SZABÓ LŐRINC: VERS
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.
és lélegzetét visszafojtva hallgatódzik a meztelen levegő.
Most lehelik lelkünkbe illatos testüket a rétek.
ha ujjaink véletlenül összeölelkeznek
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;
hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.