TÖRÖK SOPHIE: NYÁRI JÁTÉK
TÖRÖK SOPHIE: NYÁRI JÁTÉK
Nagyon messze volt a kis tót falu taposott emberi utaktól, talán a világ végénél is messzebb. A tojást maguk ették meg, a tejet maguk itták, a vasút ködbeveszett a mesés és álombeli dolgok csodáiba. Kocsin ugyan el lehetett menni Krivány-Gyetváig, de minek a jó gyetvaiaknak tojás meg túró? Kis pocsolya falu, maga is saját zsírjában fullad.
Idegen emberek, kik néha mégis odavetődtek, azt mondták: szép kis falu. A bennlakók mosolyogtak: lehet. Ők sohse láttak túl a templomtornyon, bolond pesti nép akkor is mássza a sok cipőrontó követ, ha nem muszáj neki.
Nagy, nehéz hegylánc derekába vágott országút futott neki a kis falunak, egyenesen a templomig. Az országút fölött borókabokrokkal takarta kopaszodó fejét a hegy, lefelé mahomed nagy fenyők nyúlkáltak ki a szakadékból, kis patakot rejtegetve, mely itt-ott mégis csak felcsillant, nagy hanggal, dühös, apró tajtékokat túrva.
Sötét volt az erdő és sűrű, mint a rossz lelkiismeret. De vagy fél kilométernyire a falu előtt kifutott az országút sárga szalagja a fekete rengetegből, mint vonat az alagútból. A falu bejáratánál elsüllyedtek a rideg hegyek, apró selyemzöld dombokká szelídültek, puhán ringatva a kis tót viskókat. Kőház a templomon kívül csak három volt: a községháza, az erdészlak és a konzum. S mint félős juhocskák, bújtak meg körülöttük utcátlan koszorúban a szalmazsuppos kunyhók, még az iskola is nádfödeles volt.
Legelöl persze cigányok laktak földbevágott odúkban, de az igazi falu a konzummal kezdődött. Új ház volt, még kerítés nélkül, udvarán betemetetlen vakított a meszes gödör, s a ragyogó zöld gyepet malterhulladék piszkította. De friss, égőpiros téglatetője villogott a napban, mint éhes piros virág. Az ajtó fölött előkelő nagy tábla díszlett: «Consum» Szövetkezet Zólyompataki Fiókja.
Nyikorgós kis ajtó vezetett be, bociharang csapott nagy lármát, ha az ember benyitott. Belül már semmi sem látszott újnak, a szatócsszag otthonosan patinázta a falakat, s a falusi hangulat muzsikáját kínzott dongó verte a nevetségesen pici ablakokon.
Micsoda illat! Az embernek gyerekkori emlékeit idézi vissza, mikor kunyorált krajcárért lefutott a kisboltba cukrot venni. Frank és petróleum és szappan és bors és frissen virító, ropogós perkál tolakodó leheletének egyvelege kavargott itt, s ki tudja még mi mindent rejtegetett a hosszú pult sok fiókja s a stelázsra halmozott skatulyák.
Most éppen leltároznak, iszonyú felfordulás. A bolt melletti ivó be van zárva, az atyafiak ma nem kapnak szeszt, pedig olyan alázatosan könyörögnek: pochvalem Jesum Christum... egy kicsike spirituszka... Félnek az ellenőrtől, az idegen pesti úrtól, máskor bezzeg sötét éjszaka is verik a vaspántos ajtót: tárnok úr, a szűzmáriáját magának! Nyissa már ki! Spirituszt akarunk!
Jano, a falu süketnéma hülyéje odasántikál az ajtóhoz s artikulátlan hangokkal kér bebocsátást. A tárnok (raktárnok rövidítése, az üzletvezető hivatalos címe) kiabál az ajtón: eridj a fenébe, most nem érünk rá! S heves kézmozdulatokkal mutatja sok dolgát. – Jano hukálni akar! – röhögik az ácsorgó tótok. S a hülye rá is kezdi a mutatványt: derékszögbe hajlik rongyaiban s mintha hányni akarna, iszonyatos hangokat ad, huu-huuu-hu – üvölti mint megbomlott masina, karjaival hevesen csapkod, a szélmalmot utánozva.
