RÉVÉSZ BÉLA: AZ IZIGLENEK• – MINIATŰR –
RÉVÉSZ BÉLA: AZ IZIGLENEK•
– MINIATŰR –
– MINIATŰR –
Esteledett.
A barnálló árnyak már bevonták a házakat, az utcák közében szállt a homály, az emberek, akik erről-arról tétováztak már vitték magukon a kúszó uszályokat, csak az ormoló műterem hevült a lecsúszott nap idegsugárzó nyalábjában. A szobrász megmutatta alkotását. A fehér márvány világosodott a fáradt verőfényben és a késői napsütés ellustultan vonta be melegével a szobor formáit, a márvány keménye szinte megpuhult, vállak, karok, lábak fehére mintha megtelt volna hússal és a férfi, a női akt összeölelkeztek a bikakedvű nőstényes összecsapással a vörös alkony rakétáiban...
Az izguló szobrász kiáltott, hadart:
– A boldogság szobra ez...
– A kétségbeesés szobra ez...
– Az elveszett paradicsom szobra ez...
A párzó összecsendülés ájult orgiája fonódott, csatázott, szerelmeskedett előttünk a naplemente fényesőjében...
A férfiakt nyergelő, fölrohanó háta, az asszony meghanyatló, átadott csípője, a hím- és Évakaroknak ütköző összetalálkozása, a gerjedéstől megtelt lábak kéjelgő összetorpanása meglihegtek a hunyó világosságban...
Esti kezek már itt is bontogatták a homályt, mint lankadt lepkék libbentek, megálltak, surrantak az árnyak a borúban, a szobrász a nász oltára alatt groteszkül sóhajtgatott és gyávultan, gyermekes siránkozással regélte:
– Nem szeretett... Királynőm volt és én cselédje akartam lenni... Elküldött... Akkor csináltam ezt a szobrot...
A szerelmes márvány alatt a szobrászt megláttam...
Ahá! Ahá!
A gyönge homályt áttörte a kemény púp, ami a szobrász hátán emelkedett, diadalmasan uralkodó volt ez a púp, annyira, hogy a fejét, nyakát benyomta az emberke vállai közé, a világosságköd mosta, burkolta a szobrász figuráját, de a púp, mint vadult bérc zordonult föl a szürkületben...
Az esti titkok megmorajlottak...
Tudod-e, hogy Évád almamelle, mosolygó tompora, csókos kis hasa, a te púpodból gömbölyödtek elő?...
Tudod-e, hogy a te púpod alatt a varázslás, szépség, gyönyörűség szenderegnek és a nemző kedvvel elindulnak, ha Évádat a márványban megpillantod...
Tudod-e, hogy a szent hatalom a te púpod, ahol a fájdalmak őrizkednek és kacaj, öröm lesz abból, ha fogas érintéssel rajtad elterülnek...
A gnóm gunnyasztott a szobor tövében, ragyogás, csúfság, viadalban álltak a leplek alatt... a púp tolta magát, terült, nőtt a magasságba s ormolt már a hegy a homályfellegek sűrűjében és a Sinai-igék elhangzottak róla...
Tudod-e, hogy a nyájak Pásztora emberek szeme világát kioltja és a tántorgó kiválasztott álmodni tud a fehérről, pirosról, soha nem hallott színek rajlásáról...
A szív, amit a fák, házak, fecskék eltakarnak, elébe jön, mint a sötétség fölgyúlt mécsese és búgni tud a világtalan, hogy a kövek is megindulnak tőle...
Nézd Miltont, amint ül a szomorúság zsámolyán és dalol a fekete függöny előtt...
És a csönd oroszlánja Beethoven? Eljutott-e volna a hangokhoz, ha el nem veszik feje körül a zűrt és a némaság óceánján, nesztelen csónakján siklik tova a magános...
Hallod?... A gondolat vénye énekel a melódiákban, a hangulat íze permetezik a szonátabaldachinokról, a szerelem megindult nedve lövell szét a taktusokról...
Mi az, ami Nietzsche értelmének forduló kapujára rádübörgött az orkánnal és a rengő záródás előtt hagyta, hogy megcsinálja az emberek, csillagok számadását?... Ki az, aki alkohol rőt fáklyáját dugta Verlaine képzelete mögé és a részeg szavak a józanságtól világolnak s a fölhasított lét rádfordítja tőlünk a méhét?...
Komor kertész jár az emberkertben...
Akit nagyon szeret, azt megcsúfolja... lenyesi a délcegnek egyik lábát, púpot tesz a hátára, bomló motollát az idegei közé, pálinkás delíriummal önti el a vérét, a tébollyal rálegyez forró homlokára, hogy sírni, fájni, szomorkodni nagyon tudjanak...
A jehovás Isten megtalált iziglenjei, rút-szép gyermekei ők...
Művészek.
