BÁLINT ALADÁR: BECK Ö. FÜLÖP ÚJABB SZOBRAI
BÁLINT ALADÁR: BECK Ö. FÜLÖP ÚJABB SZOBRAI
A szobrász munkája oly lassú és nem mutatós, mint a festőé, ki a színeket keze pazar kedvével hinti széjjel; a szobrász a jelenségeket a fogható mivoltukban közli velünk, a formákból, tömegekből szilárdan álló, mindenfelől egyaránt igazságot mutató testelevenségre törekedve.
Ezt kellene éreznünk mindig, ha szobrot nézünk, ámde csak kevés szobor előtt eszmélünk rá erre az érzésre s meggondolásra, mint ahogy a százszor leírt igazságok, szabályok csupán kivételes alkalmakkor, valamely erős kezű, erős lelkű ember érintésére nyerik vissza elkoptatott élüket és messzire sugárzó fényük tüzét.
Beck. Ö. Fülöp a plasztikai művészet örök nagy törvényeit fejezi ki szobraiban, érmeiben és gazdag lélekkel, teremtő erejének szuggesztív lendületével a friss látás, friss élmények gyönyörű pillanatait visszaidézve új tartalmat ád ezeknek az igazságoknak. Az élet hullámverése járja át a szobrait és a nagy plasztikai nyugalom, a szilárdság, a mozdulatok, az elhelyezkedés egyensúlya sehol sem merevül sablonná, sematikus álklasszicizmussá.
Egy életnagyságban megformált álló Afrodité szobra a nyugalom és megmozdulás átmenetét fejezi ki. Azt a lélegzetfojtó izgalmas pillanatot, mikor a holt anyagot a titkos erők árama érinti, és életre kelnek a szunnyadó tagok. Van valami döbbenetes e szoborműben, holott végtelenül egyszerű, látszatra nincsen benne semmi ami titokzatos lenne, minden részében megoldott, szép arányait nem torzítják el önkényes rövidülések, vagy hozzátoldások. Egy pillanatra – természetesen távoli és megfoghatatlan vonatkozásban – Rodin feleszmélő ifjú embere suhan fel emlékezetünkből, ez őskorból való üzenet, hol az acélos ifjú testben felgerjed az élet, megmozdul, nyújtózik, elindul … A görög álló szobrokban is lelhetünk bizonyos hasonlóságokat. Különösen abból a periódusból, amidőn a keleti népek öröksége még nem szívódott fel teljesen a bevégzettség felé törő utódokban. E szűzi magatartóztatás, felnyiladozás korszakának termékeivel tart némi rokonságot e meghitt tekintettel felénk néző, magát őszintén feltáró Afrodité szobor.
Beck. Ö. Fülöp szívesen fordul a heroikus témák felé: Szittya lovasa, Botondja, Lehel vezére, a magyar történelem hőskorába visszanyúló sorozat darabjai, kis méreteik mellett is duzzadó erővel telt figurák. Szinte lessük, hogy feszülő izmaik, megtorpanó lábuk telítettsége mikor veti szét a test burkát, mikor pattan ki szikra a megfeszült tagokból. Felületes szemlélet nyomán talán a kisplasztika körébe lehetne utalni e szobrokat, de a tömegek egybevonása, az arányok felfokozása monumentálissá teszi mindegyiket, szinte kőbe, hatalmas sziklatömbbe kívánkoznak, sok más okon felül a témájuknál fogva is. Ha e szobrokban a dacos erő, a ritmus keménysége kap meg bennünket, a halott hőst felemelő két angyala, a relieftervezet a lágy vonalak egybecsendülésének, a lankadás és az eleven felemelkedés kiegyenlítődésének klasszikus példája. A baloldali angyal szinte kiröppen a reliefet befogó kerettömlöcéből, légies teste ismeretlen magasságok felé emelkedik, feltekint, mintha megtagadná a földet, az emberi élet súlyát, nyomorúságát. A fekvő és lebegő testek egymásba ívelésének ritmusa nemes, tisztult harmóniákban zeng ki e domborműből. Úgy hat, mint valami rekviem befejező része, hol a megbékélés, a túlvilági szépségek sugárzó hangjai szövik át a gyász fekete dübörgését.
Beck Ö. Fülöp nem érez közösséget az úgynevezett portrészobrászokkal, akik nagy többségben a ház asszonyának hajtincseit, a mosolygó arc gödröcskéit, a rizspor sikamlós elömlését, aggodalmaskodva, gondosan követik a kövön, a bronzon. Ő nagy formákat lát és nagy formákba gyúrja is a makrancos részleteket. A karaktert nem véti el, sőt az monumentális mivoltában dereng fel képmásain, de eltűnnek az esetlegességek, a máról-holnapra feltünedező és elsimuló türemlések, a fáradtság, múló öröm, a hétköznapok barázdás jegyei.
Móricz Zsigmond, vagy Móricz Zsigmondné képmásaira utalok, e kemény fejek hallatatlan tömörségére, hol a művész nem fecsérelte a formákat, nem űzött játékot a megcsinálás ezer fortélyával. Életet adott és nem az élet morzsáit sepergette össze tétova kezekkel.
A plaketteken, hol szilárd fémalap támasztja alá a testek mozgását és elhelyezkedését, a művész bámulatos rajzkultúrája még nyilvánvalóbb módon mutatkozik, mint szobrain, hol a fény, a szobrot körülvevő levegő könnyen megmásítja a formák éleit, határait. Beck Ö. Fülöp munkássága a plakettművészet terén egyébként is epochális jelentőségű. Egy elromlott ízlésű kor szája íze szerint dolgozó és ízlésében maga is elromló éremművész-nemzedék felületességét, könnyű hatásokra építő léhaságát kellett kikorrigálnia. Az érmekből száműzött vonalat kellett puritán munkával, egyre megújuló küzdelemmel jogaiba visszahelyeznie. De nemcsak fejlett rajzkultúra jellemzi őt, hanem a tömegek kiformálásában mutatkozó őserő is és az a fölény, amellyel megszabja a mozgás határait és fölébe kerekedik feladatának.
A csak szemlélő és a céhbeli művész egyaránt megtermékenyül e művek közepette. Az Ernst Múzeum termei, hol Beck Ö. Fülöp szobrait, érmeit kiállította, egy felfelé törő akarat, komoly munkában eltöltött esztendők súlyos és jelentőségteljes eredményeit zárják magukba.