Máskor ez a falu legnagyobb szórakozása, ordítva s vihogva fogadják a produkciót s Jano a tárnoktól pálinkát szokott érte kapni, de most benn a boltban senki sem törődik vele. Jano búsan ugrál az ablakok előtt lefektetett szálfáig, jó az pad helyett pihenni rajta.
S benn folyik a leltározás nagy munkája. A kasszában a pesti vendéglány ül, s írja a leltárt, nagybátyja, a tárnok diktálja neki éneklő tenorban:
86 méter margitöltés, 62 nagyod párizsi kapocs fekete, 124 nagyod ugyanaz, fehér – gumipertli és cérna és selyemszalag, cipőpertli és köpper, majd jön a só és szóda, dara, liszt, kapanyél és vasszög, árkuspapír és szemfedő – forog a petróleumlámpákkal s légypapírral teleaggatott tarka bolt szaga.
Az ellenőr úr áll és figyel: nem csalnak-e valahol? Az árut is kell nézni, az írást is, hogy egyezik-e? De leginkább az írást nézi, gyakran odahajol a lányhoz s ő is firkál a papírra: összegezi a métereket és kilókat, s a margóra: Vica, Vicus, Vicuska, Vicuskám...
Finom szőke leány, vékony kékeres kezű, nehéz kontya alatt meghajolva, ábrándos szemekkel ül.
És merészen visszamosolyog az ellenőrre.
Nagynénje dühös arccal lesi kacér pillantásait, a leány tudja ezt és mulattatja a dolog. Vén csataló... mit akar?... unalmas kis falu... már négy napja flörtöl az ellenőrrel... csak úgy... holnap már elutazik... Istenem! egy kis hecc kell néha...
Nagybátyjára néz: sárga vászonköpenyében fontoskodva sürög, kannák és dobozok lökdösik egymást kapkodó kezében, minden tételt ordítva mond be, mint őrmester a vezényszót: hadd jelentse az ellenőr a központnak, milyen kitűnő ember ő... Pudelspringer! – biggyeszti fel megvetőn ajkát a lány.
Az asszony harcol az ellenőrért: keresi a pillantását, s ha megragadta, jelentősen süllyeszti bele ígérgető tekintetét. S diadalmasan villog: kitanult asszony ő, nem buta iskolás szűz, érett, rafinált, mennyi mindenhez ért ő, amiről ez a taknyos még csak nem is álmodik! S különben is: pár év előtt még gyöngéd viszony fűzte őket össze, őt és az ellenőrt, ez a kölyöklány itt még pólyában rítt talán... Akkor is leltároztak... egy más üzletben, az ország másik végén... szép idők voltak...
Úgynevezett viharos múlttal dicsekedhetett – egészen fiatallány korában egy kérő sem volt elég előkelő neki – csak katonatiszthez megyek! – hetykélkedett, s ezt még akkor is mondogatta, mikor a kisváros jó híréről mindent tudott, csak jót nem. Elkényeztetett gyerek volt, toporzékolva követelte minden vágya teljesítését, rossz vére és anyja imádatos szeretete lökték a lejtőn, s oly mélyre süllyedt, ahonnan már nem szokás felállni. De az utolsó percben ez a buta jó fűszeres legény feleségül vette, azóta a házasság biztos várából lesi a kalandot, de már soványabb falattal is elégedett.
Múltjából gonoszpillantású szemeket, gyűrött vonásokat hozott és kanárisárgára festett hajat. – Aranyszőke kis feleség! – büszkélkedett a fűszeres legény. S ha elkiáltotta a boltban: kinek van kis keze? Ezt a dunsztosüveget kellene kimosni, de nem fér bele a mancsom... az asszony pipiskedve kelt fel, s apró öklét diadalmasan lökte a szűk üvegbe: – race ő, régi nemes sarj!
