SZÁMOK
SZÁMOK
Sokáig feküdt eszméletlenül. Arra tért magához, hogy fázik. Fejét nehéznek érezte. Teste fáradtan nyúlt végig a padlón. Szemeit kinyitotta. Körülnézett. Egyedül feküdt a szobában. Az ajtó nyitva volt és az udvarról ködös, hűvös nedvesség ömlött be rajta.
– Hát vége – gondolta magában. – Vége ennek a büdös, drága életnek. Vége ennek a gyönyörű, nagy hazugságnak, a képmutató, önző, kiabáló, vak boldogságnak, ennek a mámoros elbutulásnak. Hát jó... De mi jön most?
Feltápászkodott.
Dideregve, összeszorított ajakkal, száraz torokkal, fáradt, recsegő csontú testtel vette magára kabátját. Sokáig nézett a falon egy képet: Szent György lovagot, amint dárdáját beledöfi a Sátánba. Nagy, izmos, acélpáncélos teste diadalmasan ült a toporzékoló fehérló hátán. A Sátán keserűen vigyorgó, haldokló pofával feküdt a földön.
– Érdekes, ízléstelen kép – dörmögte félhangosan.
Megindult. A villanyt lecsavarta. A szobát bezárta. Lement a lépcsőkön. Kinn volt az utcán.
– És most hova megyek?
Céltalanul kóborolt az emberek között. Alig bírt menni. Nehezen lélegzett. Többször megállt. Nem gondolt semmire. Ment, mint valami gép. Egy kuplét fütyörészett. Itt tanulta Pesten. Fázott. A sötétség és a köd beszivárogtak testébe.
– És senki nem fogja megérteni, hogy miért döglöm meg! De sajnálni fognak. Apám hebegve, értelmetlenül fogja szemeit törülgetni és meg fog inogni hite a dolgok egyszerűségében. Vagy pedig a kérdezősködőknek reszkető szájjal azt fogja mondani: Titkolta a házasságát és utána jött a felesége. Becsületes lelke nem bírta el, hogy én tartsam el őket. És a szegény szamár megölte magát. Az anyám zokogni fog. Mindennap elmegy majd a templomba és elmond egy tucat könyörgést lelki üdvösségemért. Magda...
Valami összeszorította a mellét. Végtelen, nagy, fájó szeretet ébredt benne a húga iránt. Ez a szeretet a húsát marcangolta.
– A kis elbukott Magdi... Durván meggyaláztam. Neki meg kell tudni, mennyire szerettem és mennyire undorodom magamtól. És Fekete... Ők ketten azt fogják mondani: megérdemelte sorsát...
Okádni szeretett volna: – Hát nem lehet eltűnni a világból anélkül, hogy ne beszéljenek rólunk? Magyarázgatni fognak. Még a feleségem is zavarban lesz.
Megállt a Margithídon. A korlátra támaszkodott és nézte a sűrű, fekete vizet. Valami húzta lefelé. Elnézett a Gellért-hegy felé a víz felett. Szemei belefúródtak a nagy, ködös, végtelen sötétségbe. Eszébe jutott egy álma:
Fekete, hosszú, alagút előtt állott. A nagy, soha véget nem érő lyuk tátongott előtte és ő nem mert megindulni, pedig a nagy lyuk delejesen vonzotta. Rémülten meredt a nagy sötétségbe. Az alagútból lila, összevissza számok futottak elébe hosszú sorban és neki számolnia kellett. Elindult az alagútban, a számok gyorsan futottak és ő tudta, hogy ezeknek a számoknak soha nincs végük. Elgyötörten, kétségbeesve ébredt fel.
De most nem menekülhet az alagúttól és a számoktól. Agyában minden összefolyik, meddő lihegés kínozza, fejében durva kéz babrál és idegeit, a nehéz, könyörtelen téboly feszíti. Üvöltés és sikoltás kívánkozik ki belőle...
Ott hápog fekete óriásszájával az alagút. Ott, a zajtalanul kavargó vízben. A nagy víz szétnyílik. Alagútszáj. Lila, zagyva számok. Rohannak felé villámgyorsan. Számok, számok. És ő nem tudja a számokat korán elkapni. A híd másik korlátján visszazuhannak a vízbe. Az alagút szája nő. A számok már hármasával csapnak rá. Hopp! Egy megvan! De az előbbit elvesztette. Hol van az ötös szám? Az a csúf, vigyorgó, vörös ötös.
Homlokát belevágja a korlátba. Kidülledt szeme bele mered az alagútba. Nyakát kinyújtja. Hörögve lesi a számokat. Már nem számol. Már engedi futni a számokat. Már csak a vörös ötöst lesi. Na lám...
Bal keze felől, a mélyből lassan kóvályogva közeledik az ötös. Forog, táncol, tétovázva megáll. Kihívóan, szemtelenül. Miért nem nyargal, mint az imént? Most megragadni, szétmorzsolni, meggyilkolni ezt a bűnös, lángoló, parázsló ötöst. És áll. Jobbra, balra libeg. Sétál. Ő két karját felé nyújtja. El akarja fogni. De az ötös távol van, lenn, a mélyben, a feketeségben, az óriásszáj nyílásánál. Oda nem nyúlhat érte. A sok, tarka, kellemetlen szám záporeső módra veri az arcát. Csak az ötös, az a vörös szám áll. Most lassan megindul. Felé tart. Egyenesen szembe rohan. Hopp! Most megkapta. De nem! Jaj! Balra elsiklik. Menekülni akar. De ő ügyes. Nem ereszti.
Utána kap minden erejével. Feje megszédül. Mintha két halántékát kefével súrolnák. A vörös ötöst a markában szorítja. Üvöltve ujjongani akar. Az üvöltés már elindul a melléből, amikor fülsiketítő csattanás elnémítja. Lám, most jó. Így, csendesen. Semmit sem érez. A számok megálltak. A fekete, nagy alagútba szép lassan besodorja az ár...
(Vége.)
