőttet.
A tiszteletes asszony felugrott helyéről, hogy segítsen nekik. Az eddig előtte hevert kulcscsomót beszúrta a szoknyája és a blúza találkozásánál, a baloldalon. Ez azt jelentette, hogy nem érzi magát többé ünnepeltnek, csupán háziasszonynak.
– Nem mondta még Klárika – kérdezte Rőczeyné Júlia kisasszonytól –, hogy milyen verseket ír az uram?
– Talán a születésnapra? – kérdezte Júlia kisasszony értetlenül.
– Dehogy! Költői verseket. A születésnapi vers csak aznap vers. Másnap már nem. De Kálmán versei holnap is versek lesznek. Tudod, valamikor, diák korában költő akart lenni Kálmán. Most kezd kitörni belőle.
– Most mondja Mariska – újságolta Júlia kisasszony a szomszédjának –, hogy micsoda nagyszerű író rejtőzött eddig az urában.
– Júlia újságolja – adta tovább a hírt a szomszéd a szomszédjának –, hogy Rőczey írói sikereket aratott. Valószínűleg a pesti lapok is közölni fogják regényét.
Öt perc múlva a jegyzőné felhívta Rőczeynét.
– Mondd csak Mariskám, igaz, hogy az urad drámáját a Nemzeti Színházban fogják előadni?
A befőtt elfogyasztása után felkeltek az asztaltól a hölgyek. Két lámpa égett az asztalon s egy nagy lógó lámpa a szoba közepén.
Megmozdultak a ruhák, a tournürös szoknyák felfújt pulykákként lejtettek egymás között.
– Hát Sárika? – kérdezte Mária a papnét.
– Délelőtt volt benn. Szegény Sári nem jöhetett be az ozsonnára, a báróék vannak náluk vendégségben.
Hetet harangoztak.
A férfiak, a pap és a tanító megérkeztek a kaszinóból. Ma nem ültek be a rendes partiba, hogy otthon lehessenek asztalbontásnál.
– Elég jókat kívántak a barátnők? – kérdezte nevetve a pap a feleségétől. – Meg vagy elégedve a jókívánságokkal?
– Oh, két esztendőre is elég lenne – hálálkodott a tiszteletes asszony.
– Azt már tudjuk, hogy neked mit kívántak – folytatta a pap. – De nem tudjuk még, hogy maguknak mit kívánnának, ha hirtelen most önmagukat kellene felköszönteniök. Azaz, hogy én tudom, majd elmondom.
– Halljuk! Halljuk! – kiabálták nagy összevisszaságban az asszonyok.
– A jegyzőné lelkem itt, jó étvágyat kívánna magának.
A jegyzőné nem tudott tiltakozni, mert egy nagydarab túrós sütemény nyomta le a torkát.
– A postamesterné lelkem sok levéltitkot kívánna.
Az asszonyok összenéztek és csendben maradtak. Jeléül annak, hogy a röppentyű talált.
– A Vali lelkem két lábat kívánna a két keze helyett is, amikor megy s két kezet a két lába helyett is, mikor dolgozik. Hogy jobban siethessen.
– Hát mi? – kérdezte Júlia kisasszony.
– Maguk, lelkem, a nagy vakáció után még nagyobb vakációt.
– És sok szép olvasnivalót hozzá – szólt Klári Rőczeyre emelve tekintetét.
A hazamenetelt természetesen Vali néni kezdte meg, azzal az indoklással, hogy holnap kis mosása lesz, sietnie kell.
Most már a többiek is az óra iránt érdeklődtek, kabátjukat kezdték keresni s lassan eltávoztak.
A tanítóék ott maradtak vacsorára a tiszteleteséknél.
Gyerekkorukról beszélgettek.
Klári lefestette szavaival játékos korának faluját, a bányászokat, a hegy alján árvuló pincét, a kis patakot a rozoga híd alatt, az összeboruló fák alagútját, a pince előtti térről látható vasúti töltést, a toronytalan templomot s a magányt, melybe csodálatos alakokat vésett a képzelet.
– Klárika, – mondta Rőczey – maga ezt úgy mondja el, hogy magam előtt látom azt a kis falut. Mintha együtt jöttünk volna át a vasúti töltésen, a kis hídon, a pince előtt s együtt ültünk volna a zöld füves úton a lombok alatt.
Kilenc órakor hazamentek.
Rőczey csak éjfélkor aludt el. S másnap reggel Klári ezt a verset találta az asztalán:
BÁBRUHA
Hol kis kezed babrált egykor bábruhán,
Együtt sétálgatunk sok-sok év után.
Együtt sétálgatunk sok-sok év után.
Amíg lomb s domb alatt halkan lépdelünk,
Elhagyott játékok lelke jár velünk.
Elhagyott játékok lelke jár velünk.
Álmaimból szövöm most a bábruhád,
Melynél nincs színesebb, melynél nincs puhább.
Melynél nincs színesebb, melynél nincs puhább.
Arab mesék fénye ég e szöveten,
Add ide szívedet. Felöltöztetem.
Add ide szívedet. Felöltöztetem.
(Folyt. köv.)