Utálta az unokahúgát, s kéjjel gúnyolta az ellenőr előtt, hacsak alkalma nyílt. – No kis pesti penészvirág, nem törnek le a drága ujjacskáid? Anyjával és húgával jött ide a lány nyaralni, ha tudta volna, hogy már így kifejlett, dehogy hívta volna! Még elkacérkodja előle az ellenőrt, a nyár egyetlen reményét... büdös kis bestia...
– Eridj már innen! Majd írok én... eridj a babáidhoz... csak ne játszd a nagy kisasszonyt... nem áll jól az ilyen csitrinek...
– Magának talán jól áll, ha csitrit játszik? – gorombáskodott vissza a lány, s hetykén kelt fel, lehajítva a ceruzát.
– Kellene egy pár pofon, ugye? – fojtogatta dühét anyáskodva az asszony.
A leány lobogó fiatalságának nagy fölényében csak játszva harcolt nevetséges ellenfelével, gúnyosan nevetett az arcába, amint indult kifelé. De a küszöbnél megbotlott egy elejtett skatulyán, s elvágódott, feszes selyemharisnyája megvillant a zuhanásban.
– Ez az Isten büntetése kisasszony! – vihogott a tárnokné – máskor a lábodra nézz, ne fiatalemberekre...
De elakadt, mikor látta, hogy a leány összeszorított foggal fekve maradt a padlón.
Az ellenőr odaugrott, s karjaiba kapta: nagyon fáj? Kis Évica... drága...
A leány halkan nyögött. Bokája egy perc alatt kidagadt a cipőből.
Mind körülállták, anyja, húga, nagybátyja: ijedten tapogatták a fájós helyet, szaladtak vízért, borogatásért. A nagynéni is jóindulattal közeledett:
– No, majd elmúlik! Csak nem kell érzékenykedni! Ezek a pesti lányok mindjárt odavannak...
Az ellenőr titkon meglökte: fogja a száját! – szűrte halkan a foga között, s szeme haragosan villant – dühös volt az asszonyra, hogy bántja Évát, s mérge most kiforrt.
Óh!... az asszony elzöldült mérgében és csalódásában. Így bánik velem? Ezt megkeserüli... majd megírom a feleségének, hogy kis szüzecskékkel édeleg...
A férfi megrémült: ugyan!... ne bolonduljon... majd beszélgetünk... este...
Éva egy szobában aludt a kishúgával a tornyos magas ágyban. Minden reggel első pillantása a kicsi ablakra esett, ahonnan beragyogott tenyérnyi foltja a zöld dombnak, sűrű, édes nap vonta be, mint aranyló méz.
Most a húga hangjára ébredt: talán fölkelnél már! – pattogott a kislány.
Tizenöt éves lehetett, sovány, nyomorodott kis testtel, vézna volt, barna bőrű, beteges arcú. Egész gyerek még, haját copfba fonták s egyforma kis matrózruhákat viselt.
De most felpiperézve állt a szobában, kihívó tekintettel.
Éva álmos szemei ijedten tágultak:
Megőrültél? Milyen maskara van rajtad?
Nagynénjük tíz év előtti nyiszlett, rikító selyemrongyaiban illegett, a ruha hosszú volt neki és bő, s merész szabásában szánalmasan nevetséges, fitogtatva a gyerek éretlen formáit. Haja bolondos bodrokban, betétek és szalagokkal tornyosan magos, szegény kis arcát vastagon mázolta púder és pirosító, még a szeme alatt is kékesen ült a festék.
– Hogy nézel ki! Istenem, ki sem merem mondani, hogy nézel ki!...
– Irigykedsz? – kérdezte Kató.
– Bolond!... persze Anna néni öltöztetett pojácának... Még egy vetélytársat állít... azt hiszi, te is jó leszel... egyedül nem bírja...
