TÓTH ALADÁR: VALESCA GERT
TÓTH ALADÁR: VALESCA GERT
Ama táncművészek sorában, akik az abszolút orchesztika zsákutcájából elsőnek fordultak vissza a színpadhoz, legeredetibb s amellett legbiztosabb úton Valesca Gert halad. Művészetének célja nem az asszociatív irodalmi mimikai elem táncba stilizálása, azaz a régi pantomim szellemének újjáélesztése. A testmozgás ritmusa nála nem dekoratív keret, melyben szimbolikus cselekmények játszódnak le, viszont a szimbolikus cselekmény sem kerete az abszolút testmozgásnak. Még távolabb áll művészete a zene-interpretálástól, hol a táncos csak a testmozgás ritmusával párhuzamosan haladó zenei ritmushoz férkőzhetik s a muzsika szellemi tartalmát legtöbbször színészi eszközökkel közelíti meg.
Valesca Gert táncritmusa a táncszerzemény által ábrázolt jelenség naturális tartalmának mélyebb meglátása. Ez emeli ki mimikáját a naturalizmusból, ez teszi minden stilizálástól ment tiszta kifejezéssé. A naturális utánzást a ritmus elmélyíti s ezért művészete nem marad a felületen, hanem mindig a lényeget adja, melyet a legtárgyilagosabb realizmussal állít elénk. Nem csak a jelenséget látjuk benyomásszerű esetlegességében, hanem magát az Életet, mely a jelenséget létrehozza. Legszebb példája ennek a «Halál mimikája» című kompozíció: a megsemmisülő élet torz vonaglásának s a megbékítő enyészetnek szinte világnézetes kifejezése. A zene itt egészen elhallgat a «tánc» eltűnik, csak a nyomasztó feszültségen keresztül érezzük a ritmus titkos lüktetését.
Valesca Gert művészete belekapcsolódik korunk nagy pesszimista-ironikus áramlatába. Már nem a romantika fölényes humora ez, nem melankolikus szubjektív mosoly a dolgok fölött, mely külön választja a gúnyt és annak tárgyát s ezért mindig némi optimizmust takar. Valesca iróniáját annyi meggyőződéssel tárgyiasítja, hogy elhiteti velünk, hogy a komikum nem a művészben, hanem magukban az ábrázolt dolgokban rejtőzik. A dadaizmus szerint a legigazibb persziflázs a fenomenák egyszerű idézése. Valesca ennél művészibb, teljesebb kifejezésre törekszik: táncalakításai, amint a változó formán keresztül az örökké egy Életig hatolnak, úgy nem a fenomenáknak, hanem magának az azokat létrehozó Életnek nevetséges képtelenségét mutatják ki. Ez nem a valóság karikatúrája, hanem maga az egyetlen, kizárólagos Valóság.
Az ilyen gúny végtelenül finom, titkos eszközökkel dolgozik s ezért a budapesti közönség nagy része értetlenül állt vele szemben. Nézzük csak valamelyik táncszerzeményét. Balett. Rózsaszín tütű, selyemharisnya és balettcipő selyemszalagokkal, szabad nyakán kokett rózsaszínű selyempántlika. Semmi torzítás, kifogástalan francia manírok, maga a megtestesült párisi primaballerina. Homloka és szeme, ez az életben zseniálisan ívelő homlok, csupa-értelem tekintet, most ritka, sötét fátyol alá szorítva kietlenül néz ránk, mint «Bandlaire szeretője» Manet képén, a száj finom, édes, de merev és üres mosolyba csúcsosodik. Csupa grácia és szeretetreméltóság, ahogy táncol, piruettezik, ahogy csókot dob a tapsoló közönség közé; s mégis benne érezzük a huszadik század kiábrándult kérlelhetetlenségét s ajkunkra lopódzik a szó: Femme damnée. Összes alakításai: a tangó-karikatúra, a hajszolódó «Mozi» és «Cirkusz», a fülledt erotikájú «Canaille», a visszataszító «Kupplerin», mind ebből a tragikus-gúnyos szellemből születtek.
Valesca Gert az első igazi pesszimista táncosnő, akivel találkoztam. Művészete világszemlélet. Egyéniség, amilyen kevés akad hivatástársai között. Új forradalmi törekvések fogyatkozásait természetesen ő sem kerülheti el: Skálája korlátolt, eszközeiben gyakran ismételi magát; a zenekísérettel még csak elhidegülő viszonyban van, tejesen szakítani vele mindezideig nem mert; az abszolút tánc talaját is legtöbbször csak szellemben hagyja el: gyakran fordul a régi tánc persziflázsához, ahol a már kész, kifejlődött formák értékelése megkönnyíti útját. Műsorának tökéletesen megoldott legbaloldalibb számai, azonban biztos ígéretek, hogy Valesca hamar elérkezik kiforrott, tiszta stílushoz.
