LEHEL ISTVÁN: KERTÉSZ MANÓ: SZOKÁSMONDÁSOK. NYELVÜNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEI
LEHEL ISTVÁN: KERTÉSZ MANÓ: SZOKÁSMONDÁSOK. NYELVÜNK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEI
Csodálatos magyar nyelv! Rejtelmes varázs-kert, melyből zengő virágok buja illata árad. Kevés a kertésze, sok a kapása. A tősgyökér-rágók és a zamat-szaglászók szánalmas napszámosai, az ál-magyarok, hemzsegnek benne s kapájuk nyomán fölburjánzik az ölő gaz: az ál-magyarság.
Előtoppan a kertész – Móricz Zsigmond, Ady Endre –, rácsap a rágcsáló és szaglászó hadra, «áldva-átkozva» irtja a gazt és gyűlöletet arat. Hull a kertész vére, termékenyül a talaj és új virulásnak lendül a kert: új csodák teremnek, az ősi magyarság új csodái.
A tehetetlen kapások félretolják a kertészek tudósát is: Kertész Manót. Ennyi istenáldotta magyarságot el nem viselhetnek az ál-magyarok. Ő pedig dolgozik, míg a többiek rontó ordítással akasztják a munkát.
Azok a csodálatos virágok, melyeket a magyar nép termékeny agya évszázadokon át termett, Kertész Manó könyvében, bódító csokorrá fonódnak. Leteszem a könyvet és fölujjongok: mily gyönyörűség magyarul beszélni! Mily gyönyörűség tudni a hungarizmusok páratlan emberi mélységét, tudni, hogy nincs még egy nyelv, amelynek mindennapi fordulatai ily mélyen örökítenék meg a legősibb emberi megnyilatkozásokat és természeti tüneményeket.
A polihisztor szédítő tudásával kutatja föl Kertész Manó a magyar mondások eredetét. És azonkívül, hogy megtudjuk könyvéből a lépten-nyomon használt, dugába dől-féle kifejezések soha nem sejtett eredetét, magunk is a polihisztor tudásának örömét élvezzük. Ismereteink oly mértékben növekednek, mintha éveken át különböző mesterségekben inaskodtunk volna. És épp azokat a dolgokat ismerjük meg e könyvből, amelyekre folyton hivatkozunk s amelyekről semmit sem tudunk. És mi művelt embereknek nevezzük magunkat! Ki tudja például közülünk, hogy mire céloz, amikor azt mondja: körmömre égett a dolog?! Kertész Manó tudja. Ő tudja, hogy a középkorban, a hajnali misén, a barát úgy olvasta a kiszabott imádságot, hogy körmére apró viaszgyertyát ragasztott. Sietnie kellett az olvasással, nehogy a körmére égjen a gyertya. – És én azt hittem, hogy jó magyar és jó keresztény vagyok. Most már nem hiszem. Sok még a tanulnivalóm.
–
Kertész Manó stílusában megvan a dunántúli magyarság minden nemes egyszerűsége és kőbe véshető tömörsége. Így csak az írhat, aki nem Pesten tanult magyarul, akinek magyarsága oly mélyen gyökerezik, mint a magyar paraszté: a magyar lélekben.