– Mi az, hogy te is? Vége már annak, hogy így bánj velem! Eddig elnyomott engem a te gonosz önzésed, de most kinyíltak az én szemeim is! Nem vagyok már gyerek! Engem is illet, ami téged. Nem fogsz többé minden udvarlót kezedbe kaparintani... én is ott leszek!
– Te is ott leszel! Mintha eddig nem lettél volna ott, kis majom! Szép dolgokra nevel téged az a bestia... iszonyúan nézel ki...
– Iszonyúan? No majd meglátjuk! Persze neked jobban tetszem bébé ruhában, mert úgy az ördög sem törődik velem… irigy vagy … gonosz... mindenki tudja...
– Hál Isten, hogy már te is tudod. De megugatnak ám a kutyák ha így mész ki!
– Nem minden kutya olyan komisz, mint te! Beszélhetsz! Engem nem lehet ijesztegetni!... van tükör... én sem vagyok vak... gyönyörű vagyok!
– Gyönyörű megveszekedett kis birka! – toporzékolt Éva. – Pusztulj innen, mert letépem rólad azt a büdös cafatot!
– Úgy is megyek, ne félj! Ma én írom a leltárt, mert neked fáj a lábod. Anna néni azt mondja, hogy maradj ágyban – s megvetést fintorogva, pávásan kivonult.
Éva dühöngve kiáltott utána: tiszteltetem a kosaras nénit! Maga is megijedt a kifejezéstől – ej, Kató úgy sem érti, vigasztalódott.
Dugdossa előlem a drága ellenőrjét... egye meg... engem bezárna a szobába a vén lúd... de elmegyek... úgysem fáj már a lábom... azt hiszi élvezet nekem ott ülni a büdösségben és firkálni a grájzleráj kincseit... Katót vadítja ellenem... elrontja azt a kislányt...
Katót tapsolva fogadta a tárnok, mikor a boltba lépett: ez derék! szeretem, ha a nők adnak magukra!
Nénje kedveskedve igazította a haját: milyen sokat tesz a ruha! Most jönnek csak ki az igazi formáid, eddig nem is látszott, milyen csinos vagy!
Az ellenőr elképedve bámult: és... és Évi?...
– Fáj a lába! – csapott le Anna néni erélyesen. Ma Kató ír! Most hatalmas volt, az éjjel megkötötte a szövetség lazuló csomóját, s a gyáva férfi félt az asszony rossz nyelvétől, nem mert lázadni.
A tótok, akik vásárolni jöttek az üzletbe, megbámulták a díszes kislányt, vigyorogva mutogattak rá:
– Peknya kisasszonka!...
Éva mégis a szobájában maradt, unatkozott és cigarettázott. Dühös volt és nem tudta mérgét kin tölteni, unta a sétát, mert nyugtalan lelkét nem csillapította a természet egyszerű pompája.
Féltette Katót, elég érett volt már, s látta: miféle a nagynénje, jobban mint hiszékeny anyja. Szegény, kis megvadított kölyök! Óh, igazán nevetséges gondolat volt, hogy vetélytársnak érezze.
Éva az ablakhoz ment, s kibámult az enyhe zöld ragyogásba. Felült a csepp ablakdeszkára, lábait himbálva a rét fölött.
– Jót tesz neki a nap... napfürdő Mucsán! – nevetgélt – sehol egy lélek, akár le is vetkőzhetnék...
Lassan felnyitotta a blúzát és kibújt belőle. Az ingét is lecsúsztatta válláról – jaj, ha meglátnak... – félt egy kicsit, de mulatott is: nagyon jó így... ez a drága nap... penészvirág is szereti a napot... vén szatyor... én csak szeszélyből mozgatom a kisujjamat, ő két ököllel dühöng ellenem... szegényke... s az a jó birka férje... no, most lásson meg az ellenőr... azt hiszi, komolyan kellene nekem... egy ilyen alak... Pesten szóba se állnék vele...
Fiatal válla gyöngyházasan csillogott a napban, nyújtózkodott: milyen jó lenne egészen meztelennek lenni!... lefeküdni a fűbe... forró, aranyzöld ágy...
Felső testével behajolt a szobába, finom bokái egyensúlyozva kalimpáltak a levegőben: egy közeli asztalkára nyúlt cigaretta után. – Cigarettázó nő! – gondolta, s aktfestmények jutottak eszébe. Szájából apró karikákban gyűrűzött ki a füst.
Újra megfordult az ablakdeszkán, arccal a rétnek. S nagyot sikoltott: egy kisfiú állt az ablakhoz közel és nézte őt. Az erdész fia, selmeci gimnázista, kisfiú. No nem nagy baj... kisfiú... Hanyagul dobta át vállán a blúzt.
– Mi újság Miklós? – kiáltott neki.
– Kezitcsókolom... rebegte: arca piros volt, fekete szemei izgatottan csillogtak.
– Ni, hogy néz... – gondolta Éva – de hogy! Nem is olyan kisfiú... lám...
S örült, hogy ifjú pompája megbolondított, férfivé tüzesített egy gyereket – nagyszerű hecc! S szinte sajnálta, hogy illett betakaróznia – miért ne gyönyörködjön ez a kis ártatlan?... biztosan szűz még... ez se fog engem elfelejteni egyhamar...
– Hozzánk jött? – kérdezte.
– Igen... a nővérem kéreti... Éva kisasszony legyen szíves... a nővérem nagyon szeretné...
A leány nevetett, őt is megbolondította a részeg fény és saját testének varázsa.
– Nos? – bíztatta a zavart fiút.
– Hogy tessék eljönni hozzánk délután.
– Nagyon szívesen Miklós! Úgyis nagyon unatkozom. Nem akar bejönni?
– Én?... de igen...
– Itt jöjjön be a hátulsó ajtón, ne az üzleten át!
Bent a szobában leültette, s maga is közel ült hozzá, elhatározta, hogy egész gonoszul fog kacérkodni vele.
– Hány éves maga, kisfiú?
– Én kérem tizenhét leszek.
– Fiatalabb nálam! Jé de érdekes! Hát vannak szép kislányok Selmecen?
– Én nem tudom... azt hiszem... én nem szoktam... az osztályfőnökünk... mi csak futballozunk...
– Egész jól értem... Még nem csókolt meg senkit?
Pipacsvörös lett.
– Sohasem? Egy kislányt sem?
– Én igazán nem...
– Hát ha én megcsókolnám, megijedne?
– Nem... súgta lesütött szemmel és kisfiú-teste remegni kezdett.
A gonosz kacér leány most egész közel hajolt, fejét játékosan ingatva hozta a száját, lázító piros száját, egész közel hozta, orvul, ijesztve, most lecsapott, oly hirtelen, oly iszonyatos gyönyörrel, hogy a fiú meg sem mert mozdulni boldog rémületében.
– Jó játék ez? Jobb mint a futball? – suttogott Éva.
– Igen... köszönöm...
– Még nem tud csókolni. Majd én megtanítom, jó?
– Igen...
– Az előbb látott engem... az ablakon... szép voltam?
– Nagyon!
– Szeretne... megint úgy látni?...
A fiú arcszíne kilobbant, s újragyulladt:
– Nagyon! – kis kakashangja egészen rekedt lett.
A leány a nyitott ablakra nézett, aztán az ajtóra: bejöhet valaki... nem lehet... micsoda ricsaj volna!... ez a kis pólyásoroszlán még nekem jönne... Reggeli dühe újra átjárta: bezárhatnám az ajtót... unaloműző a szobafogságban... – De nem merte.
– Majd egyszer kisfiú... még hosszú a nyár... most menjen szépen haza... és mondja meg Margitnak, hogy délután eljövök...
Éva később mégis kisétált, tüntetőleg vonult keresztül a szagos kis bolton, de senkire sem nézett. Mégis látta, hogy az ellenőr utána les, melyik útra fordul.
Egy idő múlva már hallotta: Vicuska! Várjon meg!
Éva megállt, unott arcot affektálva. – Pedig csinos férfi – fixírozta a közeledőt – jó alakja van, szép kék szeme, s a kis szőke angol-bajusz is nagyon jól áll neki. Kár, hogy olyan nagy mafla...
– Vicuska drága!... – lelkendezett a férfi.
Éva gőgős arcot vágott: kérem hagyjon! Mit akar?
– Én nem értem... megbántottam talán?... alig láttam ma...
– Ott van a helyettesem...
– Óh, ez igazán borzasztó... a kedves nénje...
– Nagyon kedves... Tetszik magának?
– Óh, ez igazán kínos dolog... nézze Vicuska... én nagyon tisztelem őt... régi ismerős...
– Én utálom. Mit akar tőlem?
– Nem tudok ilyen hangon beszélni magával... Vicuska... hiszen tudja!...
– Vicuska! Vicuska! Hagyjon engem békével!
– Én ma este már elutazom...
– Szerencsés utat!
– Ez az utolsó szava?
– Dehogy, én még sokat akarok beszélni, de nem magával! Alászolgája! – és elfutott, neki a rétnek.
Már nem érdekelte az ellenőr. Házas ló! Az a kisfiú sokkal érdekesebb.
A férfi utánabámult: itt úgy látszik lecsúsztam. Hát alászolgája!
És megindult a konzum felé.
Az ebédnél rossz volt a hangulat. A leányok mamája összeszólalkozott sógornőjével, hogy bolondot csinált a kislányból s most szótlanul, sértődötten ült. Kató már rendes ruháját viselte, le volt mosdatva, de morcosan, ellenségesen hallgatott, s méregette Évát, csak Anna nénivel beszélt kedvesen. Éva és az ellenőr egyszer sem néztek egymásra, a nagynéni gyanakodva figyelte őket, szerette volna a leányt megalázottan látni, talán sírva halványan. De Éva piros volt a naptól s jókedvű az új hódolatban. Ő is gyerek volt még, csak játszott, próbálgatta fejlődő oroszlánkörmöcskéit – csak játszott és nem volt nagy ügy, ha egyik pojácának betörik a feje.
Hosszan öltözött az uzsonnára s úgy ment el, hogy nem is köszönt az ellenőrnek. Vidám volt és kíváncsi.
Jó uzsonna volt Margitéknál, jó vastag, zsíros, falusi trakta. Megnézték a kertet, a kis lugast, a Ficó kutyát produkáltatták – Éva torkoskodott a kertben, mákot tépett és egrest, ráült a hintára, mulatott a falusi örömökön. Miklós folyton a nyomában, beteg sóvárgással kedves fiatal arcán.
Később esni kezdett, s beszorultak a szobába. Margit zongorázott, majd kézimunkáit mutogatta s a speiz sok befőttjét.
– Nagyon szép! – mondta Éva unatkozva.
– Ez a fiú mindig csak bámul? – gondolta – nagyon zöld még. Unalmas. Az ellenőr mégis csak más. Férfiasabb.
– Hány óra? – nyugtalankodott.
– Óh, még korán van, csak hat óra!
– A pesti vendégünk hétkor utazik. Haza kell mennem elbúcsúzni tőle.
– Azt mondják, udvarol neked, igaz? – kezdte óvatosan Margit.
– Talán inkább a nagynénémnek!
– Úgy!... – nyúlt mohón a pikáns csemege után a hervadó falusi tündér.
Éva már bánta megjegyzését. Miklósra nézett: a fiú láthatólag szenvedett, féltékenység gyötörte.
– Nem igaz ám! – vigasztalta a leány, mikor Margit egyedül hagyta őket – tehenet kellett fejni, disznót etetni, tyúkokat bezárni, az anyjuk nem győzte egyedül.
– Akkor miért akar elmenni? – kérdezte Miklós lesütött szemmel.
– Kis bolond! Hát illik elbúcsúzni!
– Nem muszáj.
– Hát persze, hogy nem muszáj, de mégis csak...
A fiú szeme könnyes lett.
– Úgyis tudom...
– Óh, drága kis bolond! Hát itt maradok, ha akarja!
Átfogta a fejét s hosszan, gyöngéden megcsókolta.
Az ajtó előtt léptek csoszogtak: Éváért jött a cseléd ernyővel, mert már zuhogott.
– Kisasszony tessék hazajönni, mert az ellenőr úr mindjárt elutazik.
– Jó, jövök. Mindjárt jövök... menjen csak haza Lidi!
Miklós felragyogott: köszönöm! – rebegte gyerekhálájában ma már másodszor.
De Éva rosszul érezte magát. Istenem... elutazik, s el se búcsúzzam tőle?... Sohse látom... pedig már majdnem szerelmes voltam belé...
Kicsit fájt a szíve, nem találta helyét.
De úgy tett, mintha nem sietne, kinézett az ablakon, a kottákat lapozta, s pár taktust ütött le a zongorán.
A fiú égő szemmel nézte, várt valamit, újabb csókot várt, de megérezte Éva változását s szíve összeszorult.
– Mégis hazamegyek! – szólt a leány egy idő múlva.
S lassan, nyugalmat affektálva búcsúzni kezdett a házbeliektől.
Margit rászólt öccsére: kísérd haza Évát, ne menjen egyedül ebben az esőben.
– Szabad? – kérdezte Miklós engedelmesen.
– Hogyne, nagyon kedves lesz... – De magában mérgelődött, hogy most kénytelen lesz szép lassan hazamenni – míg egyedül futott volna.
Biztosan elment már! – ijedezett – pedig tudta, hogy a férfi úgysem tudna elutazni búcsú nélkül.
Már feltűnt a konzum piros teteje, Éva nem bírt magával, meggyorsította lépteit, sietésre unszolva az ernyőt tartó fiút.
A ház előtt nem állt kocsi, ez megijesztette. – Késő van már, vagy még korán?
A konzum széles eresze alatt Anna néni ült Katóval. Arcuk kifejezése most ijesztően egyforma volt, mint két gomba: egy kicsi, s egy nagyobb. Messziről nevettek a siető Éván, s Anna néni elébe kiáltott:
– Elkéstél kisasszony! Az ellenőr már elutazott.
Évának összeszorult a torka, de lenyelte könnyeit: ez a bestia nem lát engem sírva!
– Nem baj! Nagyon jól mulattam Miklóséknál, azért nem jöttem haza. Remélem nem neheztelt az ellenőr udvariatlanságomért?
– Volt annak jobb dolga is, minthogy veled törődjön, ne félj!
– No, hála istennek, már nyugtalankodtam. Bejön, Miklós?
– Már késő van...
– No, csak jöjjön – Éva kezénél fogva vezette be, magukra hagyva a szövetségeseket – Katót úgyis felpofozom – bíztatta magát.
Mikor egyedül maradtak, a fiú halkan zokogni kezdett.
– Ugyan Miklós! Hát szabad sírni egy ilyen nagy fiúnak! – de az ő szeme is könnyes volt. – Már úgyis elutazott! Miért sír hát?
– Nagyon szeretem! – zokogta – már régen...
– Régen? Hiszen csak ma beszéltünk...
– Még az első nap, mikor idejöttek... én bejöttem a boltba csokoládét venni... maga volt a pult mögött... a csokoládét eltettem emlékbe... azóta... aludni se tudok...
– Milyen érdekes!... és én észre se vettem!...
– Igen, mert az ellenőr úr...
Éva boldogan nevetett: de már elutazott! S odanyújtotta az ajkát.
